Elolvastam Mr. Biden (az Egyesült Államok elnöke) beszédét és Mr. Borrell (az Európai Unió külügyi főképviselője) nyilatkozatát az izraeli helyzettel kapcsolatban. Ennek alapján kifejezetten megnyugtatónak érzem, hogy a szabad világ vezetésének terhe nem az európai, hanem az amerikai döntéshozók vállát nyomja.
Nekem fogalmam sincs arról, hogy milyen válaszintézkedéseket helyes és célszerű meghoznia az izraeli kormánynak a polgári lakosság ellen elkövetett brutális bűncselekmények után a további merényletek megelőzése érdekében. Nem tudom, hogy be kell-e vonulnia a hadseregnek Gázába, és ha igen, akkor azt hogyan kell kivitelezni. Annyit sejtek csupán, hogy a két sokat emlegetett jog, Izrael önvédelmi joga, illetve a háborús cselekményekre vonatkozó nemzetközi jog a következő időszakban nem fog egyszerre érvényesülni, talán nem is lehet őket egyszerre érvényesíteni.
https://jelen.media/vilag/izrael-megtamadasa-uj-korszakot-nyitott-lehet-hogy-az-utolsot/
Izraeli nézőpontból az államalapítás óta fennálló fenyegetettség kezelését érintő összes stratégiai és morális dilemma tragikus nehézségét mindig is az adta, hogy az önvédelem joga és a nemzetközi jog azon a terepen, az adott földrajzi, demográfiai, geopolitikai körülmények között csak egymás kárára érvényesülhet a gyakorlatban. Ha az izraeli kormányok maradéktalanul betartanák a nemzetközi jogi előírásokat, akkor nem tudnának eredményesen küzdeni egy olyan ellenséggel szemben, amely óvodákba telepíti a rakétakilövő berendezéseit. Ha viszont az ellenség legyőzésének céljával bevetnének minden eszközt, ami katonai értelemben a rendelkezésükre áll, akkor ugyan 24 óra alatt véglegesen felszámolhatnák a Gáza felől rájuk leselkedő veszélyt, de csak a nemzetközi jog durva megsértése árán. Pont úgy, ahogy az azeriek tették pár hete az örményekkel mindazon szervezetek szenvtelen hallgatása mellett, amelyek most előre tiltakoznak az izraeli hadműveletek miatt a civil áldozatokra hivatkozva.
A jelenlegi bombázások, a megkezdett ostrom és az elkerülhetetlennek tűnő bevonulás esetében sem lesz másképp, mint ahogyan az elmúlt 75 évben történt. A kormány és a hadsereg egyensúlyozni fog a között, amit a túlélés parancsa diktál számukra és aközött, amit a nemzetközi jog enged nekik. Nagyon nehéz annál üresebb, tartalmatlanabb, naivabb, álszentebb, cinikusabb kijelentést megfogalmazni ebben a konkrét szituációban, az elmúlt háromnegyed évszázad próbálkozásainak és kudarcainak ismeretében, mint azt, hogy „Izraelnek joga van védekezni, de ezt a nemzetközi jognak, a humanitárius jognak megfelelően kell megtenni.”
Rendben papa, de azt hogyan kell csinálni?
Nem arról van szó, hogy rossz lenne, ha Borell úr idézett kívánsága teljesülne. Éppen ellenkezőleg. Sokkal többen, könnyebben és tovább tudnának az izraeli védekezéssel azonosulni, ha annak során semmilyen jog nem sérülne. De pont az a lényeg, hogy 75 év alatt még senki nem állt elő használható ötlettel a tekintetben, hogy a védekezést miképpen lehet a humanitárius jognak megfelelően megvalósítani abban az országban, amelyet nemcsak az összes környékbeli állam, de még a területén élők egy része is szeretne eltörölni.
Engem mindig lenyűgöz, hogy milyen magabiztossággal képesek az egyszerre hatékony és emberséges védekezés technikáiról értekezni a harcoktól 3200 kilométerre lévő tanácstermekben azok az emberek, akikre a mindennapi életükben egyedül az jelent viszonylagos veszélyt, ha valamelyik fogadáson véletlenül lenyelik a Szent Jakab kagylós falatkába szúrt pálcikát. Ennek a kétely nélküli önbizalomnak a különlegességét csak kiemeli az a tény, hogy az elvárásaikat egy olyan unió vezetőiként teszik közzé, amelynek nem kell a létét fenyegető támadástól tartania, ám ezt a biztonságot nem a saját haderejének köszönheti, mivel olyanra nem költ, hanem a földrész békéjét 80 éve garantáló Egyesült Államoknak.
Korábban az európai hatalmak még ragaszkodtak a hadseregeik folyamatos fejlesztéséhez, amelyeket gyakran prevenciós megfontolásból vezényeltek a másik ellen, nem különösebben foglalkozva azzal, hogy eközben mennyi szenvedést okoznak a civil lakosságnak. Azt mindenesetre megállapíthatjuk, hogy 3 ezer éven keresztül ritkán sikerült az önvédelemhez való jogot a humanitárius elvekkel összhangba hozniuk. Pedig kitartóan dolgoztak ezen a feladaton, hiszen a régi görögök és a perzsák nevezetes összecsapásai óta nem telt el egyetlen emberöltő sem a kontinensen háborús viszály nélkül. Ennek az állandó kísérletezésnek az lett az eredménye, hogy az európaiak kétszer is felégették a világot, végül – az önreflexió dicséretes megnyilvánulásaként – lefegyverezték magukat. Úgy is mondhatnánk, hogy a humanitárius elvek kedvéért lemondtak az önvédelem képességéről. Talán azért döntöttek így, mert a történelemből azt a következtetést vonták le, hogy az utóbbit nem lehet az előbbivel teljesen összeegyeztetni.
Viszont ezt a döntést kizárólag azért hozhatták meg, mert az amerikaiak vállalták, hogy megvédik őket cserébe azért, hogy 3 ezer év után felhagynak egymás legyilkolásával. A hidegháború alatt ez a védelem csak Európa nyugati felére terjedt ki, a vasfüggöny lebontása óta az egykori keleti blokkra is. Ha a jelenlegi európai katonai potenciálon múlna, az oroszok már régen bekebelezték volna Ukrajnát és a magyar határnál integetnének. Az Unió vezetői legfeljebb reménykedhetnének abban, hogy a keleti határnál állnak meg és nem a nyugatinál, bár az utóbbi ellen sem tehetnének semmit. Ahogyan nem tettek semmit a délszláv háború idején sem, amikor a holland békefenntartók töltött fegyverrel nézték végig a szemük előtt zajló népírtást. Bár a Balkán közelebb van Berlinhez és Párizshoz, mint Washingtonhoz, az európai földön folytatott öldöklés befejezéséhez és a békekötés kikényszerítéséhez mégis amerikai beavatkozásra volt szükség.
Akárhogy is nézzük, Európa ma képtelen lenne önerőből ahhoz fogható támadásokat elhárítani, mint amilyenekkel az izraeli hadsereg rendszeresen szembenéz. Reméljük nem derül ki soha, de aligha van olyan európai nemzet, amely Borell úr elítélő nyilatkozatain kívül bármit be tudna vetni a területére egy időben kilőtt 5 ezer rakéta ellen.
Amikor híre ment az izraeli merényletsorozatnak, a sokkoló terrorista akciót azonnal elítélték Brüsszelben és Washingtonban, ebben nem volt különbség az óceán két partja között. Brüsszelben aznap nem történt más, Washingtonban viszont rögtön átirányították a legkorszerűbb repülőgép-hordozót a térségbe. Egészen egyszerűen nem lehet túlbecsülni ennek az intézkedésnek a hatását a még nagyobb válság elkerülése szempontjából. Kevés mulatságos eseményről tudósított a sajtó a múlt héten, de ezek közé tartozott, amikor a török elnök elnyúlt ábrázattal értetlenkedett a nem várt vendég bejelentése miatt.
„Mit csinál majd az amerikai repülőgép-hordozó Izrael közelében, miért jönnek? Mit fognak csinálni a körülötte lévő hajók és repülőgépek?” – tette fel a kérdést elszontyolodva. Hát, megelőzik azt, hogy a hozzád hasonló bajkeverők kihasználják az alkalmat és lángba borítsák a Közel-Keletet, kis csacsi – üzenték vissza neki a választ.
Európának is lehetne ilyen repülőgép-hordozója. Az ára 4800 milliárd forint, azaz nagyjából a harmadába kerülne annak, mint amennyit az Unió kisvasutak és lombkoronasétányok formájában egy évtized alatt a Nemzeti Együttműködés Rendszerének finanszírozására elköltött. Oké, van még a fenntartási költség, plusz a repülőgépek beszerzése, akkor is kétszer annyit szórtak el arra, hogy Moszkva legfontosabb európai ügynökének hatalmát pénzügyileg megerősítsék, mint amennyiből ez a hadihajó vadászgépestől kijött volna.
Az Egyesült Államok GDP-je alig haladja meg az Európai Unió országainak összesített gazdasági teljesítményét. Ha az amerikaiaknak futotta arra, hogy legyen olyan csapásmérő békéltető eszközük, amellyel a határaiktól akár 10 ezer kilométerre is jobb belátásra tudják bírni a túlzottan izgága hadurakat, akkor az európaiaknak sem okozhatna megoldhatatlan problémát annak az arzenálnak a létrehozása, amellyel legalább a közvetlen szomszédságukban megalapozhatnák a nemzetközi joggal kapcsolatos nézeteik figyelembevételét. Ahogy Kossuth Lajos mondta: hadipar nélkül Európa félkarú óriás.
Az más kérdés, hogy ha Brüsszelnek lenne ilyen repülőgép-hordozója, akkor milyen eljárásban döntenének a bevetéséről.
Day1: A merénylet napja.
Day2: A rendkívüli uniós csúcs összehívása.
Day3: Összeül Brüsszelben a kormányfők tanácsa. Éjszakába nyúlóan vitatkoznak, de nem egyeznek meg. Mivel az előterjesztés elfogadásához egyhangú szavazásra van szükség, az ülést elnapolják.
Day4: Hírek szivárognak ki arról, hogy egyes tagállamok vétóval zsarolnak.
Day5: Sajtóértesülések szerint közel a megegyezés.
Day6: Franciaország támogatja azt, hogy a Konrad Adenauer repülőgép-hordozó elinduljon Izrael felé, de csak akkor, ha előbb átnevezik Charles de Gaulle 2-re és a többiek belegyeznek abba, hogy a jövőben minden hónapban egy hetet Marseilleben állomásozzon. A német kancellár mindkét feltételre rábólint, de a zöldek nyomására ragaszkodik ahhoz, hogy a fedélzeten szelektív hulladékgyűjtő konténereket helyezzenek el és a nukleáris meghajtást alakítsák át napelemesre. Olaszországnak nincs kifogása a küldetés ellen, amennyiben az odavezető úton a kisérő hadihajók kilövik a migránsszállító bárkákat. Amikor már majdnem létrejön az határozathozatalhoz elengedhetetlen egyhangú többség, Írország miniszterelnöke közli, hogy csak azzal a kikötéssel járul hozzá a repülőgép-hordozó átvezényléséhez, ha arról Izraelt bombázzák. Zavart pusmogás, az ülést elnapolják.
Day7: Megszületik a kompromisszumos megállapodás. Az Európai Unió az izraeli partokhoz küldi flottája büszkeségét, de az nem szállít majd repülőgépeket és fegyvereket. Viktorka, vétózol? Nem, Vlagyimirnak jó így.
Ez hét nap, ennyi idő alatt az amerikai külügyminiszter éppen végiglátogatta a régió valamennyi fővárosát, ahol az ígérgetéstől a fenyegetésen át az alkudozásig, feltehetően az összes diplomáciai mutatványt bedobta annak érdekében, hogy a tárgyalópartnereit – a kölcsönös tisztelet kinyilvánítása mellett – lebeszélje egy sokszázezer életet követelő háború kirobbantásáról. Jó, ne kiabáljuk el. A lényeg: nem azért fogadták őt, akárhova ment, mert ellenállhatatlanul sármos, hanem azért, mert annak a szuperhatalomnak a képviseletében kért találkozót, amely azt a bazi nagy hajót ideküldte 75 vadászgéppel a fedélzetén.
Szóval, fogalmam sincs arról, hogy milyen válaszintézkedéseket helyes és célszerű meghoznia az izraeli kormánynak a polgári lakosság ellen elkövetett brutális bűncselekmények után, de a fentiek alapján akkor dönt jól, ha megtesz mindent, de nem bármit a saját polgárai életétének megvédése érdekében, miközben egyetlen pillanatra sem felejti el, hogy Gázában emberek élnek, akiknek egy része maga is áldozat, a gyerekek pedig nem tehetnek semmiről. A tervezett lépésekről egyeztessenek Mr. Bidennel, Mr. Borell nyilatkozatait és útmutatásait nyugodtan hagyják figyelmen kívül. Majd akkor vegyék komolyan az Európai Uniót, amikor az Európai Unió is komolyan veszi magát.
Fotó: Wikipédia