Bibó István már megint újra aktuális lett. Sajnos.
Amikor eljutott hozzám a Bibó István Közéleti Társaság meghívója – hogy tudniillik Bibó István „szellemi örökségének ápolásáról” fogunk beszélgetni –, kicsit elbizonytalanodtam. „Örökségének ápolása”? A kifejezés valamilyen megszilárdult értelmezői közösség intézményesült befogadói munkáját idézi föl az emberben. Nálunkfelé „örökséget” „ápolni”, mondjuk, valamilyen irodalmi klasszikus kutatói körében szokás. A Madách-kutatók például évről-évre összejönnek egymással Alsósztregován, hogy számba vegyék kutatásaik friss eredményeit. Madách esetében, nyilvánvalóan, ismerjük az „örökséget” is, meg látjuk az „ápolást” is. Bibó esetében viszont, ugye, nem ugyanerről van szó. Bibónak nincsen megszilárdult értelmezői közössége, kevéssé intézményesült a befogadása. Nekünk, Bibó híveinek – tartozzunk a Bibó-kutatók sorába, vagy álljunk kívül ezen a szűk körön – más a viszonyunk a legnagyobb magyar demokratához és a legmélyebb magyar politikai gondolkodóhoz. Bibó fontosabb nekünk, Bibó valahogy közelebb áll a szívünkhöz. Szeretnénk aktuálisnak látni kedves hősünket.
És most, hogy tényleg aktuálisnak látjuk, azonnal meg is rémülünk.
Ugrópontom a Bibó-filológia és Bibó-értelmezés jeles személyiségének, a szegedi Balog Ivánnak a második, a Bibó-recepció történetét földolgozó könyve lesz. Az ő első könyve, említsem meg, annak idején a bibói társadalomelmélet működését mutatta be, az „egyensúly” és a „hisztéria” fogalompárjára fűzve. Ez a második könyve, mondom, Bibó ideológiai-politikai recepcióját meséli el, Bibó halálának esztendejétől a politikai átmenetet követő évekig: a „Bibó-felejtés” hosszú évtizedei után meginduló, jó másfél évtizedig tartó, tüneményes „Bibó-reneszánsz” teljesítményeit idézi föl. Ebben, emlékszünk, Bibó neve hívószó, figyelemre méltóan sokféle hagyományra támaszkodó életműve pedig a rendszerkritikus értelmiség különféle irányzatainak közös nevezője lesz. Ez a recepció a személyiséget mutatja föl, aki képes volt nemet mondani a puha diktatúra csaknem mindenkitől elfogadott berendezkedésére; és az életművet állítja középpontba, amelyikben minden demokrata fogódzóra találhat, legyen jobboldali vagy baloldali, konzervatív vagy szocialista, népies vagy urbánus, hívő vagy hitetlen. Ez az ideológiai recepció intenzív – neki köszönhetően lesz Bibó a magyar nyolcvankilencnek afféle titkos főszereplője –, ám óhatatlanul rövid ideig tart – a demokratikus átmenettel szükségképp véget kell érjen. Az utak elválnak: Bibó hamarosan mindinkább terhes örökséggé kezd válni. A jobboldal – mint a reflexív múltszemlélet és a kritikai nemzettudat gondolkodójával – látványosan szembefordul vele, a baloldal – mint élesen antikapitalista és határozottan szocialista gondolkodóról – rossz lelkiismerettel hallgat róla.
Monográfiája előszavában Balog sorra is veszi azokat a diszkrepanciákat, amelyek a nyolcvankilenc utáni ideológiai Bibó-befogadást számottevően megnehezíteni látszanak. Ezek közül a legfontosabb, magyarázza, hogy Bibó úgymond „krizeológus” és „tranzitológus” volt: a társadalmi válságok elemzője és a politikai átmenetek specialistája, a korlátozott pluralizmus teoretikusa tehát. Márpedig a rendszerváltás, íme, befejeződött, kompetitív gazdasági és politikai viszonyok között élünk, a teljes spektrumú pluralizmus kontextusában gondolkodunk. Mit is mondhat hát nekünk a válságelemző és az átmenet-specialista, a predemokratikus-protodemokratikus viszonyok szakembere?
Balog valamikor az új évezred első évtizedének második felében írja a könyvét, benne a nyolcvankilences hazai átmenet – a csúnyácska, sokunk szívének mégis oly kedvesnek megmaradó magyar félforradalom – valamiféle elégikus történetével. Mire megjelenik, 2010 lesz, a könyv ilyenformán elégiából jövendöléssé változik: politikai gondolkodástörténetünk klasszikusának bizony a jövőben is lesz érdemi mondanivalója a számunkra. Kompetitív gazdaság és politika? Teljes spektrumú pluralizmus? Befejezett rendszerváltás? Ugyan. „Centrális politikai erőtér” és „Nemzeti Együttműködés Rendszere”. Egy gonddal kevesebb: az ideológiai Bibó-recepció akadályai, íme, gyorsan eltűnnek. Ismét szükségünk van a válságelemzőre és az átmenet-specialistára. Bibó, ismétlem, megint újra aktuális lesz.
Szóval, mit is mondhat ma nekünk Bibó? Két idézetet hozok, a híres Huszár-interjúból: az egyik egy apokrif, a másik egy kanonizált szövegrészlet lesz.
Az apokrif szövegrészlet talán-talán a legismertebb Bibó-diktum: az is hallott róla, aki egyébként esetleg semmilyen más Bibó-szöveget nem ismer. „S mit vésnek fel majd az én fejfámra? Bibó István. Élt: 1945–1948.” A szövegrészlet, ismétlem, apokrif: az interjúkészítő egy magánbeszélgetésben elhangzott bibói tűnődést idéz fel eképpen. Meglehet, sőt egyes tanúk szerint akár valószínű, hogy így nem is hangzott-hangozhatott el. Mint képszerűen erős megfogalmazás, mégis időről-időre eszünkbe ötlik. Az enyémbe legutóbb ’18 áprilisában, a harmadik kétharmad emlékezetes éjszakáján. Vajon mit vésnek majd föl a mi fejfánkra? Alighanem azt, hogy: éltünk 1990 és 2010 között. Zárójelben: ugyanazon az éjszakán egy másik erős jelenet is belém villant. A zseniális Gothár-film, a Megáll az idő nyitójelenete – Bereményi szövegével egyébként –, ahogy a kamaszfiait átölelő asszony kinéz az ablakon – lenn a szovjet tankok forgolódnak, a gyerekek apja meg egy teherautó platójára mászva épp disszidálni indul –, az arcán megkeményednek a vonások: „Hát, akkor most itt fogunk élni”.
A kanonizált szövegrészlet magából a Huszár-interjúból való. Bibó a harmincas évek közepi nyugat-európai tanulmányútjaira emlékezve Erdei Ferenccel folytatott levelezését idézi föl. „Akkor, főleg a genfi és párizsi környezetben”, meséli, „olyan társadalmakkal kerültem szembe, ahol az átlagember viselkedésén meglátszott az, hogy ezekben az országokban volt forradalom. És az emberi méltóságnak egy olyan formája jelent meg számomra, amelyről világosan tudnom kellett, ez otthon nagyon csökevényesen létezik csak.” A szövegrészlet kulcsfogalmai, ugye, a „forradalom” és az „emberi méltóság”. Bibó amellett érvel itt, hogy a demokrácia összetett jelenség, nem szűkíthető le hát kizárólag az intézményes, politikai-jogi feltételekre. Mélyebben antropológiai-szociálpszichológiai feltételek, még mélyebben történetfilozófiai feltételek kellenek hozzá. Nem azonosítható egyszerűen a demokratikus intézményrendszerrel, nem. Demokratikus személyiségre is, meg a társadalom bizonyos fejlettségére is szükség van hozzá.
Az első, a demokratikus intézményrendszer a legkézenfekvőbb. Van többpártrendszer? Vannak választások? Van független sajtó? Akkor hát van demokrácia is. És bizonyos értelemben ez nyilvánvalóan igaz. Az intézmények erejét nem szabad lebecsülnünk. Rövid kitérőként: 2021. január hatodika, polgárháborús képek az Egyesült Államokból. A végrehajtó hatalom narcisztikus szociopata fejének uszító dörgedelmei nyomán a fölhevült csőcselék támadást indít a törvényhozó hatalom ellen. Ijesztő képek, tényleg. Az Egyesült Államokra nem tekinthetünk többé úgy, mint a demokrácia mintaállamára. Mégis, mégis, mi történik valójában? A képviselőket biztonságba menekítik, és amint a vérszomjas hordát sikerül visszaszorítani, a kongresszus háborítatlanul folytatja a munkáját. Az ijesztő képek: fölemelő képek is egyben.
A demokrácia politikai-jogi feltétele, a demokratikus intézményrendszer azonban – vissza Bibóhoz – nem maradhat fönn önmagában: hogy megőrizhessük, antropológiai-szociálpszichológiai feltételre meg történetfilozófiai feltételre is szükségünk van hozzá. Racionális, toleráns és kompromisszumkész, a maga méltóságának tudatában lévő személyiségre. Meg fejlett társadalomra, amelyben elkülönül egymástól – és intézményes közvetítésekkel kapcsolódik össze egymással – polgári társadalom és politikai állam. Bibó azt érteti meg velünk, mekkora bajba kerülünk, ha mindezek nincsenek így. Ezért beszél „eltorzult magyar alkatról”. És ezért emlegeti a „zsákutcás magyar történelmet” meg a „kelet-európai kisállamok nyomorúságát”.
Rádöbbent bennünket, milyen mély is a válság, amelybe belezuhantunk. De azt is megmagyarázza nekünk, hogy vajon miért is zuhantunk bele. Bibó már megint újra aktuális lett. Sajnos.
Hozzászólás a Bibó István Közéleti Társaság „Bibó István szellemi örökségének ápolása” című kerekasztal-beszélgetésén, 2021. március 4-én.