Simon általában azzal indított, hogy „akkor most készítünk egy szakszerű fotográfiát”. Lehet, hogy régi vándorfényképészek használták ezt a szófordulatot, lehet, hogy ő kerekítette így: mindenkinél működött. Bő évtizede még szerették és merték elmesélni az életüket nehéz körülmények közt élő emberek. De nem szerették, ha fényképezik őket, hogy majd megmutassák távoli idegeneknek, miben élnek ők. A mesélt történetben lehet szépíteni, az arcvonásokban, a környezetben, amit a fotós lát, nem. Amikor a Népszabadság tudósítóival járt riportra, nem volt sok idő ismerkedésre, összemelegedésre a riportalanyokkal. De pár perc is elég volt neki, hogy bizalmat ébresszen. A hangja, az átható kék tekintete, a gesztusai mind azt sugározták: engem érdekel a sorsod.
Nagyon jó fotósok dolgoztak a Népszabadságnál. Mi, szövegiparosok megtanultuk tőlük, mennyi minden van, amit szavakkal nem lehet elmondani, de képpel igen. Azt például, hogy milyen a sár, amelyben járni, élni, megélni kell embereknek, nem lehet elmesélni, csak megmutatni. 2010. március 20-án jelent meg a Népszabadság Hétvége mellékletében a Sárvidék című riportunk, amelyben a fotók első pillantásra is többet megmutattak a magyar vidékből, mint a szöveg.
Simon akkor még nem volt számlálhatatlan fotós nagydíj nyertese. Amit a rá következő tíz évben elért, annak csak az alapja volt a fényes tehetsége. A többi: szorgalom, türelem, kemény munka, tapasztalat. Láttam, ahogyan megfogta őt a Sárvidék, és amikor megállapodott a csanyteleki családdal, hogy később napokra visszajönne, sejtettem, hogy valami fontos dolog kezdődik. Ami kezdődött, az már nem sajtómunka volt, amit fénnyel és klaviatúrával írva, az idő szorításában kapkodva végeztünk, hanem művészet, történetírás, végső soron a dolgok lényegének fölmutatása.
Nem gondoltam, különösen, amikor bezárták a Népszabadságot, és szétszóródott az alkotóközösség, hogy Simon képes folytatni és egyre magasabb szintre emelni ezt a munkát. Azt pláne nem, hogy ennyire kevés idő adatik neki. Amikor a Capa-ösztöndíj elnyerése alkalmából vele készült interjút olvastam – úristen, nincs még hat hete –, azt gondoltam: a csúcsról is van feljebb. Hogy a fiam lehetne, és vajon mire képes élete második felében ez a páratlanul tehetséges, sikereiben is szeretni való ember?
Már nem tudjuk meg. Látom a visszhangokból, mennyire zavarba hozott mindenkit a felfoghatatlan balesete. Oksági összefüggésekben próbáljuk elgondolni az elgondolhatatlant, sorsot, Istent indulunk kérdőre vonni, visszakövetelni tőle őt; hogy mire felébredünk, tegye meg nem történtté, ami történt.
Fölfoghatatlan, hogy Simon elment. Hogy így ment el. Az fölfogható, hogy a Sárvidék itt maradt. Életműve láttán el tudjuk képzelni, mi mindent rögzíthetett volna még a lencséje, a szeme, a páratlan agya. Amit létre hozott, így sem lehet kitörölni a fotózás, a társadalomismeret történetéből.
De az, amikor nézi az ember a családi fotót, a feleségét, négy kicsi gyermeküket, arcukon keveredve Simon és Kati közös vonásait, akkor már nem is a szakmai, közéleti veszteségre gondol, hanem bibliai indulatai támadnak: ők mivel érdemelték ezt a sorsot, az alig elbírható terhet.