A mi szakmánkban – a politikatudományról van szó – sokan és régóta mondják, hogy a politikában ma is alapvető a vezetés kérdése. Akik ezt mondják, hosszas kutatásokra alapoznak, és – véleményem szerint – meggyőződen igazolják, hogy a vezetés ma is alapvető része a politikának. Mások ezt nem fogadják el, mert lejárt a vezetők, pláne a vezérek ideje, és a mai politika semmi más, mint ügyek menedzselése.
Ebben a rövid kis írásban témánk az elmúlt harmincegynéhány év magyar politikája, azon belül a vezetés három felfogása. Az írás oda konkludál, hogy Magyar Péter felfutása nem pusztán arról szól, hogy – mint ő mondta egy interjúban – az embereknek elegük van a regnáló hatalomból. Meglehet, de nincs elegük a vezetésből. Izgalmas kérdés tehát a február óta tartó korszakot belehelyezni a rendszerváltás egész történetébe. De előtte lássuk az első kettőt.
A rendszerváltás utáni kor, mint nem vezetés
Bár manapság elég sokat hallunk a vezető nélküli autók elterjedéséről (és olykori csúfos baleseteikről), talán ritkán gondolunk arra, hogy az 1990-es átmenetben a demokráciát is valahogy így – tényleges vezetők nélkül – képzeltük el. A demokratikus intézmények szépen átültetődnek a magyar talajba és a demokrácia intézményrendszere elvezeti önmagát.
Nem volt ez logikátlan elképzelés két okból sem. Az egyik az, hogy a késő Kádár-rendszerben vezetésre alkalmas politikai személyiségek nem tudtak kiformálódni, így az átmenet idején, majd a demokrácia első éveiben se nagyon mutatkoztak. A másik ok, hogy a nyugati típusú demokrácia átültetésében nem volt elsődleges kívánalom, hogy a nyugati típusú demokráciát vezetni is kell.
Ráadásul az erős vezető megjelenése azért sem lett volna kívánatos, mert az erős vezetőket a köztudat akkor is (s persze ma is) a diktatúrákhoz (autokráciákhoz) kötötte, így tehát ennek a korai időszaknak a közmegítélésében a pártok (hívószóként) gyakran szerepeltek, de a kormányok (s a kormányok irányítása) már jóval kevésbé.
Így aztán nem is voltak politikai egyéniségek az első években, ami persze más oldalról meg hasznos volt, mert az embereket a maihoz képest sokkal jobban érdekelték a pártprogramok. A pártprogram ismerete majdnem az általános műveltség része volt, s úgy tűnt: a pártprogram megvalósítása könnyedén elérhető anélkül is, hogy egy pártnak legyen átlagon felüli képességű vezetője. Azt hiszem, ha végig tekintünk a demokrácia 1990-1998 közötti első két ciklusán, akkor egyetérthetünk: abban kiemelkedő politikai vezetőt nem találunk, bár Antall Józsefet utólag ilyennek minősíthetjük, de a korszakban őt a közvélemény nem így kezelte.
A 2000-es évek jobb- és baloldala: a tekintélyközpontú vezetés
Az, hogy a politika nem lehet meg vezetők nélkül, Nyugat-Európában a 2. világháború óta egyértelmű volt, de az is igaz, hogy az 1980-as évek végére már csak egy-két tekintélyes vezető maradt Nyugat-Európában is. Újra kellett tehát teremteni a politikusi karizmát egy Thatcher vagy egy Kohl után. Nem véletlen, hogy az 1990-es években sorra jelennek meg az új típusú politikai vezetők, kezdve Bill Clintonnal, folytatva Blairrel, Berlusconival vagy Schröderrel. S ebbe az új vonulatba illeszkedett nálunk Orbán Viktor és – igen, igen – Gyurcsány Ferenc is.