Bárminek tartsuk is Magyarországot Orbán Viktor második kormányzásának 13-ik évében, minimalista értelemben vett demokráciának, polgárait manipuláló autokráciának vagy éppen a hatásos propaganda miatt nyílt erőszakra nem szoruló diktatúrának – tagadhatatlan, hogy a rendszer a társadalom jelentős részét képes mobilizálni és meggyőzni arról, hogy a kormányzás és rendszerépítés szükséges és valamiképp számukra is jó. Amikor számba vesszük a mozgósítás eszközeit és módszereit, akkor nyilván nem hagyható figyelmen kívül az államot és pártot összekapcsoló, tagolt és rendies uralmi rendszer, a kiterjedt és a céljait mégis csak elérő propagandagépezet, a hatalommal alkut kötő technokraták és intézményeik, a korporatív szervezetek, mint az agrárkamara vagy a Nemzeti Pedagógus Kar és még folytathatnánk a sort. Sokak számára mindez elég is ahhoz, hogy megmagyarázza a hatalom sikerét, éppen ezért a rendszer szimbolikus berendezkedése könnyen tűnik szemfényvesztésnek, látványos és látható gesztusai a figyelem elterelésének kézzelfogható ügyekről.
De még akkor is, ha elfogadjuk azt, hogy mindez csak eltereli a figyelmünket – tetszés szerint – a lopásról, a munkások kizsákmányolásáról, a vidék valódi panaszairól, nehéz megkerülni a kérdést, miért fordít a kormány és vazallusi köre rengeteg erőforrást – nemcsak pénzt, hanem időt, munkát, embereket, intézményeket – ennek a szimbolikus közegnek a megteremtésére? Valóban csak néhány ember egójának kielégítését szolgálná az egyre erősödő kultúrharc vagy a történelmi revizionizmus?
A szimbolikus világ, amit a rendszer igyekszik megteremteni és belakatni a polgárokkal, két szempontból is lényeges. Egyfelől maga is része a kötődés, azonosulás eszközeinek, bár nyilvánvalóan inkább az érzelmi azonosulást és kötődést szolgálja. Ehhez egy alapvetően nem szélsőségesen inkoherens világképet is kínál, az ideológiák minden szükségszerű belső ellentmondásával. Másfelől az sem lényegtelen, hogy a rendszert sok szempontból saját személyén keresztül működtető karizmatikus vezető esetében is fontos az a közhelyes, mégis sokszor szem elől tévesztett max weberi megállapítás, hogy a karizma működéséhez nem csak a híveknek kell hinniük a vezetőben, hanem a vezetőnek is saját magában és ezzel a felkínált világképben is.
Ebből persze nem következik, hogy az orbáni kormányzás szimbolikus világa a tételes ideológiák kidolgozottságával próbálná megjeleníteni a felkínált világképet. Ehhez hiányzik mögüle maga az ideológus is, de az sem mellékes, hogy alapvetően minden szimbolikus rendszer épít asszociációkra, rezidáulis vagy hallgatólagos tudásra, (félre)értelmezésekre, részben azért, hogy affinitást teremtsen, részben a rugalmasság politikai haszna miatt. A lényege ezzel együtt a valóság megjelenítése, rendszerezése és értelmezése egy másik síkon, szükségszerű és kívánatos voltának közvetítése, egyidejűleg azonosulásra bírás és ennek az orbáni rendszer is jól megfelel. Részben azért, mert nagyrészt hagyományos elemeket használ, részben hagyományos érzésekre, attitűdökre apellál, ezért sokszor nem is kell saját magát el- és megmagyaráznia. Miközben azért adaptálódni is próbál, az innováció (vagy ha tetszik, a jövő felismerésének) érzését is szeretné közvetíteni. Ebből következően könnyű rugalmasabbnak látni annál, mint amilyen, és a vélt orbáni ideológiamentességből (pragmatikus hatalomakarásból) kiindulva, fontosságát is tagadni – dacára annak, hogy éppen ez az a mező, amelyben 13 év alatt a legkövetkezetessebben egy irányban haladó folyamazok zajlanak.