„Üllő légy, vagy kalapács”, idézte Goethe epigrammáját Ferge Zsuzsa, amikor tíz évvel ezelőtt a nevére megtelt az ELTE Társadalomtudományi Kar egyik nagyelőadója, s a vele folytatott beszélgetés végén valaki azt kérdezte tőle: mit tegyenek a szociális szakemberek, akik azzal szembesülnek, hogy a szakmai alapelveikkel ellentétes, amit a fennálló kurzusban tőlük elvárnak? Zsuzsa számíthatott a kérdésre, hiszen nemcsak az elméletet, de a terepen zajló munkát is nyomon követte, ahogyan a politikai folyamatokat is, s úgy válaszolt: legalább ne árts, illetve, „üllő légy, vagy kalapács”. Azaz – én legalábbis így értettem –, vannak helyzetek, amikor választani kell, hogy a gyengék oldalára állunk, vagy akár tettel, akár a tettek hiányával ellenük fordulunk.
A szociális tanszékek egyetemi folyosójának faliújságján évekig ott volt az egyre fakuló, de jelentésében talán egyre inkább élesedő kép: Ferge Zsuzsa, még tanszékvezetőként, az egyetemre látogató Göncz Árpádot fogadja, az államfőt, aki azokat kívánta szolgálni, „akiknek szolgájuk nincsen”.
Azoknak, akiknek már nem volt kurzusunk Ferge Zsuzsával, ez a tanszéki közlemények közül előbukkanó fotó volt az egyik mindennapos kapcsolódás hozzá. Számunkra már nem megélt élmény, hanem eleve legenda volt az Alma utcai és monoszlói szakmai-baráti szeánszok híre, ahol a szociális szakma alapítása és eszmei megalapozása történt. A napi személyes kapcsolat hiánya nyilvánvaló veszteség volt számunkra az előttünk járókhoz képest, mégis, Ferge-kurzus hiányában sem tudnék megnevezni másvalakit, akinek a jelenléte annyira nyilvánvaló volt, mint az övé, s nem csak a kirajzszögezett fotó miatt. Temérdek könyvét, tanulmányát tanultuk és tanítottuk, amelyek nemcsak tudományos tényeket rögzítettek, hanem értékrendet alapoztak meg, fejtettek ki és bővítettek. Bárki egymás mellé teheti az 1960-as és a 2010-es években született írásait, meg fogja látni, mennyire igaz, hogy „nem cserélt elveket”. Mindig az foglalkoztatta, hogyan jönnek létre az egyenlőtlenségek, hogyan lehetne azokat csökkenteni, megszüntetni. Művei tudományos nívóján túl az ezeket átható értékrend, miszerint a szabadság, egyenlőség és testvériség vagy hívjuk akár szolidaritásnak, nem puszta jelszavak, hanem kívánatos és meg is valósítható alapelvek, valamint az erre fókuszáló gondolkodásmód, az ehhez társuló emberi hozzáállás – ez maga a Ferge-iskola, amely nemzedékről nemzedékre ma is bővül.
Zsuzsa azért professor emeritaként is meg-megjelent az egyetemen, ahol a tanítványok tanítványainak tanítványai, azaz a Ferge-dédunokák is megtöltötték a termeket, hogy a saját szemükkel lássák „a Fergét”, aki addig inkább volt fogalom a számukra, mint valós személy. Pedig nagyon is valóságos volt; nyomon követte, mi zajlik a szakmában, érdeklődött az új gondolatok és új tehetségek iránt, szakdolgozatokat és disszertációkat olvasott, személyes beszélgetésekre is kapható volt. Nem önmaga emlékművének szerepét alakította, a kötelező tiszteletadás és a protokoll helyett a gondolatok érdekelték. Nem emlékszem olyan előadására, amelyben ne idézett volna friss szakirodalmat, ne reagált volna aktuális társadalmi és közéleti folyamatokra, ne tárta volna hallgatósága vagy beszélgetőpartnerei elé azt, hogy éppen milyen kérdések foglalkoztatják, s főként olyanra nem, amikor ne lett volna nyitott a kérdésekre. Köztudottan „mindent” olvasott, több nyelven, ahogyan több nyelven is levelezett. Személyesen ismerte Pierre Bourdieu-t, Peter Townsendet, baráti viszonyban volt Herbert Gans-szel és Anthony Atkinsonnal. Nem csupán ismerte a szociológia és a szociálpolitika nagyjait, hanem egy volt közülük.
De ez még mindig nem minden. Messze nem. Életrajzi interjúkötetében hat oldalon keresztül beszélt terveiről, pedig már akkor is túl volt nyolcvanadik életévén. Ónody-Molnár Dórával és az interjúnkhoz fotókat készítő Bazánth Ivolával személyes emlékünk, amikor az akkor már 90 éves Ferge Zsuzsa a beszélgetésünk vége felé azt fejtegette: az igazságosság kérdéséről szeretne többet olvasni, mert úgy érzi, jobban meg kell értenie e kérdéskör filozófiai alapjait. Neki, aki egész életében ezzel foglalkozott. Ez az attitűd, ez a nyitottság, szellemi és emberi igényesség önmagában is olyasmi, amit a saját életünkre vonatkozóan meg kellene próbálni megtanulni tőle, már csak azért is, mert ez az odafordulás az empátia és a tudás forrása is.
Zsuzsa azonban nem „csak” nagy tudós volt, hanem mindig törekedett arra is, hogy kidolgozza a módszereit annak, hogyan lehet a feltárt és megismert egyenlőtlenségek és igazságtalanságok felszámolására alkalmas javaslatokat, szakpolitikai ajánlatokat tenni, kormányzati programokat kidolgozni. Egy egész ország, több nemzedék élete rosszabb, mint amilyen lehetne amiatt, hogy legnagyobb közpolitikai kezdeményezése, a Gyerekszegénység Elleni Nemzeti Program mögül kihátrált a politikai támogatás. Jobb országban élhetnénk, ha megvalósul. „Az MTA Gyerekszegénység Elleni Program Irodája tudományos és gyakorlati munkája ellehetetlenült, eddigi eredményei veszendőbe mennek”, írta Ferge Zsuzsa a programról szóló utolsó, 2011-es hivatalos közleményben. E veszendőbe menésben benne van egy kis szomorú Magyarország-történet is.
Amiként benne van Magyarország története Ferge Zsuzsa – születési nevén Kecskeméti Zsuzsa – családtörténetében is. A tudós és aktív közéleti szerepet játszó rabbi ük- és nagyapák történetében, a József Attilával összejáró szülőkében, a Szerb Antalt is rendszeres vendégei között tudó családi házéban. A holokausztban megölt apáéban és más családtagokéban, a Kecskeméti Zsuzsa ellen indított egyetemi mini Rajk-perében, az 56-os forradalom utáni rendőrségi kihallgatáséban, a Kádár-kori kutatási és gondolkodási szabadság határainak letapogatásában. Benne van ez a történet a Ferge Zsuzsa szociálpolitikai kezdeményezéseivel kapcsolatos be nem tartott politikusi ígéretekben és a makói rabbi nagyapa szélsőjobboldaliak által levert emléktáblájában is.
De benne van Magyarország Ferge Zsuzsa első munkahelye, a KSH akkori elnöke, Péter György történetében is, aki 1956 előtt és után munkahelyet adott a rendszer kitaszítottjainak. Benne van Magyarország Hajdú úr, a nyomdász történetében is, aki életmentő hamis személyi okmányokat gyártott a Kecskeméti családnak, hogy az anya és gyerekei megmenekülhessenek 1944-ben, sőt befogadta őket a saját családja mellé a kőbányai Sibrik-telepen lévő szoba-konyhájába, mégpedig a bujkálóknak engedve át az egyetlen szobát. És ott van Magyarország a Sibrik-telep többi lakóinak történetében is, akik pontosan tudták, hogy zsidó család rejtőzik a szomszédban, de nem adták fel őket. Magyarország ott van Ferge Sándor történetében is, aki az egyetemi kirakatperben meghurcolt és kiközösített Kecskeméti Zsuzsát nem megbélyegezte, hanem összekötötte vele az életét.
Ferge Zsuzsa e reményteljesebb Magyarország megtestesítője volt. Ezért marad mindig is egyike a legnagyobb magyaroknak.
Ilyenek is lehetnénk.