Két hete még megjelent a Filozófiai Társaság éves ünnepi nagyrendezvényén, a Filozófia Világnapján. Nem, nem megjelent, mint valamiféle körülrajongott személyiség, aki hajlandó megtisztelni az alkalmat a maga jelenlétével. Nem, egyszerűen csak eljött, ahogy egyébként még ma is mindig mindenhova eljárt. Bottal közlekedett, nehezen mozgott, de ugyanolyan fáradhatatlanul tevékeny maradt, mint volt mindig is. A szellemén egyáltalán nem hagyott nyomot a kor. A program szünetében körbeültük, élvezettel hallgatva, ahogy mesél. Petriről került szó – egy közelgő Petri-konferencia volt a beszélgetés ürügye –; rögtönzött visszaemlékezésében gomolygott a rengeteg színes anekdota és áradt a tömérdek frivol megjegyzés.
Mint a hazai filozófiai életnek a szűk szakmai határokon kívül is széles körben számontartott alakja és az arcáról meg a hangjáról azonnal fölismert médiaszemélyiség, lehetett volna efféle megbecsült nemzeti intézmény. Nem lett az, nem akart az lenni. A nemzeti intézmény emelkedett szerepét határozott öniróniával hárította el magától. Az understatement embere volt, zsigerileg irtózott tőle, hogy valahogy is megemelje a maga szerepét. A tanszékvezető professzor, az iskolaalapító tanáregyéniség, a kutatóintézeti igazgató, az akadémiai bizottsági elnök, a megbecsült tudós, a számos-számtalan elismerés birtokosa és ilyen-olyan díj kitüntetettje – rendíthetetlenül az a figura maradt, aki egyébként ünnepi alkalmakból sem szívesen köt nyakkendőt.
Hat éve megjelent önéletrajza – hajlanánk rá, hogy talán a fő műve – éppen nem olyan, amilyennek képzelhetnénk. Nem az a dokumentum, amelyben a tekintélyes idős tudós pályája összefoglaló korszakához érve visszatekint az életútjára. Nem annak az öregembernek a terjengős szövege, aki nem műveli immár a maga tudományát, ehelyett emlékezést fogalmaz csupán: elmesélve az életét, személyes anekdotákat idézve föl, korábbi nagy művei keletkezéstörténetének adalékait osztva meg érdeklődő olvasóival. És aki emlékezését fogalmazva egyébként pedig kicsit el is érzékenyül a saját nagyszerűségén: szobortalapzatot ácsol magának, amire még életében elkezd fölmászni. Nem, nem, éppen nem. Szobortalapzat-ácsolás, elérzékenyülés, önfényezés? Egy következetesen nonkonform figura mindig frivol, gyakran egyenesen vulgáris szövege.
Az önéletrajz mint főmű? Most legalábbis nem annyira tudós értekezései látszanak maradandónak: irodalmias esszéisztikája és önéletrajzi kísérletei inkább.
Irodalmias esszéisztikáját a tudományos filozófiával szemben teszi a maga műfajává. Fölfogása szerint a filozófia nem tudomány. A tudomány a világ megismerésének eszköze, a filozófia az értelemadás orgánuma: soha nem is lesz belőle tudomány, az elmúlt néhány évszázadban bármennyire is annak szeretné álcázni magát. A későmodernitás korának tudományvallásával szembeni tiltakozásával második korszakának legfontosabb szellemi ösztönzőjét, Heideggert látszik követni. Az akadémiai testületekben minden erejével igyekszik megakadályozni, hogy a humántudományokat is maga alá gyűrje a szcientizálás terrorja. Debreceni tanszékén pedig a filozófiaoktatatás egészen új rendjét teremti meg: a maga „téblábolós” észjárásformájával a hagyományos-tudományos bölcseleti iskoláktól markánsan különböző tanítványi kört épít maga mellé.
Önéletrajzi kísérleteire pedig sajátképpen filozófiai téteket helyez. Utolsó korszakának leggyakrabban fölidézett diktuma Nietzsche híres aforizmája lesz: hogy minden nagy filozófia voltaképp szerzőjének önvallomása, egyfajta akaratlan és észrevétlen memoár. Önéletrajzi kötetében a nyilvánosság előtt mutatja föl a próbálkozásokat, ahogy a maga korai emlékeinek megidézésére indul. Megkísérli megragadni az emlékekeit, finom elemzés alá vonva, hogy vajon miért, milyen elfojtások nyomán nem talál rájuk. Az emlékek fölidézési kísérlete nyomán pedig az első képekig hatol tovább: gyerekkora pillanatnyi látványait idézi föl, amik még jelentésük nélkül tolulnak föl benne, elbeszélésbe még nem foglalva jelennek meg előtte. A fogalmiságot megelőző és narrativitást nélkülöző képeket fogalmi alakra hozni és narratívába foglalni: önéletrajzának – ennek az irodalmilag is kiemelkedő vállalkozásnak – ez lesz az egyszerre rebbenékenyen szubtilis és kíméletlenül radikális kísérlete.
Ha már kurta utalást tettünk második, majd utolsó korszakára, említsük meg legelső korszakát is. Lukács-tanítványként indul, a Lukács-tanítványok köréből szerveződő Budapesti Iskola tagjaként kezdi a pályáját. Kivételesen szerencsés emberként a magyar filozófia kétségkívül legnagyobb alakjától – az európai bölcseleti kánon alighanem egyetlen magyar személyiségétől – tanulja, és a múlt század második fele legjelentősebb filozófiai csoportosulásának résztvevőjeként kezdi művelni a filozófiát. A többi tanítvánnyal együtt aztán fokozatosan eltávolodik mesterétől, a marxizmus rekonstrukciójától elindulva lassanként a marxizmus dekonstrukciójához érkezik meg. Gondolati evolúciója pedig a politikai radikalizálódását is magával hozza: a pártállam radikális ellenzékének tagja lesz. Ahogy ellenzéki szerepbe kerül újra, utolsó éveiben is. Mint kritikai gondolkodót, a harmadik magyar köztársaságot fölszámoló új pártállam a maga ellenségének minősíti: a filozófuselit ellen tizenkét évvel ezelőtt megindított förtelmes kormányzati támadássorozat – ez, emlékszünk, jogi ürügyekkel próbálja kriminalizálni ideológiai-politikai ellenfeleit – egyik legfontosabb megtámadottja lesz.
Utolsó írása épp a friss Magyar Narancsban olvasható. Ahogy ebben a cikksorozatában mindig, az európai bölcseleti hagyomány megteremtőjével, Szókratésszel beszélget benne, ezúttal épp a Hamász izraeli betöréséről, a mészárlás iszonyatáról, a zsidóság örök másságáról, az irracionális antiszemitizmus racionalizálhatatlanságáról, az emberfajról, mint sárkányfogveteményről. Meg bizony az öregedésről. Könyvet szeretett volna írni róla, hogyan is lehet méltóságteljesen megöregedni.
Ezt a könyvét már nem tudta befejezni. Életével mutatta meg nekünk, mi is szerepelne benne.
Fotó: HVG