Egy cseppet sem izgult, nem ez volt az első atlétikai versenye. Az viszont zavarta, hogy az idétlen iskolai tornaruha biztos hülyén áll rajta. Hallgatta a tornatermi zsivajt, még volt néhány perce, nekidőlt kicsit a bordásfalnak. Tudta, hogy megint ollózva megy neki a lécnek, mert a háttal ugrás, az a bizonyos Fosbury-stílus nem igazán neki való. Pedig többször próbálta már, de nem tehetett róla, szinte minden alkalommal egyszerűen csak eldobta magát és ilyenkor a léccel együtt esett a habszivacsra. De Almádiban, ezen a megyei bajnokságon ez egyáltalán nem jelentett hátrányt, hiszen a tizennégy éves Németh Ágnes képességeivel és százkilencvennégy centijével így is kimagaslott a mezőnyből. A lányok között messze földön ő volt a legnyúlánkabb. Hosszú, vékony lábaival magabiztosan hozta az egy méter negyvenötöt, nem volt kérdés, hogy magasugrásból nyakában az aranyérem.
„Itt látott meg a TF-ről Novák Gábor, a későbbi kosárlabdaedző, aki szólt Pesten Bátor Vili bácsinak, a KSI edzőjének, hogy van Almádiban egy hihetetlenül nyurga lány, mi lenne, ha megnézné, hátha tud kosárra is dobni. Vili bácsi leutazott és sorra járta Balatonalmádiban az iskolákat, hogy hol van az égig érő lány, de először nem talált rám, mert én akkor egészségügyi szakiskolásként Veszprémben voltam kollégista. Szerencsére nem adta fel és addig kérdezősködött, míg aztán találkoztunk és rábeszélt, hogy jöjjek fel Budapestre a KSI-be. Később kiderült, hogy a Bakony Vegyész kézilabda csapata is kiszemelt magának, de erről nekem egy szót sem szóltak, úgyhogy tartottam a szavam és 1976-ban a KSI igazolt kosárlabda játékosa lettem. A magasságomhoz képest borzasztó cingár voltam, alig nyomtam hatvan kilót, úgyhogy először erősítenem kellett a lábaimat és a hasizmomat. Amikor pedig Bild Katalinhoz kerültem, még keményebbek lettek az edzések. Békaügetés ötkilós medicinnel, rengeteg magas térdemelés, vagy említhetném az óriáslépéseket, amikor úgy versenyeztünk, hogy melyikünk ér kevesebb lépéssel keresztül a pályán. Egykettőre bebizonyosodott, hogy jó a labdaérzékem, úgyhogy ideális 5-ös center lettem. Gyorsan jöttek a sikerek is, hiszen alig telt el egy év és az ifi mellett már játszottam az NB I-ben, három év múlva pedig elhoztuk az ezüstérmet az ifiválogatottal az Eb-ről. Közben a felnőtt keretnek is tagja lettem. Könnyen beilleszkedtem, és persze úsztam a boldogságban, ha sikerült egy meccsen negyvenhárom pontot dobnom” – meséli Németh Ágnes, a kosárlabda Hírességek Csarnokának első és eddig egyetlen magyar játékosa.
Németh Ági 367-szeres válogatott, négyszeres Eb-bronzérmes kosaras klasszis, akit 1985-ben Európa legjobb játékosának választottak, Zirc mellett született egy bányászfaluban. Dudaron akkoriban barnaszenet hoztak fel a föld mélyéről, Ágnes édesapja vájár, édesanyja betanított munkás volt. Kislányként gyakran játszott a kertben a nővérével, vagy elmentek kirándulni a Teleki-tóhoz, ahol egész áprilisban rengeteg ibolya nyílt. Ha egyedül volt otthon, sokszor csak úgy „döcizett” a labdával: nekidobta a falnak, tapsolt vagy fordult egyet, azután elkapta. Az általánosban délutánonként napközibe járt, a hatalmas udvaron órákat szaladgáltak, tollasoztak, de előkerült az ugrókötél is, ha épp nem zuhogott. Az iskola mellett a gyakorlati óra részeként kialakítottak egy veteményeskertet, ahová a virágok mellett paradicsomot, sárgarépát, borsót és krumplit ültettek. Ide jártak a nebulók a szünidő ideje alatt is gyomlálni, kapálni, locsolni. Áginak a tanulással sem volt soha gondja, csak a termete miatt verekedett néha össze a többiekkel, amikor valamelyik társa csúfolta vagy kinevette. Óvodás kora óta küzdött a magasságával, ráadásul rejtett kancsalsága miatt egy darabig a fél szemére leragasztott szemüveget is hordott, úgyhogy volt idő, mikor azt hitte, soha nem lesz vége a gúnyolódásnak.
„Emlékszem mennyire kétségbeestem tizenkét évesen, amikor az egyetlen fiú, aki nálam magasabb volt a faluban – és persze jóval idősebb – megnősült. Szaladtam anyukámhoz, hogy akkor én most kihez fogok férjhez menni? Szerencsére az élet ezt is megoldotta.”
Amikor Ági Budapestre került, kosarasként is folytatta a tanulást, egészen az érettségiig. Az egészségügyi szakközépiskola végzős osztályában ismerte meg egyik legjobb barátnőjét, akivel aztán sokat lógtak együtt és aki hozta magával a többi barátját is, többek közt néptáncosokat, artistákat. A társaságban gyakran elhangzott Dittmár Roland neve, aki akkoriban épp a Szovjetunióban turnézott.
„Roli a barátnőm vőlegényének barátja volt, aki akkor már egy éve elvégezte az artistaképzőt, ámulatba ejtő triplaszaltókat ugrott és humoros akrobataként lépett fel a Pinokkió csoporttal. Mesélték, hogy nincs könnyű dolga a lányokkal, mert mindegyik magasabb nála, mivel Roli százötvenhét centi. És hogy leghőbb vágya, hogy egy nála kisebb csajszit találjon. Amikor engem megláttak a barátai, elhatározták, hogy jól megtréfálják. Írtak neki egy levelet, amiben az állt, hogy megtalálták a neki való pici lányt: Áginak hívják és összehozzák vele, ha hazajön. Én erről persze mit sem tudtam, csak nem értettem, miért vág olyan fancsali képet, amikor kis társaságunk kiment elé az állomásra és Ági néven bemutatkoztam neki.”