Az elmúlt évtizedekben az orosz politikai és katonai vezetés elképzelése a hadviselésről hatalmas változásokon ment keresztül. A különböző doktrínák, stratégiák és elemzések egyre nagyobb figyelmet szentelnek az információs hadviselésnek. Ennek szerves részét képezi a propaganda és a dezinformáció, melyek segítségével az ellenvélemények kiiktatását, vagy éppen más államok nemzetbiztonsági destabilizációját tudják véghez vinni. Jessikka Aro finn oknyomozó újságíró Putyin trolljai című könyvében saját élményein és tapasztalatain keresztül mutatja be az orosz információs propaganda gépezet működését, melynek hatására kénytelen volt elhagyni hazáját, Finnországot.
Aro Finnországban, majd a Moszkvai Állami Lomonoszov Egyetemen tanult újságírást és nemzetközi politikát. Az orosz „trollgyár”, a szentpétervári Internet Research Agency után 2014-ben kezdett el nyomozni, ekkor került az orosz szolgálatok célkeresztjébe. Naponta hozták le róla a különböző gyalázkodó és egyértelműen hamis vádakkal operáló cikkeket az orosz, valamint az orosz-párti finn médiumokban. Magas minőségű tényfeltáró anyagainak köszönhetően hamar nemzetközi elismerésre tett szert, rengeteg konferenciára és szemináriumra hívták meg előadóként. Utazásai során került kapcsolatba a könyvben is bemutatott lejárató kampányok főszereplőivel, például Renatas Juška litván diplomatával, Bill Browderrel, a nagy nemzetközi jogi jelentőséggel bíró Magnyickij-törvény értelmi szerzőjével, vagy éppen Eliot Higgins-szel, a Bellingcat nemzetközileg elismert és nemzetbiztonsági szakemberek által forrásként használt oknyomozó portál megalkotójával.
Amikor információs hadviselésről beszélünk, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy új keletű jelenségről van szó, azonban ez nem igaz. Az orosz hadsereg már a napóleoni háborúk idején is alkalmazta a dezinformációt az ellenséges hadsereg moráljának megtörésére. A Szovjetunióban speciális propagandaosztályt (szpecprop) hoztak létre a hadseregen belül. A propaganda és hamis információk terjesztésével nem csak a fronton harcoló katonákra voltak képesek hatni, hanem a hátország lakosságára is. Ennek célja az elégedetlenségek növelése és esetleges felkelések szítása, valamint az ellenséges állam destabilizációja volt. Aro könyvében három olyan technikát is bemutat, melyet a 20. században fejlesztettek ki, mégis a mai napig előszeretettel és nagyon hatékonyan alkalmazzák őket.
A három módszer közül kettő – a „rothadt hering” és „bődületes hazugság” – nagyon hasonló elven működik. Lényegük, hogy a célszemélyről, szervezetről vagy országról botrányos és egyértelműen hamis állításokat közölnek, melyeket aztán a lehető legszélesebb körben terjesztenek el. Ezáltal a közbeszéd és az átlagember ezzel a hazugsággal fogja azonosítani a célpontokat, elvesztik hitelességüket az emberek szemében, ezáltal pedig tevékenységük ellehetetlenedik. A harmadik technika a 40:60 elv. Ennek lényege, hogy 60 százalékban tényszerű információkat közölve elnyerik a közönség bizalmát, ezáltal lehetőségük lesz a fennmaradó 40 százalékban a saját érdekeiknek megfelelő hamis információkat és propagandát terjeszteni. Mindhárom módszer olyan médiakörnyezetben működik, melyben a médiumok nagy része – legjobb esetben egésze – egy kézben összpontosul.