Ki látja a teljes képet?
Ki?
Mindenki? Sokan? Néhányan? Senki?
Ha senki, mert a látószögeinkből annak csak részletei mutatják magukat, hogyan gondoljuk, hogy helyzeteinkre más igazi rálátást nyerhet? Vagy hogy máséra, másokéra nézve, látásunk teljességet enged?
S ha így van, hogyan várhatunk megértést, megértettséget?
A pásztázó figyelmünkkel összekapkodott képtöredékek bizonyosságot hogy adhatnak? Mennyi félreértést hordhatnak? Sok, meg nem értett részletettel, felfedetlen összefüggéssel, a látóterünkön kívül maradt tényekkel. Legyen bármiről is szó.
Bármiről.
Könnyen megtörténik a testközelben zajló mindennapjaink történéseit illetően.
Így, a világ dolgait tekintve, még inkább.
Máskülönben egy az unokáinak szóló ajánlásában, egy férfi könyvének első oldalán, többek között nem állna ez: „meg akartam írni, milyen egy megélt álom”. Remélve, hogy története egy napon segít jobban érteni nagyapát.
Nagyapát…
Aki nem más, mint az a férfi, akinek ötvenegy évvel a bizonyos mesélni vágyott történés után is, neve mellé egyvalami biztosan mindig odakerül: az utolsó ember, aki a Holdon járt. Mert máig Eugene „Gene” Cernan maradt a távoli bolygó szürke porában eddig utolsóként, emberi lábnyomot hagyó.
Nem akármilyen történés, tény, tett.
Mégsem érezte, hogy sikerült a teljes kép láttatása.
Joggal.
Bármilyen meglepő, de tény, hogy a kísérő égitest talaján keletkezett első és az utolsó lábnyom-lenyomat között eltelt időben az emberek, a közvélemény figyelme, érdeklődése elfordult a világraszóló tettsorozatról. Pedig az Apollo 17 küldetése, útja a Holdra minden addigi elképzelhetővel felülmúlta az emberi tervezés, kivitelezés, teljesítés határait.
A holdkomptól való legnagyobb távolságba való eltávolodástól kezdve, a parancsnoki modul holdkörüli keringési idejét tekintve, a begyűjtött kőzetminták mennyiségét, keletkezési idejük sokféleségét illetően, a hold-autóval bejárt terület nagysága szerint, amiatt, hogy ehhez járművük is volt, a Lunar Roving Vehicle és a Holdon eltöltött leghosszabb idő szerint is, mely 74 óra 59 perc 38 másodperc lett.
Ezzel a modernkori történelem mondhatni egyik legnagyobb kihívásának lehetett részese. Büszkén.
A képességegyüttes, ami asztronautaként valamennyiüket jellemezte, ami az eséllyel bírók közé emelte őket, nemcsak a kiemelkedéssel, de egyfajta távolságba kerüléssel is járt. Ahogy ő mondta, a „mindenre képes vagyok” egy igen érdekes érzetével magukban – adott pontokon magukból ezt sugározva is –, bárki könnyen mondhatta volna, hogy attitűdjük az arroganciát súrolja, még ha az a feltétel nélküli önmagukba és képességeikbe vetett hit toldaléka is. Ami nélkül viszont arra a területre nincs belépő.
S az egyensúly-hozadék, amivel ez párosult? Bennük az legalább ennyire kivételes volt. Az az alázat, ami embernek és értékének legmagasabb szintű tiszteletéből táplálkozott. Ami miatt az önösség helyett bennük végül mégsem kaphatott. Ami összekötötte őket az emberiséggel. Az egymáshoz tartozás dicsőítésével.
Ő lélekben emiatt mindazokat magukkal vitte, akik egyetlen csavarral is hozzájárultak űrhajójuk elkészültéhez. Egész lényében osztozott velük az érdemen, mert a sikertelenségnek is részei lettek volna.
Lélekben az emberiséget is magával vitte.
A béke reményével együtt.
Az igazi asztronauták útra kelésük előtt sosem búcsúznak el. Azon a módon biztos nem, ahogy, mint gondolnánk, azoknak kéne, akiknek visszatérése ennyire bizonytalan. Akiket missziójuk maguk alá temethet. Búcsút intenek, de hogy azt mondanák, ha nem térnék vissza…Az lehetetlen. Kizárt.
Gene Cernan azon hármak egyike, akik kétszer is jártak a Holdon. Mikor a második hazainduláskor fellépett a lépcsőre, a veszteség érzete uralkodott el rajta. Még nem volt kész a visszatérésre. Visszanézett a maga által hagyott utolsó lábnyomra, és bevillant a gondolat, hogy többet ide nem jöhet már. A válla mögé nézve meglátta a Földet, aminek élősége, gyönyörűsége téren és időn át is lenyűgözte. Azalatt a néhány perc alatt azt vágyta, bárcsak rájönne, mi a jelentőségük, nekik, akik a civilizáció bölcsőjéből kilépve pár napig otthonuknak hívhatták a Holdat.
Nem tudott válaszolni magának.
Több idő kellett volna hozzá. Legszívesebben megállította volna a pillanatot, hogy időt nyerjen, hogy rájöhessen, ott az Isten tornácán ülve megérthesse az általa teremtettet.
A teljes képet.
Ami onnan sem látszott.
Sokaknak a róluk alkotható kép sem teljesedett ki.
A megcsappant érdeklődés, figyelem az oka. Alig hihető. Szakértők állítják.
Ők pedig tapasztalták.
Amire John Fitzgerald Kennedy az amerikai népnek megesküdött, azt a NASA egy évtizedre rá – ami önmagában az emberi zsenialitást tükrözi – az első ember Holdra léptetésével beteljesítette. Megtörtént a „Kis lépés az embernek, hatalmas ugrás az emberiségnek” – ahogy poétikus szépségű mondatával Neil Armstrong fogalmazott a holdfelszínen tett első lépését követőn.
Érdeklődés ide vagy oda, kicsivel több mint három évvel ezután, az Apollo 17 missziója a meghirdetett Apollo-program megkoronázása lett.
De velük a korszak le is zárult.
Teljes lett a kép?
Nem.
Eredményeik, tettük, teljesítményük kihívás nélkül maradt. Gene Cernan, az űrhajó parancsoka remélte, még megéli a következő csapat kilövését a Holdra. A Cernan-Evans-Schmitt hármasból erre már csak egyikük, Harrison „Jack” Schmitt esélyes. Jövőre talán megtörténik. Női pilóta színrelépését is rebesgetik. Misszójuk rejtett kincs maradt.
Úgy beszélnek róla.
Ki gondolná, hogy begyűjtött kőzetmintáik máig segítik a kutatásokat?
S hogy a továbbadni vágyott, megélt álomhoz ők honnan nyerték bizonyosságukat, hitüket, erejüket, kitartásukat? Hogy hogyan hangolták egyirányba a bennünk külön-külön felnövő erőteljes vágyakat? A versengést, égen-földön? Hogyan lett együttműködés azok között, akik erejük, képességeik, különleges adottságaik megcsillantásával tépték fel az eget kétüléses, szuperszonikus T38-as kiképző gépeikkel, a bázison a földet súroló sport Corvette-jeikkel versenyezve?
Meg kellett ismerniük egy másik férfierőt. Ami lenyűgözte őket. A kivételesen okos fiúkat egy brilliáns elme. Kellett hozzá valaki, aki tudásával lenyűgözte őket. Amerika fiatal, vakmerő hőseit.
Egy zseni. Aki több volt egy tudósnál. Egy látnok. Egy filozófus. Aki álmodta a jövőt.
A korukba pottyant Jules Verne.
Wernher von Braun.
Az űrutazás atyja, a rakétatervezés atyja, az amerikai hold-utazások atyja – mert így beszélnek róla. Herr Doctor, akinek jelenlétében minden más értelmet kapott.
Az ő választása volt Gene Cernan.
„A feladat akkor kezdődik, amikor a Holdon vagytok. Nem elég odajutni, landolni, hazatérni. A felfedezőknek a tudás univerzumát kell tágítani.”
Az ő fejében született meg a holdautó szükségessége is.
Teljes képének láttatása harmonizálta az Apollo 17 legénységének eredményességét.
Álmok teljesültek.
A tudás univerzuma tágult.
Tartsa a tisztesség azt a legjobb mederben.