Tudom, tudom, hogy ilyen címmel Friedrich Nietzsche írt annak idején jelentős visszhangot kiváltó művet, de talán megbocsátható, ha kis esszém címében némileg plagizálok. Okom van rá. Arról szeretnék ugyanis írni – amiről egyébként ő is írt –, hogy a mostani korban miért egyszerre hasznos és káros a történelem, és hogyan lehetne változtatni ezen.
A témát persze nem filozófiai, hanem politikai – azon belül: magyar politikai – szemszögből közelítem meg.
Az írást azzal szeretném kezdeni, hogy a címbéli megfogalmazásnak az ellenzék szempontjából kevés relevanciája van, ugyanis az ellenzéki pártok érdektelenek a történelmet illetően. Régóta észlelem ezt a jelenséget, és ennek nyilván megvannak a mélyen húzódó okai. A leginkább talán az, hogy a mostani magyar ellenzék túlnyomó része talán abban a hiszemben van (még mindig), hogy a történelemnek vége, így hát annak se haszna, se kára nem lehet a politikában. Fogalmazzuk ezt meg másképpen: a politika a jelenről szól, meg kell oldani problémákat, főképpen szakpolitikai eszközökkel, és akkor a politika teljesítette is a kötelezettségét.
A hazai ellenzéket tehát bízvást kihagyhatjuk, amit a magam részéről én fájlalok, mert úgy gondolom: nagyon is érdemi és sokoldalú vitákat lehetne folytatni a történelem szerepéről.
Messze nem hagyhatjuk azonban ki a kormányoldalt, amely nagy mértékben történeti képződménynek, mintegy a magyar múlt örökösének tekinti magát. Már ezzel az attitűdjével is egyedül van a pályán, merthogy – mint láttuk – a hazai ellenzék nem veszi fel ezt a kesztyűt. De azzal, hogy a magyar kormányoldal a múlt szinte egyedüli örökösének tekinti magát, még messze nem tudja elkerülni azokat a veszélyeket, amelyek mindig fellépnek akkor, ha valakinek nincs vetélytársa valamiben, és emiatt elvetheti a sulykot.