2014-ben, a második nyertes kétharmad után L. Simon László akkori kulturális államtitkár úgy adta át a hű nemzetnek az úgynevezett Hauszmann-tervet, mint valami ajándékcsomagot. Jelezte, hogy a miniszterelnök akkor bejelentett Várba költözése csak a kezdőlépés, a tervek a királyi palota (azaz a Magyar Nemzeti Galéria, a Budapesti Történeti Múzeum és az Országos Széchényi Könyvtár otthona) „rekonstrukcióját” és számos más várbeli épület kormányzati célú hasznosítását is magukba foglalják. A projekt áraként egy egyértelműen hasraütéses alapon bemondott összeget, 200 milliárd forintot jelölt meg.
Az ezt követő években az előző századforduló megalomán sztárépítészéről elnevezett program pontosan úgy alakult, ahogy a korlátozatlan fantázia szárnyalni képes. Épületek kerültek be és ki, a beruházók közé pedig a kormány mellé felsorakozott az ugyancsak közpénzt költő (bár annak ilyetén jellegét rendre veszni hagyó) Magyar Nemzeti Bank is. Az építkezéseket három közös vonás fogta össze: az átláthatóság tökéletes hiánya, az adóforintok gátlástalan költése és a kortárs építészet ellen indított könyörtelen hadviselés.
Az ellenőrizhetőség teljes kizárását jól mutatja, hogy a kezdeteknél ott alibiző Hauszmann-bizottságról időtlen idők óta senki sem hallott. De ugyanennyire jellemző, hogy a projektért felelős Várkapitányság tájékoztatási tevékenysége kimerül a kis színesek közlésében, miközben a valós kérdésekre annyit sem válaszolnak, hogy no comment. Példának okáért a miniszterelnöki irodául kijelölt egykori Várszínház és a hozzákapcsolt irodaház mellé úgy húztak fel egy harmadik épületet is (tervezte: Zoboki Gábor), hogy annak létesítéséről az elkészültéig nem is esett szó. Az egész épületegyüttes építési és berendezési költségei pedig puszta találgatás tárgyát képezik, mert nem volt erő, amely ezt a számot képes lett volna kikényszeríteni a magyar kormányból.
Ennek fényében nem csoda, hogy az egész építkezésdömping meglepetések sorát tartogatja.