Jellemző a jelenlegi politikai franciaországi válság mélységére, hogy az 1958-as alkotmányt övező több évtizedes konszenzus már régen a múlté. A napi- és hetilapokban, folyóiratokban egyre gyakrabban jelennek meg – ráadásul jól ismert alkotmányjogászok tollából – a jogszöveg működési fogyatékosságait bíráló-elemző és a hibákra megoldást ajánló cikkek, tanulmányok. Igaz, 2008-ban Nicolas Sarkozy elnöksége alatt komolyabb kísérlet is történt az alkotmány átfazonírozására. Ezek a reformok azonban Giuseppe Tomasi di Lampedusa A párduc című regényét juttatják az ember eszébe, abban fogalmazza meg Tancredo Falconeri a nagy életigazságot: „Sok mindennek kell megváltozni ahhoz, hogy minden a régiben maradhasson”.
Jóllehet az ország eddigi tizenöt alkotmánya közül az V. Köztársaságé a legtartósabb a francia történelemben, a hatalmi ágak megbillent egyensúlya megkívánná, hogy igazítsanak egyet-mást a jó hatvanöt éves jogszövegen. Nem véletlenül vizsgálta az utóbbi három évtizedben a mindenkori államfő kérésére nem egy bizottság az 1958-as alkotmányt, és tett javaslatokat egyes cikkelyek módosítására. Legelőször, 1992 decemberében – tizenegy évvel megválasztása után és négy hónappal a jobboldal előretörését szentesítő képviselő-választás előtt – François Mitterrand a nagy tekintélyű jogász-professzort, a francia Alkotmánybíróság volt tagját, Georges Vedelt (1910-2002) kérte fel a jogszöveg alapos átvizsgálására. A Vedel által vezetett jogászokból és politikusokból álló tizenöt tagú „konzultatív bizottság” 1993 februárjában adta át jelentését az államfőnek.
A jelentésben a bizottság javasolja az államfői jogosítványok körének szűkítését, a miniszterelnök meg a parlament hatalmának erősítését, valamint az igazságszolgáltatás függetlenségének az eddiginél nagyobb garanciáját. Figyelemre méltó javaslata a jelentésnek, hogy a képviselők és szenátorok egy ötöde is kezdeményezhet referendumot, ha az indítványt a választásra jogosultak tíz százaléka is támogatja. A Vedel-féle jelentés javaslataiból egy kivétellel nem valósult meg semmi. A kivétel: a miniszterek büntetőjogi felelősségének elfogadása, illetve az ilyen ügyek tárgyalására a Köztársasági Ítélőszék felállítása (1993. július 27-i törvény). François Mitterrand annak idején nemhogy nem szavazta meg, de hevesen bírálta az V. Köztársaság alkotmányát, ehhez képest tizennégy éves elnöksége alatt végeredményében alig változtatott valamit az 1958-as jogszövegen.
Tíz évre rá, 2002-ben, még második mandátuma előtt, Jacques Chirac is megoldást keresett az alkotmánnyal kapcsolatos problémákra. De, ellentétben elődjével, 2002 júliusában egyetlen témával bízza csak meg Pierre Avrilt: a köztársasági elnök büntethetőségének kidolgozásával. A neves alkotmányjogász, aki az ötvenes években lelkes híve volt Pierre Mendès France-nak, tizenegy szakemberrel együtt dolgozza ki jelentését, amelyet 2002 decemberében nyújt át az immár csak öt évre újraválasztott államfőnek. A jelentés a következő mondattal egészítené ki az 1958-as alkotmány 68. cikkelyét: „A köztársasági elnök csak mandátuma gyakorlásával összeegyeztethetetlen kötelességszegés esetében fosztható meg hivatalától”. Bár az alkotmánymódosító indítványt már 2003 júliusában benyújtották a Nemzetgyűlésbe, csak négy évre rá – alig négy hónappal Jacques Chirac államfői megbízatásának lejárta előtt – 2007. január 16-án hagyta jóvá a két Ház együttes ülése.
Elődjeihez képest alighanem Nicolas Sarkozy volt a legeltökéltebb az 1958-as alkotmány modernizálását illetően, ő a volt miniszterelnököt és egykori mentorát, Edouard Balladurt bízza meg azzal, hogy tizenhárom főből álló bizottság élén javaslatokat tegyen a jogszöveg megreformálására. A Balladur-bizottság jelentése hetvenhét reformjavaslatot tartalmazott. Bár a hetvenhét javaslat java része nem talált meghallgatásra (köztük olyan ajánlások, mint például a mandátumhalmozás tilalma vagy a képviselő-választáson az arányos választási rendszer részbeni bevezetése), voltak a jelentésben olyan javaslatok is, amelyeket beiktattak a 2008. július 23-i alkotmánymódosítás tervezetébe (ilyen volt például a kegyelmi jogkör szűkítésével kapcsolatos indítvány, illetve az a javaslat, hogy – részben legalábbis – a Nemzetgyűlés is rendelkezzék a napirend összeállításának jogával stb.). A legfőbb vívmánya azonban az volt a 2008-as alkotmánymódosításnak, hogy attól fogva peres eljárásban meg lehet kérdőjelezni a büntetőbíró által alkalmazott törvény alkotmányosságát (question prioritaire de constitutionnalité).
*
Jóllehet az 1958-as alkotmány több váratlan helyzet (így például a három „társbérlet”) kezelését is lehetővé tette, a lille-i egyetemen közjogot tanító Jean-Philippe Derosier szerint nagyon is ráférne egy kis fiatalítás. A jogszöveg legnagyobb hibája (és nemcsak Derosier, de több más alkotmányjogász, például a már említett Pierre Avril szerint is) a végrehajtó hatalomnak és különösképpen a köztársasági elnöknek az intézmények egyensúlyát felborító túlsúlya. Derosier szerint ezen nem a végrehajtó hatalom gyöngítésével, hanem a Parlament súlyának növelésével lehetne segíteni. Mivel az államfőt közvetlenül választják, jogkörének megnyirbálása Derosier szerint demokratikus „regresszió” volna. Ezzel, persze, nem mindenki ért egyet, hiszen a köztársasági elnök túlsúlya egyeneságú következménye közvetlen választásának: amiért is – ezt tavaly Avril fejtette ki a Commentaire című konzervatív folyóirat hasábjain közölt terjedelmes tanulmányában – nem kizárt, hogy pont az államfő közvetlen választását a jogszövegbe iktató 1962-es alkotmánymódosítás az oka a politikai intézmények közti egyensúly felborulásának. Ebben az állításban sok igazság van, mindössze az a bibi, hogy a franciák túlnyomó része nagyon is ragaszkodik az államfő közvetlen választásához.