Június 15-én Albánia, Észak-Macedónia és Montenegró miniszterelnökei – Edi Rama, Dimitar Kovačevski és Dritan Abazović – ellátogattak Kijevbe, hogy találkozzanak Volodimir Zelenszkij ukrán elnökkel. Szolidaritásukat fejezték ki Ukrajnával és bejelentették, támogatják az ország csatlakozási kérelmét az Európai Unióhoz. Két nappal később Milorad Dodik, Bosznia-Hercegovina államelnökségének szerb tagja Vlagyimir Putyin orosz elnökkel találkozott Szentpéterváron, hogy elmondja, a boszniai Szerb Köztársaság nem támogatja a nyugati szankciókat Oroszország ellen. Az egész Nyugatot elítélte, amiért gyengíteni próbálja Oroszországot, és Bosznia-Hercegovina szigorú semlegessége mellett foglalt állást az ukrajnai háborút illetően.
Ezek az eltérő álláspontok a nyugat-balkáni egység hiányát mutatják az ukrajnai háborúval kapcsolatban. Noha az összes nyugat-balkáni állam elítélte az orosz agressziót és támogatja Ukrajna területi integritását, Szerbia és a boszniai Szerb Köztársaság ellenzi az Oroszországgal szembeni szankciókat. A bosznia-hercegovinai horvátok, akik mostanában egyre közelebb állnak Milorad Dodikhoz az ország belső struktúrájáról vallott közös nézeteik miatt, tartózkodnak attól, hogy nyíltan kritizálják Oroszországot. Politikai nyilatkozataiban ezt az álláspontot képviseli Zoran Milanović horvát elnök is. Ezen kívül felkérte a kormányát, vétózza meg Svédország és Finnország NATO-tagságát, amennyiben a NATO nem támogatná a horvátok kérését a bosznia-hercegovinai választási törvény megváltoztatását illetően. Ezt az álláspontot ugyan nem osztja a jelenlegi horvát kormány, de nem népszerűtlen a Bosznia-Hercegovinában élő horvátok körében.
Az ukrajnai háború tehát belpolitikai hatalmi harcok részévé vált a nyugat-balkáni régióban, különösen Bosznia-Hercegovinában. Elképzelhető, hogy tovább mélyíti a szakadékot Szerbia és a többi nyugat-balkáni entitás között, valamint árthat a Nyitott Balkán nevű kezdeményezésnek, amely szélesebb körű és mélyebb gazdasági (és a jövőben talán politikai) együttműködést vizionál a régióban. Az eddig csatlakozott három országból kettő, Albánia és Észak-Macedónia a nyugati politikát követik Oroszországgal kapcsolatban, míg a fő kezdeményező, Szerbia semleges.
A „katonai semlegesség” politikáját azután hirdették meg, hogy a Nyugat (ugyan nem egyhangúan, de) támogatta Koszovó függetlenségét 2008-ban. Ez négy évvel Aleksandar Vučić elnök hatalomra kerülése előtt történt, ezért nem valószínű, hogy az ellenzék bírálná. Főleg a nyugatbarát ellenzék nem, hiszen ők vezették be, amikor hatalmon voltak. Az elmúlt tíz évben Vučić sokat tett azért, hogy a történelmi áldozat fogalmára összpontosítva átformálja a szerb nemzeti identitást. Úgy látja, a szerbek korábbi háborúk áldozatai. Ide sorolja mindkét világháborút, valamint az 1991 és 1995 között Horvátországban, illetve Bosznia-Hercegovinában dúló háborút.
Ezt a célt szolgálja Koszovó 1999-es bombázásának emlegetése. Minél inkább áldozatként tekintenek magukra a szerbek, annál kevésbé látják magukat háborús bűncselekmények elkövetőinek. Szerbiában elfogadott és népszerű nézet, hogy a Nyugat igazságtalanul stigmatizálja az országukat az 1990-es években betöltött szerepéért. Putyin retorikája a NATO-val kapcsolatban, különösen a koszovói eset gyakori emlegetése, jól illeszkedik ebbe az új narratívába és hasznos a szerb politikai vezetés számára. Szerbiában sokan, az ellenzéki pártok is, egyetértettek Vučić-csal, amikor a következőket mondta Olaf Scholz német kancellárnak: „Ne legyenek dühösek amiatt, hogy mi másképp viszonyulunk Koszovóhoz. Ahogy Önök szeretik Ukrajna területi integritását, a szerbek is szeretik az országuk területi egységét.”