Ez a szó ugrott velem szembe egy hozzászólásból, és elkezdtem ízlelgetni. Nem akkor született, én magam sem akkor hallottam-láttam először, mégis abban a pillanatban döbbentem rá, hogy mit jelent.
„Sokat gondolok arra, hogy Jan Assmann elmélete igazolódik. Most fut ki a II. világháború kommunikatív emlékezete, és vele lepattan a tabu a fasizmusról. Megszűnik az antifasizmus konszenzusa, amely létrehozta azoknak az embereknek a körét, akikkel minden véleménykülönbség ellenére szóba lehet állni” – mondta Radnóti Sándor egy két évvel ezelőtti interjúban a Literán. Antifasisztának lenni valamikor rangot jelentett, ma már egy megvetendő attitűdöt. Az illető az „antifáktól” féltette Amerikát. Ebben a biggyesztő kicsinyítésben minden benne van, talán még több is, mint amit a használói belegondolnak. Hogy nem is olyan nagy dolog az ellen küzdeni, hogy emberek többé ne égethessenek embereket, például. Hiszen éppen azért küzdenek sokan, hogy ne érezzünk egyet olyanokkal, akikkel együtt kellene éreznünk.
Miközben az ilyen ember – típusokról beszélek, a valóság mindig összetettebb – retorikailag a kommunizmus bűneinek el- és beismerését szorgalmazza, és azon háborog, hogy „bezzeg a fasizmus bűneit mind tudjuk”, valójában már azelőtt is náciszimpatizáns volt, amikor az „antifák” fogalom még nem vált a szókincs alapvető elemévé. A szájával azt mondta, hogy a népirtások nem különböznek, a szívével viszont azt, hogy igenis különböznek. Ha mégis sarokba szorították, legfeljebb annyit bírt vonítani, hogy a fasizmust a németek akarták, holott ma már a napnál világosabban látszik, hogy korántsem csak a németek, sőt.
Most már nem kell mentegetőznie, hiszen egyre inkább nem szégyen fasisztának lenni. Egy másik komment azon hüledezett, ugyan miért mondják egyesek, hogy megőrült a világ, hiszen hülyék mindig is voltak. Efelől semmi kétségem nincs, de magam is úgy látom, hogy nagyjából a kétezres évek közepéig azért inkább Európában reménykedtünk, érte küzdöttünk, s Európa tán nemcsak bürokráciát, hanem szellemiséget is jelentett mindenki számára. Az utóbbi években egyre erősebb a minden árnyalástól irtózók hangja, azoké, akik rálegyintenek a tudományra és a művészetre, és semmiféle problémát nem látnak abban, hogy mindegyiket szervilis gazemberek teszik tönkre. A világközélet nagyrésze falanszterizálódott, és a csapatok menetelnek.