Szeptember utolsó éjszakáján érkezem, már elmúlt tizenegy óra. Hajléktalanokra számítottam, fal mellett fekvő hazátlanokra, mocskos paplanokba burkolódzó szerencsétlenekre. És tömegre, gatyaárusokra, céltalanul kóválygó drogosokra, részeg diákokra, akik az óriásplakátok meztelen felsőtestű reklámfickói előtt pózolnak. Sokat látott öreg riporterként zűrzavarra, afféle Covid-armageddonra gondoltam. Bűzre, mocsokra, szétdobált műanyagzacskókra, fertőzésveszélyes ganéra a kopott márványfalakon. Hegyeztem a tollam, akár egy bulvárhiéna: nincs mit tenni, mint már annyiszor hosszú pályám során, ezúttal is be kell mutatnom a világvégét.
Ehhez képest csönd volt, bágyadtan csöpögött a szeptemberi hűvös eső. Sárga ruhás alakok tűntek föl a Nyugati tér Duna felőli oldalán, a sürgölődő kompánia slagokat kezdett huzigálni az aluljáró lejáratánál. Ott dekkolt a spéci teherautó, melynek tolózárcsöcseire a melósok rákattintották a hosszan kígyózó fekete csöveket. Mentek aztán lefelé, és mindent beborítottak habbal. Kezdődött az aluljáró fertőtlenítése.
De mivel? Ez volt az öreg riporter első és eléggé kézenfekvő kérdése. Mert az, hogy lemossák a hidakat meg az aluljárókat, önmagában nem eléggé izgalmas, nem mozdítja meg a különlegességekre és izgalmakra vágyó közösségi médiafelületek kíváncsi népét. Ha mondjuk, kiderülne, hogy Erdei Gusztávné született Kisinyai Erzsébet terézvárosi polgár elővigyázatlanul ráhajolt volna a slagvégre, és belekortyolt volna a fertőtlenítő anyagba (járványveszélyes időkben ilyen simán előfordulhatna, effélét javasolt pár hónapja az amerikai elnök is, ami világszerte jókora felhördülést váltott ki), az igen, az már címlapsztori lehetne. De az, hogy megjön Seres Feri, az FKF Zrt. (teljes nevén a Fővárosi Közterület-fenntartó Zártkörűen Működő Nonprofit Részvénytársaság) 32 esztendős tisztítómunkása a társaival, hogy először telehabozzák a Nyugati aluljáró padlóját, önmagában még nem az az eset, amely alapjaiban meg tudja változtatni a főváros életét.
Pedig de.
– Először behabozzák a fiúk, aztán bekefélik a lét a lefolyókba, utána rögtön kiszárítják – hangzik Seres úr technológiai ismertetője, melyet gondosan följegyzek, hiszen szerepel benne az a kifejezés, hogy hablándzsa. Ez a fertőtlenítési harc lényegi megfogalmazása, az efféle elnevezésekhez, valljuk be, eléggé értenek a köztisztaság budapesti teoretikusai. Hablándzsa! Már majdnem olyan jó, mint télen a síkosságmentesítés vagy a nyár sztárkifejezése: a szúnyoggyérítés. Nem tudom, ki találja ki ezeket, egy-egy költői vénával megáldott, romantikus gondolkodású öreg szakit képzelek magam elé, akinek az a feladata, hogy a nagyváros különben teljesen normális és megszokott rendbetételi műveleteinek speciális, sehol máshol nem használható kifejezéseket adjon. Amiről aztán kiadnak egy MTI-hírt, s gondosan elrejtik benne (nem a szúnyogirtást, mert az túl hülyén, profánul hangozna) hanem a gyérítést például, illetve hát, konkrét esetünkben, a hablándzsát. Amit aztán az összes „onlány” média átvesz, hiszen ezt szokták csinálni, a hírt kikopizzák, ha nincs fotósuk, lenyúlnak valahonnan egy Malajziában készült stockfotót, és már mehet is ki a hír, mossák a Nyugati pályaudvar aluljáróját. A nyitóképen egy bazinagy buborék látszik, a képalá pedig valami olyat tartalmaz, hogy ragyog a Nyugati, akár a Salamon töke. Mivel ezt nem írhatják oda, tovább kell lendíteni a szakmai zsargont. Hablándzsával támadták le az aluljárót, mondjuk.
– Mivel nyomjátok, Ferikém? – térek vissza testes alanyomhoz, mert annak idején a termelési riportok világában szocializálódtam, tudnom kell, hogy ki, mikor, mivel, hogy (a miértre később is választ adhatunk). Seres kolléga, aki a XV. kerületben él, eredeti szakmáját tekintve pincér, és öt éve dolgozik a cégnél, szívélyesen válaszol.
– Engedélyezett vegyszerrel.