A beszélgetésünk apropója a nőnap. Milyen volt nőnek lenni a színészi pályán?
Az én szerepköröm soha nem az a szépséges csodalány volt, már főiskolásként öregasszonyokat játszottam, például Peacocknét a Koldusoperában. Szolnokon volt egy ominózus eset, huszonévesen játszottam valakinek az anyját. Az előadás után az igazgató anyósa jött velem szemben a folyosón, és azt mondta: téged nem is kell maszkírozni, olyan öreg vagy. A lelkemet szétfacsarta ez a mondat. Az első férjemmel egy kis lyukban laktunk a színészházban, jól emlékszem, rakta a szenet egy kicsi vaskályhába, én az ágy szélén ültem és zokogva meséltem, mi történt.
De a pozitív alapkaraktere hamar átlendítette ezen a mondaton.
Igen, ezt az életszemléletet anyukámnak köszönhetem, akinek fodrászüzlete volt. Nagyon cvíder, undok gyerek voltam, és ő mindig azt mondta, Erzsike, mosolyogj, mi abból élünk, köszönj szépen a néninek, morcos üzletbe nem jön be senki. Anyám jól értett az emberek nyelvén, humánus, bölcs asszony volt, nagyon szerették, ebben a légkörben nőttem föl. Idővel rám ragadt, mindenkivel szót tudok érteni, szívesen beszélgetek, kezdeményezek. Ez nagy előny volt, annak ellenére, hogy borzasztó nehézkesen indult a pályám, tele voltam gátlással. Aztán lassan feloldódtam, a gátlás a múlté lett. Utólag rájöttem, hogy az öregasszony szerepek arra voltak jók, hogy kiteljesedhettem színészként. Még csak harmadéves voltam, amikor Uray Tivadar az egyik előadás után elegáns sétapálcával a kezében bejött az öltözőmbe, és csak annyit mondott: magáról még hallani fogunk. Kirepültem az ablakon, nem a lábamon mentem ki a színházból. A következő évben Várkonyi Zoltán rendezte az egyik vizsgaelőadásomat, azt mondta, maga olyan színésznő lesz, aki drámát és vígjátékot is tud majd játszani. Megint kiröpültem az ablakon. Most úgy tűnhet, mintha üstökösként mentem volna a pályán, de nem volt könnyű.
Azért nőként sem panaszkodhat, mesélte egy interjúban, hogy amikor a Tenkes kapitánya című filmet forgatták, a fiatal lányokat körbezsongták a férfiak, önt is.
Igen, de én már főiskolásként férjhez mentem, szerelmes voltam a férjembe. Igaz, mindössze kilenc hónapig tartott ez a házasság, mert amikor kiderült, hogy a férjem megcsalt, elváltam. A második férjemmel, Holl Istvánnal 21 évig éltünk együtt, az alkohol választott el bennünket. Negyvenegy éves korom óta élek egyedül. Szinte mindig legyeskedett körülöttem valaki, de új társam végül nem lett. Annyira nem is hiányzott, barátaim, társaságom volt, elkezdtem építeni magamat. Mert volt időszak, amikor leginkább a férjem premierjeire jártam, a háttérből támogattam a karrierjét, háztartást vezettem, gyereket neveltem. A válás után édesanyámmal éltem, csodálatos ember volt. Rám szorult, ahogyan én most a lányomra, de azért én még nem annyira. A nők sokkal erősebbek, mint a férfiak.
Igaza lett Várkonyi Zoltánnak, játszotta Orbánnét a Macskajátékban, a Bernarda Alba házában Bernardát, a Bánk Bánban Gertrudist, és még számos drámai szerepet, de aki nem színházba járó ember, leginkább komikaként ismeri. Nem zavarja ez a beskatulyázás?
Egyáltalán nem, és az sem, hogy a legtöbben Janka néniként ismernek a Szomszédokból. A múltkor az egyik előadás után megkeresett egy szimpatikus fiatal házaspár, hogy régi rajongóim, ezért a kislányuknak az Erzsébet nevet szerették volna adni, de a nagymamát is így hívják, utálja a nevét, nem engedte. A kislány Janka lett. Állandóan érzem az emberek szeretetét, a levelekről nem is beszélve. A riportjaimból mondatokat idéznek, hogy mit jelentett nekik, tovább tudtak lépni bizonyos ügyben, betegségben, erőt adtam nekik. Ennél gyönyörűbbet nem tudok elképzelni. Ezért nem értem, amikor fiatal színészek, vagy sokukat nevezhetném inkább celebnek, arról panaszkodnak, hogy állandóan megismerik, leszólítják őket az utcán, és ez már elviselhetetlen. Én a mai napig mindenkinek megállok egy szóra. A celebvilág teljesen hazavágta a pályánkat, lejáratták a szakmát. Ha megkérdezik őket, nem a színészetről beszélnek, hanem házassági- vagy fogyókúrás tanácsokat adnak. Nem bírom ezt a dicsekvő, ostoba világot, ami most van. Azt akarom látni, amit színészként nyújtanak, hogy mi van mögöttük!
Említette a betegségét, hét évvel ezelőtt rosszindulatú vastagbél daganattal kezelték. Végig játszott, honnan volt hozzá ereje?
Egyetlen előadás maradt el, a Nyolc nővel mentünk volna külföldre. Nyilván több lett volna, ha nem nyáron, a két hónapos szünet idején műtenek meg. Az onkológiára egyedül jártam, a kemoterápiás és a sugárkezelésre a lányom vagy a keresztlányom kísért el. A műtét után sztómazsákot kaptam, csont és bőr voltam. Nem engedtem be magamhoz senkit, nem akartam, hogy sajnáljanak. Nem panaszkodtam, mindenkinek azt mondtam, jobban vagyok. Mert egy percig nem hittem, hogy meghalhatok. Miután megszüntették a sztómazsákot, az újabb műtét után olyan gyenge voltam, hogy a kapuig se bírtam menni, az öcsémnél voltam egy hónapot a Balatonnál. Két nővér segített, az egyik az infúziót kötötte be, a másik fürdetett, ellátott.
Talán nem közhely, hogy egy ilyen betegség megváltoztatja az embert.
A betegség óta nagyon megbecsülök mindent. Reggel felébredek, és azt mondom, de jó, hogy élek még! Örülök az apróságoknak, hogy kinyílt a virágom, mert látom, milyen szép. Magamtól lesz jókedvem. Mindig azt mondom a környezetemnek is, hogy csinálj magadnak jókedvet, mert más nem fog! Említettem, hogy nővér fürösztött, azóta, ha zuhanyozni megyek, majdnem elsírom magam örömömben, hogy egyedül állok a tus alatt. Folyatom a vizet, és azt mondom: hülye vagy, Erzsi, hát a gatyád is rámegy erre a sok meleg vízre! De élvezem, hogy egyedül is képes vagyok rá. Ha egyik nap nem játszom, azt mondom reggel, de jó, ma szabad vagyok! Ha másnap igen, akkor meg azt, hú, de jó, ma megint színpadon leszek!
Tizenegy éve van műsoron a Nyolc nő a Játékszínben, két darabban játszik a Turay Ida Színházban. Lesz következő szerep?
Jövőre lesz egy bemutató a Turay Ida Színházban, megkerestek az egyik főszereppel, de nemet mondtam. Felelőtlenség lenne vállalni, a lábaim időnként annyira fájnak, hogy nem tudnék naponta négy órát próbálni. Fizikai képtelenség, jövőre leszek 90 éves. Most olyan darabokban játszom, amiket nagyon szeretek, s ez kielégít. Ha véget ér egyszer, nagyon fogom sajnálni, hiszen a színpad az életem. A lányom harminc évig élt Olaszországban, négy éve hazaköltözött, nem messze lakik tőlem. Ez sokat jelent nekem, és az egyik unokám, Julia, aki nagyon jól beszél magyarul, minden évben meglátogat. Ők, és a barátaim, nagyon fontosak. Julia minden előadásomat látta, egyszer felhívtam telefonon, hogy az önálló estemen felolvashatok-e egy részletet abból a levélből, amit nekem írt. Kiskora óta szokása, hogy mielőtt hazautazik, mindig elrejt egy levelet valahol a lakásban, hogy miután kikísértem a reptérre, itthon megtaláljam. Egyszer két hétig mást sem csináltunk, mint éjjel-nappal a családról, a felmenőkről beszélgettünk, és abból a levélből, amit ezután a látogatás után írt, felolvastam néhány sort az előadásomban. Többek között azt, hogy attól, hogy Olaszországban él, erős a magyar része. Én adtam meg neki a színház és a kultúra iránti szeretetet, és kis kora óta ügyelek arra, hogy a legtöbbet tudjon meg a világról. Ő is eljött, mert az volt a premier, s az előadás után felhívtam a színpadra. Nyelte a könnyeit, rám borult, és mindketten sírtunk.
Az elsők között volt, aki arról beszélt nyilvánosan, hogy milyen méltatlanul kevés pénzből kell megélnie egy nyugdíjas színésznek Magyarországon. Hogyan fogadták a kollégái?
Volt, aki azt mondta, hogy ez szégyen, nem kell erről beszélni. Hatvanhat év után 200 ezer forint a nyugdíjam, most kaptam 15 ezer forint emelést. A Kossuth-díjam után kapok még 120 ezret, a téli fűtésszámlát és a nyári áramot a légkondicionáló miatt így sem könnyű kigazdálkodni. Az egészségügyben elköltött pénzről ne is beszéljünk, hiszen az államiba nem jut el az ember, a magánba kényszerül. Egy panelház hatodik emeletén lakom, szeretek itt élni. Egyszer taxival jöttem haza, és azt mondja a taxis, „Jézusom, a művésznő itt lakik?!”. Sajnos sok a nélkülöző színész, ezért volt fontos, amit Gobbi Hilda tett értük, amikor létrehozta a színészotthont. Nemrég derült ki, hogy a visegrádi nyaralója, amit alkotóházként hagyott hátra, most az enyészeté. Miközben milliárdok mennek el a semmire. Nagyon zavar az a mérhetetlen korrupció, ami van az országban. És az értékek rombolása, mint a Színház- és Filmművészeti Egyetem szétverése. Nemrégen hívtak fel, hogy vegyem át a Vasdiplomámat. Mondtam, köszönöm nem, elvették a színészképzést, az az egyetem már nem létezik, nincs kitől átvennem. Nem folyok bele a közéletbe, de szomorú látni ezeket a dolgokat, és azt, hogy keserűek az emberek, eluralkodott a gyűlölet. Szerencsére a szakmám teljes volt, amit nem kaptam meg fiatalon, azt kárpótolta a közönség szeretete. Mindig arról álmodoztam, hogy már akkor tapsoljon a közönség, amikor bemegyek a színpadra, ne csak a darab végén. Hálás vagyok, mert megéltem. Tapsolnak.
Fotó: Simon Márk