Gondoljunk csak bele, a popzene egy egészen fiatal művészeti ág. Gyerekcipőben sem jár még, ha mondjuk a festészethez vagy az irodalomhoz mérjük. Vagy persze gyerekcipőben sem, ha a klasszikus zenéhez. Szóval még csak kölyök se a popzene, ami, ha megengedőek vagyunk, a 19. század végén már bőven létezett, aztán az 1920-as évek jazz zenéje is egyszerre volt avantgárd és a korszak popzenéje, de mondjuk azt, hogy az 1950-es évek rockandrollja óta indult igazán a története. Szóval úgy hetven esztendős – és ez az irodalom, a festészet, vagy a klasszikus zene történetéhez képest valóban semmi. Na és akkor most abba gondoljunk bele, hogy ez a nem túl tudományos alapokon megállapított, de azért kétségtelenül gyerekcipőben sem járóan fiatal művészeti ág gyakorlatilag már teljesítette is a küldetését, legalábbis a műfajteremtő, határokat feszegető korszaka sokak szerint véget ért, újat mondani már nem tud. Ne ijedjen meg egyetlen popzene-rajongó sem, szeretett műfaja ettől még sokáig élni fog, szerintem még talán újat is tud majd mondani, de a határait kétségtelenül körbejárta, sajátos nagy műfajait kitermelte, most az önismétlő és a technikai fejlődést követő korszakát éli – még a legfrissebb hajtásaival is.
És akkor még egy „na és”: most pedig abba gondoljunk bele, hogy ezt a szűk hetvenes éves történetet egy nemrég nyolcvan éves ember végigélte, majdnem végigalkotta, minden irányból meghatározta, minden szegletből a legmagasabb elismerést kapta mindezért, és noha közben nagyon is sokat változott, munkásságával is rengeteg mindent megváltoztatott, valójában soha nem csinált mást, mint amit az első naptól: dalt ír arról, hogyan látja a világot, akkordokat rendez szavakhoz, mindezt úgy, hogy azt illik rá mondani: minden idők egyik, ha nem a legnagyobb hatásúja.
Szóval, hogy ez a nyolcvan éves bácsi írta ezt a hetven éves történetet. Legalábbis azt a fejezetét, ami az akár egyszálgitárral előadható dalokról szól. Vagy legalábbis ennek a fejezetnek a központi részét. És bár radikálisan új mondanivalóval már ő sem áll elő, még tavalyi lemezén is meg tudta lepni hallgatóit, kritikusait.
Könnyen belátható, hogy a relativizálás a popzenében is könnyű szívvel használt eszköz. De azt akkor is szükségtelen egyrészt-másrésztezni, hogy Bob Dylan a legfontosabb, ha például nekem, aki leírom mindezt – szintén könnyű szívvel –, sem az. A világnak az. Ha a világ boncolgatja, és valami érthetetlen oknál fogva csak egyet nevezhet meg, csak egy maradhat, akkor Dylan marad. Mert jókor volt jó helyen. Mert az addigi hagyományokat kimagaslóan folytatta. Mert a hagyományosból mert továbblépni. És amiben utat tört, az a teljes modern pop- és rockzene alapját jelentette, ő fektette le azt. Erre épülnek a falak, a tető, a teljes építmény, ami máig stabilan áll – lehetetlen az alapítók érdemeit felülbecsülni.
Vagy mégis lehetséges? Dylan a legjobb dalok szerzője! Fenét, ezt nem lehet mérni. Dylan írja a legjobb, legköltőibb szövegeket. Szerencsére ez se mérhető, még ha az irodalmi Nobel-díj ennek ellenkezőjét is igyekszik bizonyítani. Na jó, de ebbe már ne kössek bele: Dylan a legnagyobb hatású! Hát, volt egy bizonyos pontig, ahogyan a Beatles is. De az idők változnak, az alapot lerakók, érdemeik elismerése mellett, kimennek a divatból, más korokban mások hatása tűnik szélesebb körűnek. David Bowie vagy a Radiohead vagy Kanye West is volt már legnagyobb hatású egy másik megvilágításban.