Vannak első találkozások, amiket nehéz elfelejteni, amiket az összes többi, későbbi találkozás sem képes felülírni. Azt például sosem fogom elfelejteni, hogy milyen volt először találkozni Alessandro Bariccóval. Tizenkilenc, talán húsz éves lehettem, friss bölcsészhallgatóként mindenhova könyvvel a kezemben jártam, a kultúrát nem egyszerűen élvezni akartam akkoriban, szó szerint eggyé akartam válni vele. Modorosan hangzik? Kicsit az is volt, de ennél alighanem nincs alkalmasabb időszak túlzásba vinni a dolgokat. Ekkoriban került a kezembe Baricco regénye, a Selyem. Egészen megbabonázva olvastam, pedig nem teljesen értettem. Illetve, ez így nem teljesen igaz, inkább arról volt szó, hogy miközben haladtam a szöveggel, azt éreztem, hogy van benne valami több, valami más, valami, ami a felszín alatt húzódik, hogy ez nem egyszerűen egy szerelmi történet, ez valami más. Vagy legalábbis más is. Akkor tanultam meg, hogy a jó történetek rendszerint attól jók, hogy képesek többről szólni önmaguknál anélkül, hogy ezt erőszakosan akarnánk ránk tukmálni. Akkoriban mindenesetre azzal fejeztem be Hervé Joncour történetét, hogy meggyőződésem volt, hogy most már mindent tudok a szerelemről, utóbb persze kiderült, hogy ez nem igaz, de ez általában mindig kiderül, ha az ember beleéli magát abba, hogy ő most már mindent tud.
Innentől kezdve Baricco könyvei időről-időre felbukkantak-felbukkannak az életemben, és mindig ugyanolyan jó érzés volt olvasni őket. Legyen szó alkotói válságban szenvedő íróról, furcsa, mégis értelemszerűen egymáshoz tartozó vendégeket összegyűjtő szállodáról, a tengerjáró hajót soha el nem hagyó zongoristáról, szeretettel, humorral, empátiával, mégis elfogultság nélkül, egyszerűen világosan beszél rólunk, az életünkről, és mindig egy kicsit magáról is.
A PestText és a Festival Academy Budapest jóvoltából, Alessandro Baricco életében először Budapestre látogatott, hogy Czakó Zsófia íróval beszélgetve (Szívhang című regényéről itt írtunk bővebben) bepillantást nyújtson a világába. Itt szeretnék is megállni egy pillanatra, ugyanis nem lehet elmenni szó nélkül amellett, mennyire jól sikerült ez a beszélgetés. Ami egyébként nehéz műfaj, különösen akkor, ha nem egy konkrét könyv adja az apropóját, hanem egy komplett életmű mentén kell a szerzővel beszélgetni. A kérdések nem lehetnek közhelyesek, de túl kacifántosak sem, hiszen nem érezheti azt a közönség, hogy két ember bensőséges diskurálását hallgatja, amiből ő egyébként ki van zárva. Ebben találta meg, azt hiszem, tökéletesen az egyensúlyt Czakó Zsófia, aki nagyon jól lavírozott a kérdéseivel Baricco szakmai és privát élete között, és aki elég bátor volt tizenkilencre lapot húzni, és a magaskultúra egyik budapesti fellegvárában mindjárt az elején a fociról kérdezte Bariccót. Tökéletes pillanat volt, azonnal olyan közel vitt a beszélgetéshez, mintha csak ott ültem volna én is a színpadon, ráadásul megtudhattam, hogy Baricco az FC Torino szurkolója, és bár Olaszország a legjobb tizenhat közül már nem jutott tovább, követte az Európa Bajnokságot, és örült is a véleménye szerint szebb focit játszó Spanyolország győzelmének.
Baricco maga ismerte el, hogy számára is furcsa, hogy egész eddig nem járt Magyarországon, már csak azért is, mert a generációjának nagyon fontos volt a közép-európai térség, olyan szerzők, mint Claudio Magris írták meg a régió történetét. Sőt, az első könyv, amit ő maga életében először elolvasott, épp a Pál utcai fiúk volt, Molnár Ferenctől. Mint mondta, választhatott, hogy Emilio Salgarit vagy Molnárt olvassa, és ő az utóbbit választotta. A Sandokán szerzőjét sosem szerette, A Pál utcai fiúkat viszont többször is olvasta, és úgy fogalmazott: Én magam is Nemecsek Ernő vagyok.