Az általam elképzelt tökéletes világban a kíváncsi gyerek tudatos élete azzal kezdődik, hogy félve, óvatosan odalopózik a titokzatos szülői szekrényhez, és elkezd kutakodni a különös, könyvnek nevezett tárgyak között. Bizony, „a gyermekkori könyvszekrény élete végéig az ember társa marad” (Oszip Mandelstam).
Így hát utólag látok valami sorsszerűt abban, hogy a szüleim könyvesszekrényében Tolsztoj, Turgenyev vagy Csehov békésen egymás mellett sorakozó kötetei között nem jutott hely Dosztojevszkijnek. Mint később megtudtam, a családom nem szerette Dosztojevszkijt, viszont imádta Tolsztojt. A középiskolában vettem kézbe életemben először a Bűn és bűnhődést – természetesen csak azért, mert kötelező volt. Nem tetszett. Egyszerűen „nem kötött le”, és az irodalomkedvelő diákok által egyébként nagyon kedvelt, művelt és rátermett tanárnőnk sem segített: nem keltette fel érdeklődésünket sem a könyv, sem pedig a szerző iránt. És nem véletlenül. A sors kegyetlen (vagy éppen kegyes) fintoraként finom ízlésű irodalomtanárnőnk sem szerette Dosztojevszkijt. Miközben emlékezetes, remek órákat tartott Tolsztojról, akit viszont istenített.
Az orosz értelmiségi közeg egyik különös, de szembetűnő sajátossága ez: két tábor, két „szurkolói” csapat él egymás mellett. Az egyik Tolsztojért rajong, a másik Dosztojevszkijért. Vagy-vagy. Az illem kedvéért persze ilyenkor rendre elhangzik, hogy „a másikat is nagy írónak tartom, de…” – ez azonban körülbelül annyit ér, mint hogy a „Real is nagyon jó csapat, de érted, én Barcás vagyok”. A nemes vetélkedés gyökerei talán abban a legkevésbé sem nemes irigykedésben (is) gyökereznek, amely már életükben kihatott a két „nagy” kapcsolatára. Az állandó pénztelenséggel küszködő, az adósságok fogságában vergődő Dosztojevszkij, akkor már többek között a Bűn és bűnhődés, a Félkegyelmű és az Ördögök szerzőjeként azt sérelmezte egyik, feleségének írt levelében, hogy a kiadói piac nem értékeli a munkásságát. „Nem tartanak minket valami sokra, Ánya – írta. – …Lev Tolsztoj negyven ív terjedelmű regényét (…) ívenként ötszáz rubelért adta el, azaz húszezerért. Nekem a 250 rubelt sem azonnal ajánlották fel, de L. Tolsztojnak készségesen megfizették az ötszázat!” Dosztojevszkij persze tisztában volt vele, hogy a népszerű folyóiratok kíméletlen szerkesztői az örökösen nyomasztó pénzszűkében vergődő író gyenge alkupozícióját használják ki; csak ne bujkált volna a fejében egyúttal a kínzó gondolat is: vajon ennyivel rosszabb író lenne Tolsztojnál (vagy akár a kor másik ünnepelt sztárírójánál, eszmei ellenfelénél, az ívenként 400 rubelt kereső Turgenyevnél)?
A Karamazov testvérek tragikusan korán elhunyt szerzője már nem lehetett tanúja annak, ahogy a művelt közönség és a kritika felértékeli, sőt korábban elképzelhetetlen magasságokba emeli műveit. Az elsőrangú alkotókban akkoriban finoman szólva nem szűkölködő orosz irodalomnak a századfordulóra már egyértelműen nem egy, hanem két vezércsillaga volt. Két látványosan különböző életutat bejáró, eltérő életvitelű, más világlátású és művészi felfogású, egymásra nagyon kíváncsi író, akik különös módon sohasem találkoztak személyesen: a leírások és a történetmesélés zsenije, az eposzteremtő Tolsztoj, illetve a belső feszültséggel teli párbeszédek felülmúlhatatlan mestere, a romboló eszmék által megszállt emberek tragikus sorsát boncolgató Dosztojevszkij. A két, egymás ellentétjeként is értelmezhető, de egyaránt különlegesen jelentős életmű szabályosan rákényszeríti az olvasót, hogy válasszon; így az élesen szembenálló rajongótáborok kialakulása is szinte szükségszerű fejlemény volt. A két oldal preferenciái ugyanakkor érzékelhetően nem egyformák. A Dosztojevszkij-rajongók könnyebben lelkesednek Tolsztojért is, miközben a Tolsztojt kedvelők általában hajlamosabbak rá, hogy teljesen elutasítsák Dosztojevszkijt (erről tanúskodott fent említett családi könyvszekrényünk is).
Tolsztojt könnyű szeretni. Az értő olvasót ellenállhatatlanul vonzza regényei páratlanul gazdag nyelvi igényessége és harmonikus, aprólékosan felépített világa. Ebben a világban nincs más dolgunk, mint hogy engedelmesen kövessük a mindentudó elbeszélőt, aki mindig elmagyarázza, melyik szereplő mit és miért gondol, illetve akar, és biztos kézzel kalauzolja az elbűvölt befogadót a végkifejletig, a lekerekített ívű mű végérvényes befejezéséig. Ezzel a grandiózus rendezettséggel áll szemben Dosztojevszkij sötét, nyugtalanító és kaotikus világa. Egyik kritikusa megjegyzése szerint Dosztojevszkij „kegyetlen” „pszichiátriai” tehetség, aki kíméletlenül vonszolja maga után az olvasót Pétervár mocskos, büdös, nyomasztó utcáira vagy az elfojtott indulatoktól fortyogó, ördögi ármánykodás célpontjává vált vidéki városkába, részegek, bűnözök, prostituáltak, csalók és összeesküvők, furcsa ‒ vagy Dosztojevszkij kedvenc szavával élve fantasztikus ‒ alakok, megszállott bölcselkedők és világmegváltók közé.