Két okom is van a középkorról írni. Az egyik, hogy mostanában kezdték el vetíteni a Hunyadi című sorozatot, és az, ha nem is a korai középkorról, de mégis csak annak végéről szól. A másik, hogy sokak szerint – s ennek már semmi köze a sorozathoz – mostanság a nemzetközi politikában és a belpolitikában is valamiféle „sötét középkor” közeleg, vagy már nyakig benne is vagyunk a sötétségben. Nos, az alábbiakban nem filmkritikát írok, de nem is direktben vitatkozom a „sötét középkor” tézisével. Egyszerűen csak próbálok néhány madártávlati észrevételt arról, hogy látom én a középkort, illetve a középkorokat. Az olvasó érteni fogja, miért beszélek a régmúltról. Azért, hogy a mai időt értsem jobban.
***
Sok korszakról alig tudunk valamit, de a nem ismert korszakok közül is kiemelkedik a középkor. Ami volt, elmúlt, semmi dolgunk vele, semmi tanulsága nincs számunkra, hacsak nem az említett két szó: sötét középkor. Ennyi a közkézen forgó tanulság.
Ezzel szemben minden kor rengeteg tanulságot tartogat, már persze annak, aki egy kicsit is belehatol. A középkor sem más. S ha őszintén közeledünk hozzá, az egyik arcát (a fent említettet) azért valamennyire ismerjük. Ez az a bizonyos „sötét arc”, vagy ahogyan mindenkiben él: a sötét középkor. Az ehhez hasonló címkézéseket nem szokás megvizsgálni, nemzedékről nemzedékre öröklődnek. De ha kicsit mélyebbre hatolunk, akár indokolhatjuk is, hogy miért sötét. Az érvek ilyenkor gyakorlatiasak. Például azért sötét, mert volt egy privilegizált osztály (a katolikus egyház), amely túlhatalommal rendelkezett, és megakadályozta a világi tudás kibontakozását. Elegendő csak felidéznünk Umberto Eco A rózsa neve című regényét, amely (mint cseppben a tenger) összefoglalja, mitől is volt sötét ez a kor. Attól, hogy a privilegizált osztály nem csak uralkodott, de kemény kézzel el is nyomta azokat, akik – a tudás nevében – szembe helyezkedtek vele. Egészen pontosan a középkori papság volt az, amely ezt a kort sötétté tette, mert elfojtott minden törekvést, amely például az ókori tudás feltárására irányult.
S nem mondhatjuk, hogy nincs ebben valami. Merthogy a művelt középkori ember már tudta, hogy volt ókor, ha jó ideig nem is ismerhette annak hagyatékát. Ez egy ideig szinte természetesnek volt mondható, de ahogy közeledtünk a reneszánszhoz, egyre többek akarták betölteni azt az űrt, amely az ókornak, mint időszaknak a tudása és az ókori civilizáció írott hagyatékának nem ismerete között volt. Eco kolostorának főpapja kézzel-lábbal hadakozik, hogy elzárja a kíváncsi szemek elől a nagy könyvtárban őrzött ókori műveket, de a haladás (már ekkor is, igen!) utat tör magának, és a „sötét középkor” kifényesedett.
Ennyit még azok is tudhatnak, akik a középkorról magáról semmit nem tudnak, de látták az Eco regényéből készült filmet.
Ám a történet ezzel messze nincs lezárva, sőt igazából itt kezdődik. Ugyanis – mint mondtuk – gyakorlatias érveket soroltunk amellett, hogy a kor sötét. Most ellenben elméleti érvekkel igyekszem megvilágítani, hogy már a reneszánsz előtti középkor is fényes.
***
Carlos Espada, a kiváló portugál politikai filozófus írja a politikai szabadság hagyományáról írott könyvében, hogy Alexis de Tocqueville a demokrácia egyenlősítő jellegével szemben „a középkori, arisztokratikus, pluralista hagyományt élteti”. Perdöntő mondatok arról, hogy a nyugati kultúra először is – a gyakorlatiasságon túlmenően – elméleti. Nem csak arról van tehát szó, hogy a középkorban volt egy kiemelkedő osztály, amely a gyakorlatban elnyomta a többit, és sötétté színezte az egész korszakot. Hanem arról is szó van, hogy a középkorban másfajta hagyomány is van – nevezzük ezt plurálisnak – és ehhez a hagyományhoz az kell, hogy a papságon kívül másfajta osztályok és csoportok létezzenek, mi több: ezek között erős kötelékek alakuljanak ki. Ráadásul ezt a még mindig gyakorlatias helyzetet a kor filozófiája le is reagálja, és már a 14-15. századi írásos művekben is megjelenik ennek a hagyománynak a teoretizálása.
Ha pedig ez így van, akkor a „sötét középkor” címkéje egyből módosul, sőt: a nyugati későbbi plurális struktúrák előképe sejlik fel. Itt már egy fényes tradíció körvonalazódik, amelyet főképpen az angolszász politikai filozófia tárt fel. Gabriel Almond és Sodney Verba híres könyvükben nem véletlenül beszélnek tehát predemokratikus hagyományról, amelyet gond nélkül át lehetett vezetni a liberális demokráciába. Merthogy a demokrácia liberálissá tételéhez mindenekelőtt ez a pluralista elem szükséges. Alan MacFarlaine éppenséggel erről a hagyományról ír Az angol individualizmus eredete című könyvében.
Természetesen nem kísérem most végig történelmi útján a „fényes középkort”. Csupán jelzem, hogy történelmi vízválasztónak tartom ennek a pluralizmusnak az intézményesítését, mi több a „sötét” és a „fényes” jelzők közötti különbség alapja is itt keresendő. Azokban a régiókban tehát, ahol ez a hagyomány (bármilyen okból) nem tudott megteremtődni, beszorultak a sötétbe, ami persze megint csak nem tanulságok nélküli, hanem ugyanolyan szisztematikus elemzést érdemel, mint a másik. Mert ahol például a középkorban a gyakorlat nem tud leképeződni az elméletben, ahol olvasó közönség és ezáltal a nyilvánosság nem alakul ki, ott a predemokratikus pluralizmus kialakulásának szinte semmi esélye nincs. De tovább is mehetünk: a demokrácia liberálissá tétele a jelenben is komoly nehézségekbe ütközik.
Egy szó, mint száz: akár sötét, akár fényes ez a középkor, akár bármily más fénybeli tónusokkal is írjuk le, egyet nem tehetünk: nem választhatjuk le a modernitásról, és nem mondhatjuk azt, hogy semmi közünk hozzá, mert az egy nagyon más világ volt. Nem volt más világ, abból keletkezett mindaz, amiben ma is élünk.