A mesék ráadásul régiek. Az idők kezdetétől kísérnek bennünket, itt voltak előttünk, itt lesznek utánunk is, mert a Vasorrú Bába, a győzelemre törő legkisebb, a próbatételek, amiket a hősnek ki kell állnia állandóak. Mindazonáltal, amikor gyerekkoromban, a kisszoba sötétjében, annak a hatalmas, gömbburás olvasólámpának a tompa fénye mellett hallgattam, ahogy nagymamám Benedek Eleket olvas, a meséket mindig régi, az én életem előtti díszletek közé helyeztem. A kunyhóban élő szegényasszony, a fennhéjázó gazdagember, aki a lábát törli a szolgáiba, és megalázza őket, a család, akiknek egy aprócska cipón kell osztozni, ezek mind-mind elmúltak, ilyen már nincs. Aztán, telt múlt az idő, és azzal kellett szembesülnöm, hogy vannak didergő szegényasszonyok, vannak éhező családok, vannak a náluknál szerencsétlenebbekkel kegyetlenül bánó emberek. Ennél pedig talán csak az rosszabb, amikor nem csak arról van szó, hogy visszaélnek a helyzetükkel, hogy a hatalmukban tobzódva átgázolnak mindenkin, hanem észre sem veszik, hogy van ott egy másik ember. Amikor annyira vastag falat húz köréjük a védelmező jómód, és a státusz, hogy meg sem próbálnak túl látni rajta. Már rég nem csak a mesekönyvekben él az öreg király, aki a kastélya falain túli világról mit sem tud.
Layla Martínez Szú című regényében egy nő hazatér a nagyanyjához. Hazatér hozzá, miközben az egész város billogát magán viseli, mert ő vigyázott annak a jómódú családnak a kisfiára, aki épp az ő felügyelete alatt tűnt el. És akit azóta sem talál senki. Amúgy is… sustorognak már mióta erről a családról. Az öregasszony rejtélyesen eltűnt apjáról. A lányáról, akinek a halálába jószerével belebolondult. Az unokájáról. A házról, aminek lelke van, ami dühében tombol, ami elnyel élőt és holtat, ahova az éj leple alatt elzarándokol még az is, aki napvilágnál megveti a családot. Mert az asszony kötést csinál, segít elégtételt venni hűtlen férjeken, fukar és kegyetlen munkaadókon, méltatlan udvarlókon. Az időről-időre életre kelő ház, az öregasszonyt látogató szentek, a babonák, a kötések, átkok és varázslatok nagyon vékonyan csomagolják be azt a koszos, és sokszor kegyetlen valóságot, ami körülvesz bennünket. A képmutatásunkat, a megvetésünket a nálunk szerencsétlenebbek iránt, hogy ítélkezünk, kicsinyesek vagyunk, és bosszúszomjasak. Hogy ezek a tulajdonságok nem múltak el az idővel, nem porladnak régi könyvek lapjain. Itt vannak velünk és lesben várnak, mint a lelkek a Martínez által papírra vetett házban.
A fejezetekben a nagymama és az unoka beszámolói váltják egymást. A szerkezet ismerős, fejezetről-fejezetre haladva ismerjük meg a család történetét, a kiindulóponttól visszafelé lépegetve bomlik ki előttünk egy nagyon sötét, nagyon szomorú és meglehetősen kegyetlen történet. Úgy beszélnek, mintha átok ülne a család nőtagjain, mintha a sokat emlegetett Jarabo család sötét árnyéka vetülne rájuk örökké, amit muszáj megtörniük valahogy, de a lány elbeszéléseiből néha kiviláglik, hogy ennél sokkal egyszerűbb a valóság.
„Ebben a házban az ember nem örököl se pénzt, se aranygyűrűket, még monogrammal hímzett lepedőket sem. Itt a halottaid két dolgot hagynak rád: az ágyukat és a haragjukat.”
„Ő is magában hordozta, mint minden nő a családunkban, születésétől fogva; belénk csimpaszkodik, mint a gaz, és többé nem ereszt.” – ezt már az öregasszony mondja az unokájáról, és persze van benne valami misztikus, de ha a két mondatot egymásba mossuk, meglátjuk: nincs varázslat, nincsenek kislánylélekre akaszkodó sötét lelkek. Egy tragikus sorsú család van, ahol a nők vagy abuzív, kizsákmányoló férfiak áldozatai lesznek, ahol a fájdalmuk, a sértettségük, a szomorúságuk felemészti őket, és körülöttük mindenkit. Ahol szentekben és babonákban kell bízni, ha nem akarnak belebolondulni az életbe. Ahol előbb-utóbb ez a szuroksűrűségű feketeség olyan magasra ér, hogy aki nem akar belefulladni, annak nem marad más, mint a bosszú. A bosszú minden kegyetlenségért, megalázó félmondatért, minden alkalomért, amikor elvettek tőlük valamit. A kisebb, sorozatos tragédiák után ott ólálkodik a sarkon az igazán nagy csapás. Amikor feladják magukat. Mert nem gondolom, hogy a megaláztatást a végtelenségig el kell tűrni, de azt hiszem, az mindig fordulópont, legalábbis a mesékben az szokott lenni, amikor eljut oda a főhős, hogy jó, akkor én is elveszek tőled valamit, ami igazán kedves neked. Akkor ad fel magából igazán valamit, amit az összes addigi szenvedés sem tudott elvenni tőle. Addig volt annyival több a bántalmazóinál, hogy ő nem ütött vissza. Hogy ez hamis mártíromság-e, magam sem tudom. Azt mondani, hogy nem szólok vissza olyan hangnemben, nem ütök vissza akkorát, mert nem leszek olyan, mint az a másik, egy ponton túl lehet, hogy hamis mártíromsággá válik, és felmerül a kérdés, hogy a miért nem állt ki magáért az ember korábban? A bosszú is olyan, hogy érthető, de vajon van-e jogunk hozzá, főleg akkor, ha egy másik ember élete az ára?
A könyvben van egy pillanat, amikor a vagyonos asszony, Jaraboné, a tv kamerái előtt, decensen, de összetörten, elegánsan, visszafogottan, de láthatóan veszteségtől sújtva nyilatkozik arról, hogy hazavárják az elveszett kisfiút. Ott szembekerül egymással a gazdag ember vesztesége, akinek még a szenvedése is méltóságteljes, és diszkrét, és az öregasszony, aki maga is elvesztette a lányát, se visszafogott, se elegáns nem volt, csak dühös, és végtelenül kétségbeesett. Az ő szomorúsága elárasztott mindent, az közönséges volt, és hangos, arról az ember inkább elfordította a tekintetét. Az egyiknek depressziója van, amit illik komolyan venni, a másiknak bánata, amin illene már túl lenni. És ez az egész nem egy régi mese, nem egy háború előtti családregény. Ez most történik, vagy legalábbis nem olyan rég, Madridban és egy Madrid környéki faluban, egy olyan valóságban, amit ismerünk, ami átszövi a mindennapjainkat, és amiről olyan könnyű elhinni, hogy ilyen dolgokat már nem enged megtörténni. Pedig hát, dehogynem, ennél cifrábbakat is, mint látjuk.
Martínez varázslatba tekeri a vaksötét, kilátástalan valóságot, de ez a varázslat vékony, mint egy sztaniolpapír. Itt-ott át is szakad, és látni engedi a gyarlóságot. Hogy nincs természetfeletti, hogy nincs semmi, ami kivenné a kezünkből a dolgok irányítását. Csak az egyik odafér a kormányhoz, a másik meg nem. Mögé nézve látszik, hogy elég egy kicsit hatalmasabbnak, egy kicsit erősebbnek lenni ahhoz, hogy valaki visszaéljen a helyzetével, hogy minél szegényebb, minél inkább periférián van az ember, annál kevésbé védik az írott és íratlan szabályok. Amit még most sem tudok eldönteni, az az, hogy a szöveg humora inkább cinizmus, vagy inkább az utolsó mentsvár? Martínez figurái sokszor kiszólnak a szövegből, megengednek maguknak egy-egy ironikus, csípős megjegyzést, ami rám, olvasóra is hat, megnevettet, és egy pillanatra feledteti, hogy szügyig járunk épp a bánatban. Az egyik teóriám szerint ez merő cinizmus, annak a rideg tudomásulvétele, hogy ez van, ez az élet, és magára vessen, aki át akarja írni a játékszabályokat. Amennyiben utolsó mentsvár, úgy nem szorul magyarázatra a helyzet. Ki kell röhögni az életet, ha mást már nem tehetünk.
Minél délebbre haladunk a térképen, annál több a varázslat az irodalomban. Az olasz, a görög, a spanyol, a latin-amerikai szövegek tele vannak mágiával, babonával, hiedelmekkel, sajátos fénybe vonva még a legnagyobb nyomorúságot is. Csakhogy ameddig régen ez egészen vastag rétegben tapadt a szövegre, és akár teljesen el is tudta takarni az olvasó elől, hogy amit a szerző elé tár, az valójában az élet, és varázslatról szó sincs, addig mostanra a valóság kikezdte a varázslatot. Elrágcsálta, mint a szú a fát, és már tényleg csak egy papírvékony réteg maradt, ami ott van dísznek, de igazán egy percig sem hiszünk a létezésében. Ettől függetlenül, ha az a kérdés, hogy akkor vajon már ezt a papírvékony réteget is le kell-e hántani a szövegekről, azt mondom, hogy nem. Nem, mert egyrészt szükség van rá, hogy ne csak a pőre valót lássuk viszont a papíron, hogy nyitva maradjon egy kicsike ajtó, amin át megszökhetünk, ha úgy tartja kedvünk. Másrészt, ha már ennyi varázslat sem marad, ha már egy szempillantásnyi időre sem tudunk hinni a mesékben, akkor nem tudom mi lesz velünk. Mindenesetre nem állunk jól, azt hiszem.
Layla Martínez – Szú
Kiadja: Jelenkor Kiadó, 2024
Fordította: Várnai Gina