A múlt század utolsó évtizedében zajló politikai és gazdasági folyamatok reményeket keltettek az egész világon. Az államok belpolitikai és külpolitikai magatartásának bonyolult egymásra hatása lehetővé tette a nemzetközi rendszer lényeges átalakulását. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti hatalmi versengés mérséklődése és a kooperáció erősödése a hidegháború megszűnéséhez vezetett. A nemzetközi kapcsolatok különböző elméleti irányzatainak képviselői eltérően reagáltak a kialakult helyzetre. A strukturális realista irányzatot képviselő John Mearsheimer nem osztotta az általános optimizmust az államok magatartásának békésebbé válásával kapcsolatban. Továbbra is kétségeinek adott hangot az államok közötti együttműködéssel és nemzetközi intézmények békés együttműködést elősegítő szerepével kapcsolatban. Francis Fukuyama, a liberális institucionalizmus legismertebb alakja a Szovjetunió szétesésében és a kommunizmus bukásában a liberális demokrácia és a piaci kapitalizmus világméretű elterjedésének és megerősödésének lehetőségét látta. Samuel Huntington a demokráciák terjedésének harmadik hullámaként jellemezte a nemzetközi rendszerben bekövetkezett változásokat. Charles Krauthammer újságíró megalkotta az „egypólusú pillanat” kifejezést, amellyel jelezni kívánta az Egyesült Államok, mint egyedüli szuperhatalom számára kínálkozó kivételes lehetőséget a világ sorsának formálásában.
A sorsdöntő változások után három évtizeddel Mearsheimer igazolva látta korábbi nézeteit. Az elmúlt néhány évben publikált írásaiban és előadásaiban hangsúlyozta, hogy kudarcot vallott az Egyesült Államok liberális demokrácia terjesztésére irányuló erőfeszítése, mert ezzel a politikával erősítette a nacionalizmust, szuverenitásuk erőteljesebb védelmére késztetett számos országot és konfliktusokat gerjesztett az államok, főleg a nagyhatalmak között. Hangot adott azon véleményének, hogy a liberális demokráciának van alternatívája. Autokratikus politikai berendezkedés is lehet vonzó a világ egyes részein. Hibának minősítette, hogy az Egyesült Államok támogatta Kína integrálását a nemzetközi gazdasági rendbe és ezzel nagymértékben hozzájárult gazdaságának gyors fejlődéséhez. Véleménye szerint gazdasági hatalmára támaszkodva Kína gyorsan növeli katonai hatalmát és az Egyesült Államok geopolitikai riválisává válik. Következésképpen az egypólusú liberális nemzetközi rend ismét többpólusúvá alakul át.
Mearsheimer szerint 1945 és 1990 között nem létezett liberális nemzetközi rend, valójában két egymástól elkülönült, realista elvek alapján működő nemzetközi rendről beszélhetünk. Az egyikben az Egyesült Államok, a másikban a Szovjetunió volt a domináns nagyhatalom. Egy gyenge nemzetközi liberális rend létezett olyan mértékben, amilyen mértékben az Egyesült Nemzetek Szervezete képes volt hatást gyakorolni a nemzetközi folyamatokra. Liberális nemzetközi rend valójában csak 1990 után jött létre. Az erős liberális nemzetközi rend feltétele az unipolaritás, továbbá, hogy a domináns nagyhatalom liberális demokrácia legyen. Egy ilyen nemzetközi rendben a domináns nagyhatalom három célt követ: előszőr, támogatja a liberális demokrácia terjedését, másodszor, integrálja az államokat a nyitott világgazdaságba, harmadszor, támaszkodik a nemzetközi szabályok betartásán őrködő intézményekre. Ez a liberális nemzetközi rend azonban csírájában magában hordozza saját elpusztításának veszélyét. Lényegében ez történik most Kína gazdasági felemelkedésének következményeként, amely az Egyesült Államokkal való geopolitikai rivalizálás fokozódásához vezet. Mearsheimer az orosz-ukrán háború kirobbantásáért a NATO-t és az Egyesült Államokat hibáztatja, mivel Ukrajna nyugati katonai szövetségbe történő felvételének lehetővé tételével megsértették Oroszország biztonsági érdekeit. Az Ukrajnának nyújtott nyugati támogatás lehetetlenné teszi, hogy Oroszország elérje céljait a háborúval, viszont lényegesen meggyengül és elveszíti képességét a nagyhatalmi versengésben való részvételre. A jövőben arra kényszerül, hogy vagy Kínával, vagy az Egyesült Államokkal szövetkezzen. Mearsheimer strukturális realista elemzése újabb hidegháborús időszak lehetőségét jelzi.
A strukturális realizmus, amelynek kidolgozója Kenneth Waltz amerikai politológus, a nemzetközi kapcsolatok vizsgálatában elsődleges szempontként az államok hatalmi képességeit és ezen képességek alapján a nemzetközi rendszerben elfoglalt helyüket veszi számításba. Különleges figyelmet szentel a nagyhatalmaknak. Az államok egymáshoz való viszonyában – amelyben a történelem során folyamatosan jelen voltak mind a konfliktusok, mind az együttműködés elemei – a strukturális realizmus elmélete a konfliktusokra koncentrál. Az érdekek ütközését és a háborúra való hajlandóságot tekinti a fő motívumának az államok viselkedésében. Ugyanakkor nem foglalkozik azokkal az államon belüli folyamatokkal, amelyek adott esetben a külső magatartás megváltoztatásához vezethetnek. A nemzetközi kapcsolatok értelmezésének és elemzésének ezt a módszerét Arnold Wolfers politológus „biliárd golyó” modellnek nevezte el.
A nemzetközi politikáról egészen más kép tárul elénk a liberális institucionalista Francis Fukuyama nézetei alapján, amelyek visszavezethetők Emmanuel Kant 18. századi német filozófus „örök béke” elméletéhez. Kant úgy vélte, ha minden állam köztársaság lesz és a háborúk helyett az egymással folytatott kereskedelmet tekinti a legjobb érintkezési formának, megteremtődnek a tartós béke feltételei. Kant gondolata a demokratikus béke koncepciójában újult meg a nemzetközi kapcsolatok elméletének liberális irányzatában. Ez az alapgondolat, amelynek lényege az, hogy demokratikus államok nem háborúznak egymással, szerepet játszott 1992-ben publikált „A történelem vége” című könyvében.
A 21. század első évtizedétől tapasztalható események alapján a szerző arra a következtetésre jutott, hogy a liberális demokráciák terjedésével kapcsolatos korábbi nézeteit az idő nem igazolta. Ennek okaira kívánt válaszokat adni a „A politikai rend eredete” című, 2011-ben megjelen könyvében. Számos állam történelmi fejlődésének tanulmányozása során arra a következtetésre jutott, hogy három alapfeltételnek kell teljesülnie ahhoz, hogy a modern liberális demokrácia kialakulhasson.
Először, szükség van az állam polgárainak szükségleteit kielégítő hatékony szervezeti rendszerre. A történelem során hosszú ideig ez a rendszer személyi hatalomra épült. A hatalmat gyakorló személyre jellemző volt a genetikusan rögzült tulajdonság, hogy a közjavakból elsősorban az utódainak, rokonainak és más hozzá közel álló személyeknek juttatott. Ez a gyakorlat a bürokrácia alacsonyabb szintjein is teret nyert. Ez volt a korrupció történelmi megalapozása. A korrupció elleni első fellépések között említi az eunuchok alkalmazását az ókori Kína kormányzati rendszerében. Történelmi források szerint a kínai császárok szervezték meg elsőként az állami alkalmazottak képzését és vizsgáztatási rendszerét, amelynek része volt a közjavak magáncélokra történő felhasználása elleni fellépés is. Erre a hagyományra épül a jelenlegi stabil kormányzati rendszer Kínában, amely lehetővé tette a gyors gazdasági fejlődését. Fukuyama véleménye szerint a világ számos országában nem történt meg a szaktudáson alapuló állami szervezeti rendszer kialakulása. A meritokrácia helyett a patrónus és kliens rendszerek élnek tovább a személyi hatalom függvényeként. Ez az örökség teszi lehetővé a korrupció virágzását és akadályozza a liberális demokrácia megszilárdulását.
Másodszor, a liberális demokrácia feltétele a személyi hatalom korlátozása intézmények segítségével. A törvények uralma és az ember uralma közötti különbséggel már Arisztotelész is foglalkozott a „Politika” című könyvében. Az ókori görög filozófus könyvének harmadik fejezetében a 1287a pont alatt megállapítja, hogy „aki a törvények helyett az ember uralmát kívánja, annak számolnia kell azzal, hogy a vágyak és indulatok megrontják még a legkiválóbb férfiakat is”. Ez az ókori bölcsesség az alapja a „jog uralma” (rule of law) koncepciónak. Fukuyama szerint ennek ellentéte az „uralkodás a joggal” (rule by law) amelyet az autokratikus rendszerek használnak saját belátásuk szerint az állam ügyeinek intézése során. Az előbbi esetben érvényesül az a követelmény, hogy a törvény előtt mindenki egyenlő és senki nem állhat a jog felett, az utóbbi esetben azonban erre nincsenek intézményi biztosítékok.
A „rule of law” koncepció eredetét Fukuyama a középkori európai egyházhoz vezeti vissza, amely szabályokat alkotott a mindennapi élet számos aspektusával kapcsolatban. Az egyházi és állami hatóságok egymáshoz való változó viszonya közepette az egyházi és állami jogalkotás kölcsönösen hatottak egymásra. A katolikus egyház teoretikusai azt az elvet képviselték, hogy a pápának jogi fennhatósága van minden keresztény felett, beleértve a politikai vezetőket is. A világi hatalmak ezt nehezen fogadták el. Az egyházi és világi vezetők versengése VII. Gergely pápa és IV. Henrik német-római császár összecsapásában csúcsosodott ki és a pápa átmeneti győzelmével végződött. A pápák és császárok harca a Wormsi Konkordátum által szentesített kompromisszummal ért véget. Az egyházi felfogás a jog isteni eredetét hangsúlyozta. Az európai állam jogalkotási filozófiájában ez úgy módosult, hogy a jogalkotást egy már létező szabályrendszernek kell alávetni. Ennek hiányában alapvető követelménynek kell tekinteni az egész társadalom morális egyetértését.
Kutatásai során Fukuyama felfigyelt a populizmus világméretű megjelenésére. Tapasztalata szerint a populista politikusok közös jellemzője az intézmények szerepének csökkentése és az a törekvés, hogy közvetlenül kommunikáljanak a választópolgárokkal és személyes ígéretekkel nyerjék el támogatásukat. Az intézmények szerepének háttérbe szorításával erősödik a személyi hatalom, következésképpen a „jog uralma” elv érvényesülése akadályokba ütközik. Az Egyesült Államokban Donald Trump elnöksége számos bizonyítékkal szolgált a fenti következtetés alátámasztására. Az amerikai intézményrendszer erejét azonban alátámasztja az a tény, hogy a személyi hatalmi törekvéseket sikeresen kezelte az eddigiek során. A populista politika következményeinek vizsgálata során a szerző arra a következtetésre jutott, hogy gazdasági értelemben rövid távon sikeres lehet, hosszabb távon azonban elkerülhetetlenül kudarchoz vezet.
Harmadszor, a fejlett liberális demokráciának elengedhetetlen követelménye a hatalmat gyakorlók rendszeres elszámoltatása, amely a választásokkal valósul meg. A törvényhozási választást és a korlátozott szavazati jogot már a 17. századi Angliában bevezették. A vagyoni helyzetre, a nemre és a fajra vonatkozó korlátozásokat megszüntető és a felnőtt lakosság egészére kiterjedő általános választójog azonban csak a 20. század harmadik évtizedétől vált a politikai rendszerek szerves részévé. A választójog formális érvényesülése mellett azonban a csalás számos formája létezik. A választókörzetek határainak átszabása egyik vagy másik politikai párt választási érdekei szerint az Egyesült Államokban ’gerrymandering’ néven vált ismertté. Az elnevezés Elbridge Gerryre, Massachusetts állam egykori kormányzójára utal, aki pártérdekekből 1812-ben megváltoztatta Bostonban egy választási körzet határait. Az elszámoltathatóság, mint a liberális demokrácia alapvető követelménye technikailag könnyen megoldható. Sokkal nehezebb elérni azt a célt, hogy a választási eredmények a saját politikai, gazdasági és társadalmi valóságról, valamint a világról való tényszerű és reális választói ismereteket tükrözzék.
Fukuyama szerint a modern liberális demokrácia létrejöttéhez mindhárom alapkövetelmény teljesülése elengedhetetlen. Ezek az alapvető feltételek azonban nem párhuzamosan és nem egyidőben alakulnak ki. Számos ország összehasonlítása alapján azt találta, hogy Dániában érte el a legmagasabb szintet az állami szervezeti rendszer, a jog uralmának intézményesülése és a hatalmat gyakorlók elszámoltathatóságának együttes fejlődése.
A liberális demokrácia terjedése előtti akadályok ismeretében joggal vetődik fel a kérdés, lehetséges-e azok leküzdése. John Burton ausztrál diplomata politikatudós a közgazdaságtudományban már alkalmazott „pókháló” elmélet nemzetközi kapcsolatokra történő alkalmazásában látja a megoldást. Szerinte az államok ma már nem tekinthetők kemény burokkal körbezárt képződményeknek. A nemzetközi realitások meghaladták a strukturális realisták „biliárd golyó” elméletét, amely szerint az államok az egyedüli szereplői a nemzetközi kapcsolatoknak és az elsődleges interakció a konfliktus. Az államok porózussá váltak, a különböző országok társadalmaiban szerveződött nem állami szereplők kapcsolatot találnak egymással és kölcsönösen hatnak egymásra. Ez a sűrű kapcsolati háló lehetővé teszi, hogy az államok működésének legjobb megoldásai közkinccsé váljanak.
Csak remélni lehet, hogy a fejlődés iránya Dánia felé mutat.