Pimenta az a nő, aki majdnem mindig sugárzik. Meg vibrál. És nem azért, mert netán egyfolytában haj de boldog, vagy éppenséggel feszült lenne. Nem. Hanem mert mindenütt, ahol véletlenül csak jár, vagy ahová csupán betoppan, nagyon erős a jelenléte.
Vannak ilyen emberek. Akik, ha felbukkannak körülöttünk, azonnal hatnak ránk, muszáj őket rögtön észrevenni és megjegyezni magunknak. Hát még ha egy vonzó, nagyon szép teremtésről van szó.
Teljes neve is van neki, persze: Pimenta Débora Rúbia Soares Santos. Az már biztos, hogy fura egy név ez, szokatlanul hosszú. Hát persze, mert Pimenta brazil. Bár az elmúlt húsz év során, mondhatni, rendesen elmagyarosodott.
Pimentának küldetése van Magyarországon. S ha már így hozta a véletlen, akkor úgy megtanult magyarul, mintha itt született volna. Még a tipikus pesti szójárást, a szlengjeinket is fújja. Egy kis pikáns, portugálos akcentussal. Jól áll neki.
Minden a capoeiraval, a brazil harcművészettel indult, azzal folytatódott, ami pedig a végét illeti, egyelőre nemigen látszik.
De mi késztet egy nyolcéves, pici, törékeny kislányt arra, hogy elmerüljön egy harcművészeti ágban?
Az egészről a templom tehet.
Mert, ahogy a többi, átlagos brazil család, minden vasárnap délelőtt oda járt ő is a szüleivel és a négy idősebb testvérével együtt. Ez Recifében történt, Észak-Brazíliában, ahol akkortájt éltek, s ahol a mise után rendszeresen kitört a buli. Forralt bor, vásár, gyerekek őrjöngenek, mutatványosok akrobatikáznak meg táncolnak.
Szokványos dolog volt ez a nyolcvanas években: a mindennapi brazil kulturális élet leginkább a templomok körül szerveződött akkoriban. Na és ott, az utcán látott életében először egy capoeira-csoportot. Nem számított ez valami menő, divatos dolognak. Majdhogynem csupán a mezítlábas, koszos kis utcagyerekek tanulgatták el egymástól és művelték a fogásokat, utána meg némi aprót kértek a mutatványukért.
– Anya, én is akarok cigánykerekezni, meg verekedni, meg táncolni, meg dobolni, hadd álljak be közéjük – könyörgött Pimenta.
Az anyja megrémült.
– Szó se lehet róla, Pimenta – mondta –, a mi családunkból senki se fog mezítlábasan ugrálni meg kalapozni az utcán! És különben is, kislány vagy! Nem látod, hogy ezek itt mind fiúk?! Ki van zárva! És harciasan megigazította Pimenta haján a masnit.
Hát, így lett capoeiramester a mi kis Pimentánkból. De addig még jó tíz évnek kellett eltelnie. Edzésekkel, tanulással, egyre magasabb szintű övekkel. E tíz év alatt pedig még az is történt, hogy leérettségizett, megtanult három nyelvet, meg az is történt, hogy közben a hajdani fekete rabszolgák küzdőfogásaiból komoly képzést igénylő, szabályos harcművészeti sportág lett, amely egyre népszerűbbé vált szerte a világon. Csak hát, autentikus brazil mesterek kellettek hozzá. Abból pedig kevés akadt még akkortájt.
Ezek után már csak tízezer véletlen szériája hiányzott, de nevezhetjük sorsszerűségnek is: 2000 őszén néhány magyar látogatott el Brazíliába, hogy capoeira edzőket, mestereket szerezzenek maguknak és magukkal csábítsák őket Budapestre. Brazília nagy. Igen nagy. Hát nem éppen egy olyan bemutatóra keveredtek el ezek a magyar férfiak Recifében, ahol egy utcai fiesztán Pimenta is fellépett a csapatával? Megtetszett nekik ennek az akkor húszéves lánynak a tudása, a mozgása és kiválasztották őt.