Ami eddig működött, az nem válik be, vagy a kommunikáció masszívnak hitt akkui lemerültek, s nincs sem új elem, sem új módszer másként manipulálni azokat, akik eddig kiszolgáltatottan, rászedetten, netán közömbösen regisztrálták a mindent meghódító elitet. Mindig is hiú ábránd volt bármiféle gyökeres fordulatra számítani. Mellékes jelekből inkább azt lehet kiolvasni, hogy egyrészt még vadabb, személyekbe gázoló és eszközökben nem válogató időszak következik. A „betakarítás” rohama egyre szemérmetlenebb és átlátszóbb, egy nemzeti szuverenitásra oly sokat adó hatalom, ha érdeke úgy kívánja, minden különösebb fenntartás nélkül lépi át az egyén szuverenitásának küszöbét, ahogy tette eddig, s most már fel lehet fedezni azt is, hogy az ország önállósága is eladó, ha pénzhez akar jutni.
A stáb a kommunikáció valamennyi fegyvernemét csatasorba állítja, s nem csupán azért, hogy tereljen, magánál tartsa a közbeszéd kódjait, ami a szokott klisékkel egyre kevésbé sikerül – ma a legfőbb cél, hogy a váratlanul pódiumra lépő, s még váratlanabb konkurenciát támasztó politikai ellenfelet mindenestől megsemmisítse. A kiszemelt közösséget, csoportot, illetőt egyszerre kell nevetségessé tenni, lekezelni, kirekeszteni, s mint szálló tollpihét elfújni az útból, ugyanakkor nagyon is komolyan venni, frontális támadással lőni mindazt, ami mozog. A kettős hadviselés persze milliónyi ellentmondással jár, ki-ki kedvére válogathat a durvábbnál durvább forgatókönyvek közül, amelyek viszont pusztán felszínes címszavakat hajtogatnak, s gondosan kerülik a bennük megbújó konkrét témák, tények, esetek részleteit, lényegét, pláne az érdemi vitát. Azonban hazugságaikat is más optikán keresztül figyeli a nagyérdemű, a pandémia hazai kezeléséről szóló reklámfilm pedig arról árulkodik, hogy megrendelői minden kapcsolatot megszakítottak a valósággal. Nem a fordulatszám más, hanem a végletekig eltorzult nézőpont.
A változtatás körülbelül annyiban merül ki, hogy a fő tábláról hátrébb rendelték a választásokon krónikus vesztő pártalelnököt, Németh Szilárdot, akinek az lett volna a dolga, hogy az úgynevezett egyszerű magyar embereket nyerje meg az ügynek. Egy ideig talán elég is volt, hogy minden szaftba mártott test, annyi voksot szorít ki a bázisból, amennyire szükség van, a határtalan lojalitás rezsibiztosának földszintes gondolatai és hőbörgései hatottak azon a szinten, ahová szánva lettek. Csepeli ámokfutása, s annak számára siralmas eredménye azonban markánsan jelezte, hogy nagy a baj, elporladt helyben a fenyegetéseitől, önkényes bosszúitól való félelem, vonzerő pedig eddig sem volt lehetett túl sok. A magát egyszerre politikusként, gasztrobloggerként és élsportolóként jegyző Németh Szilárd azonban mostanában jobbára csak saját Facebook-profiljában osztja meg velünk lakomáit és főzési tudományát.
A magyar szaftkultúra pápáját már az őszi kötcsei piknikről készült fotókon sem láttuk a bogrács fölött, a résztvevőknek Szentkirályi Alexandra halászlevével kellett beérniük. Az alelnök úr helyett kedvenc birkózószőnyegére a nála durvább kommunikációs igazgató lépett, aki sarzsijától elütő, vagy éppen az erre frissen szabott útszéli stílusban támadta Magyar Péter uniós képviselőt, számítva esetleg arra, hogy annál elszakad a cérna, s kezdődhet a második felvonás. Megoszlanak a vélemények, hogy ez hol arat tapsot és hol kontra produktív, érdemes-e kizárólag a bázisnak, illetve annak is a B-közepének játszani. Mivel azonban a kormányzat minden alkalommal kíváncsi a fogadtatásra, úgy valószínűleg ekkor is méretet vétetett, az ütközet alagsori szintjén tartós lesz a tartózkodás. Menczer Tamás mögé ugyanis azonnal odaállt néhány káder, végül pedig a főnök (ahogy bevett fogása) népi mondással fejezte ki egyetértését, mely szerint „amilyen az adjonisten, olyan a fogadj isten”. Orbán nem kertelt, amikor tudatosan megválasztott jelzőivel hirdetett harcot „a liberális, slimfit szerkós, latte avokádós, mindenmentes, öntetszelgő politikusok” ellen, „nemzeti érzelmű, bátor fiatalokat” várva. Ilyenkor szoktunk elveszni az ominózus szavak hatásosságának és egyben értelmetlenségének dzsungelében, de fölösleges.
A toborzás szövege alig leplezi, hogy adott esetben miféle fölhorgadó indulatokkal kalkulál, s ha a trend folytatódna, miféle csapatmozdulatokra számít megannyi szervezett civiljétől, plakáterdőitől, amikhez neki persze köze sem lesz. Orbán felfogása szerint egyáltalán nem hagyta magára az egykor hűn szeretett polgárait, joviálisabb konzervatívjai továbbra is ott baktatnak mellette, ahogy talán a tájékozatlan és kiszolgáltatott, hideg lakásokban fagyoskodó vidéki öregek is – de manapság már a B-közép és a Mi Hazánk legradikálisabb talpasaira koncentrál, a bázis tarka, olyannyira, hogy mostanra már a Csurka-mitoszt is csokrába köti. Önellentmondásait csak néhány elemző regisztrálja, Trump oroszoknak címzett szankciós fenyegetése a békepártiság megnyilvánulása, szemben az EU-éval, amelynek egyetlen célja a háború. Újabban a gazsulálás csúcsteljesítményén is kevesen szisszennek fel, miszerint a főnök a múlt hónapban megvilágosodott, szerinte is szegény Trumpnak volt igaza, a korábbi amerikai választáson csaltak a demokraták. Egyre több széllel bélelt, korrupt szélhámos, köztörvényes bűnöző, vérengző autokrata tűnik fel a barátok között, akik hatalmi drillel és populista demagógiával hirdetnek új korszakot – ahonnan pedig a mintát és a tőkét akarjuk kooptálni, azok a sokat emlegetett magyar néplélektől teljesen idegenek.
Ugyanakkor tény, hogy a világ több pontján a kormányfő szájíze szerint alakulnak a dolgok, de éktelen folt Magyarország térképén a gazdasági helyzet, amely már évek óta fellengzős ígéretek és teljesületlen vágyak zsákutcájába rekedt. A folyton a centralizálódástól és a központi parancsoktól remélt változtatni akarás, a hamis nosztalgiákba ringatódzó, hol merész víziókra alapozott optimizmus repülőrajtja nem elég ahhoz, hogy továbbra is egy táborba gyűjtsön illúzióit elvesztő, illúzióit apátiával, kényelemmel átitató, az ellentétes oldalra voksolni soha nem akaró, valamint egyre kilátástalanabb helyzetbe szoruló időseinek táborát – ők és a múlt kezeslábasától ódzkodó ifjak (lásd. anno Fidesz-alapítók) ma olyasmit fedeznek fel a Tisza mozgalmában, amely már csak azért is elviselhető számukra, mert még félfordulatra sincs szükség szimpátiájuk kifejezéséhez.
„Nem akarják észrevenni, hogy rájuk dől a konyhakredenc”- fogalmazza meg szemléletesen fenntartásait ismerősöm, ami alól nehéz lesz hazugságokkal, furcsa szövetségekkel, pökhendi hencegéssel, furcsa barátokkal, szövetségeseiket átkozva kikászálódni. A sok vihart megélt miniszterelnök, aki képes volt hívei körében rövid idő alatt az orosz-elleneségből oroszbarátságot faragni, tavaly még akár 500 ezres vendégmunkással képzelte el a jövőt, akik természetesen nem keverhetők össze a migránsokkal. Karácsony előtt azonban minden magyarázat nélkül következett a vezércsel, 35 ezerre csökkentette a kvótát, kézbe véve ismét a migránsveszély kártyalapját – ám egy szóval nem említve, hogy váratlanul nő a hazai munkanélküliség és tervei alapos kiigazításra szorulnak. Szavai napjainkban viharos sebességgel ütköznek egymásba – szónoki paneljei jó memória nélkül is gyorsan porosodnak. Kegyencei ugyan engedelmesen szalutálnak, de haptákba állva is rögtönöznek, idegesek, súgnak-búgnak. Egyszerre van jelen a minden sarokból összekapart sarcok polgárokat már közvetlenül is sújtó széles skálája és a szegényház költekezése. Ez utóbbi szólhat már a jövő évi választás pénzosztására készülve, hiszen egyre kifürkészhetetlenebbek a pénzszerző ügyletek, valamint a geopolitikai hátsó szándékok, s persze a kliensvilág etetése továbbra sem közömbös faktor. A nagyotmondók hangzatos szavait hamar cáfolják a realitások.
Orbán egyetlen aduval operálhat – a biztonság, a rend ígéretével. Ehhez van szüksége a félelemkeltésre, hiszen azt mutathatja, hogy a háborús veszély, a terrorfenyegetettség ellen hazai viszonylatban ő léphet fel igazán. Háborúra számít – békepártiként.