Françoise Gilot már egészen fiatalon a sajátjának érezte a krétai királylány történetét, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy amikor huszonkét évesen a szüleinek bejelenti, hogy nem hajlandó tovább jogi tanulmányokat folytatni, mert festő akar lenni, akkor apja haragja elől a nagymama Neuilly-i házába menekül, ahol a szobájában hatalmas méretben a falra festi örök művészi crédóját: Dionüszosz és Ariadné találkozását. (A negyvenes években több művét Ariadné néven is szignálja.) Françoise a nagymamánál töltött szünidők során tizenkét éves kora óta mindig ugyanabban a szobában hajtotta álomra fejét, abban, amit később a „Háború szobájának” is neveztek, mivel itt őrizték a háborúban elesett anyai nagybácsik emlékét. Haditérképek, régi fotográfiák, újságkivágások borították a falakat, egészen addig, amíg Françoise le nem szedte őket, hogy odavarázsolja helyükre az őt mélyen foglalkoztató mitológiai legendát.
Gyönyörű volt a habokból kiemelkedő fehér bika, Minosz képtelen volt rá, hogy feláldozza, ezért inkább egy másik állatot küldött a halálba, hátha nem veszi észre a cserét Posszeidon. Azzal persze nem számolt, hogy a felesége, Pasziphaé is belehabarodik majd a fejedelmi külsejű bikába (és ez talán nem csak azért történt, mert a tenger istene őrületet küldött rá), és az asszonyt addig emésztette a vágy, míg egy üreges tehénszoborba bújva (amit Daidalosz mester készített neki), szenvedéllyel egyesült vele. A nászból aztán megszületett a bikafejű gyermek, akit Pasziphaé egy darabig szerelemmel dédelgetett, de ahogy Minotaurosz cseperedett, vérengző szörny lett belőle, akit el kellett rejteni a labirintus mélyén. Minosz király később hét ifjat és hét szüzet követelt időnként az athéniaktól, hogy legyen mivel csillapítani Minotaurosz étvágyát, egészen addig, míg az ifjú Theszeusz nem döntött úgy, hogy elhajózik Krétára és megszabadítja az athéniakat a szörnyetegtől. Theszeusz napsütötte bőrén, izmos termetén aztán a krétai királylány is rajta felejtette szemét, olyannyira, hogy Ariadné, hogy bizonyítsa szerelmét, egy éles kardot és egy varázserejű pamutgombolyagot is adott neki, ami nélkül a hős Theszeusz aligha tudta volna legyőzni a halálos útvesztőben élő fenevadat. A Minotaurosz megölése után a diadalittas Theszeusz, ígéretéhez híven, magával vitte hajóján Ariadnét, de amint kikötöttek Naxos lakatlan szigetén, magára is hagyta (ottfelejtette?) az alvó, akkor már gyermeket váró királylányt. Magányából és szomorúságából az isteni Dionüszosz menti meg, aki nemcsak szerelemre lobban iránta, de a házasságon kívül a halhatatlansággal is megajándékozza. Ariadné égre dobott koronája a Corona Borealis csillagkép.
1943-at írunk, Párizs német megszállás alatt tengeti napjait. Françoise már átélte első ifjúkori csalódását: a vele egykorú fiú, akibe tizenhét éves kora óta szerelmes volt, húszévesen visszautasította sürgető közeledését, így nem tudta elveszíteni szüzességét és még a fiú is elfordult tőle. Lelkében nyomot hagytak a dominikánus apácák zárdájában töltött iskolaévek is, és bár sosem hitt a vallási tanokban, a gátlások valahogy mégis bebújtak a bőre alá. Amúgy gyerekkora óta álmatlanságban szenvedett, és mivel falta a betűket, az éjszakákat olvasással töltötte. Ezt még agrármérnök és gyártulajdonos apja is jó szemmel nézte, mivel ő is rajongott az irodalomért. Françoise még nem volt tizenkét éves, amikor Villon, Rabelais, Poe és Baudelaire valamennyi művét megismerte. Tizenhét éves korára már annyi regényt olvasott, hogy kész filozófusnak képzelte magát, aki olyan művelt, hogy már mindent tud az életről.
Ekkor kezdett el festeni. Negyvenegyben jogot és irodalmat hallgat a Sorbonne-on, aztán egy kiállításmegnyitón találkozik Rozsda Endrével. Ettől kezdve titokban a magyar festő műtermébe jár, aki megérez valamit a lány tehetségéből és a mentora, majd egy egész életre a barátja lesz. Françoise reggelente az egyetemi előadások helyett Rozsda műtermébe kerekezik, ahol a festő beengedi, és miközben Françoise alkot, ő visszafekszik aludni, hogy az álmok világából meg tudja festeni szürrealista képeit. Françoise Gilot pedig később segített Rozsdának visszatérni Budapestre, amikor megkérte apját, hogy szerezzen a zsidó származású festőnek olyan papírokat, melyekkel Magyarországon nem vonják felelősségre és nem hurcolják el katonaszökevényként. Negyvenhárom februárjában kísérte ki a Gare de l’Est-re. Françoise szomorú volt: nem elég, hogy a fiúja faképnél hagyta, most a mestere is elmegy, el nem tudta képzelni, kivel fog dolgozni ezután. A vonat már indult, Rozsda felugrott a lépcsőre, de még visszakiáltott: „Ezen ne törje a fejét! Három hónap múlva talán megismerkedik Picassóval!”
Ezt valahogy nagyon eltalálta.
Françoise Gilot 1943 májusában találkozott először Pablo Picassóval a Notre Dame-hoz közeli Catalan kisvendéglőben, ahová akkoriban sok író és festő járt. A hatvanas éveit taposó piktor egyre gyakrabban pislogott át a szomszéd asztalhoz, míg végül egy tál cseresznyével átsétált Françoise-hoz és barátnőjéhez, és az ismerkedő mondatok után meghívta őket a Grands-Augustins utcai műtermébe, ahol a lányok megnézhették a festményeit. Françoise-t egészen meglepte Picasso külseje, mert nem egy keménykötésű, derűs férfit látott, mint a magazinok címlapján, hanem egy olyan keleties embert, aki őszülő hajával, szórakozottan merengő tekintetével inkább az egyiptomi Írnok szobrát juttatta eszébe a Louvre-ban.
Pedig, ha Françoise Ariadnéhoz hasonlította magát, Picassóban sok tekintetben egy (vagy több?) Minotaurosz veszett el. Köztudott, hogy a bába halottnak nyilvánította a csecsemő Pablót (aki valószínűleg agyvérzést kapott a vajúdás során), miután nem sírt fel, és apró tagjai lilán, mozdulatlanul terültek el az ágyon. Az ott álldogáló nagybácsi zavarában ráfújta a szivarfüstöt, ekkor kezdett el nyekeregve felsírni. A gyermek Pablo sokáig nem tudott megtanulni írni, olvasni, számolni a születéskor elszenvedett oxigénhiányos állapot miatt, ezért mindig kilógott a sorból, csupán a rajzai árulkodtak különleges képességeiről. Amikor Françoise gyakori vendég lett a Grands Augustins utcai műteremben, Picasso egy alkalommal metszeteket mutatott a lánynak, amelyek tele voltak minotauroszokkal, kentaurokkal, faunszerű figurákkal. „– Úgy tanultuk, hogy Thészeusz megölte a minotauroszt, pedig ez csupán egyetlen eset volt a sok közül – mesélte a mester Françoise-nak. – Megtörtént ez minden vasárnap, hogy egy-egy attikai ifjú áthajózott a honából, és ha leterített egy szörnyeteget, boldoggá tette a nőket…A minotaurosz pazar pompával veszi körül asszonyait, de állandó rettegésben tartja őket, ezért aztán boldogok, ha látják a halálát. A minotauroszt nem lehet önmagáért szeretni. Ő maga sem hiszi, hogy szerethetik, talán ezért veti bele magát az orgiákba…És vajon nem azért szereti-e őt a nő, mert szörnyeteg?”
Ez a pár mondat, amit Françoise Gilot idéz fel Életem Picassóval című önéletrajzi könyvében, sokat elárul a géniusz gondolkodásáról és a nőkhöz való viszonyáról. Françoise mégsem riad meg a „szörnyeteg” közeledésétől, sőt, egyre jobban vonzódik a festő gyengéden is erőszakos lényéhez és Picasso is élvezettel merül el a lány fiatal szépségében, ráadásul rajztehetségét, műveltségét is értékeli. Az együtt töltött idő alatt a festésen és az intim pillanatokon túl sokszor hajnali kettőig, háromig beszélgetnek irodalomról, képzőművészetről, művészetfilozófiai kérdésekről, valamint Picasso tanácsokkal látja el Françoise-t a csendéletek kompozíciójától kezdve a színek használatáig. Gilot önálló és tudatos alkotóegyéniségének köszönhetően azonban, ahogyan Rozsda Endre műhelyében, úgy Picasso mellett is mindvégig a saját útján halad, képeibe beleépítve mindazt a tudást, amire a mesterek tanították. (Bár összeköltözésük után csak rajzol és három évig nem nyúl az ecsethez.)