A kormány a szociális ellátórendszert a maga valójában – ahogy az az úgynevezett gondoskodáspolitikáért felelős államtitkár szájából már el is hangzott – a kommunista rendszer letűnt örökségének tartja, de ez nem más, mint a jóléti államok és általában az európai társadalmak történelmének félremagyarázása.
A mostani szociális törvénymódosítás mérföldkövet jelent, hiszen lényegében azt tartalmazza, hogy az állam kivonja magát a szociális ellátásból, lemond a társadalom peremén élőkről, akiket úgy minősít, hogy az önhibájukból kerültek oda, ahová, vagyis lemond a hajléktalan személyekről, a munkanélküliekről, az ápolásra szorulókról és a fogyatékossággal élőkről, a sorsukat pedig saját magukra és a családjukra bízza.
A szakmabeliek attól tartanak, hogy a szociális törvénymódosítás valójában még nem is teljesedett ki igazán, mert azon túl, hogy a szociális szolgáltatások térítési díját már rég áthárították az egyénekre, végsősoron a családjaikra, korántsem biztos, hogy igénybe is tudják venni az ellátást. Nemrég látott napvilágot például az a legújabb tervezet is, hogy az egészségügyi intézmények szociális célból működő ágyai átkerülnek a szakápolási központokhoz, a térítési díjat pedig a páciens fizetheti, a jövedelme alapján.
Mégis, miért módosították ilyenformán a törvényt? Ki dönti el, hogy az egyén mindent megtett-e saját magáért? Miért keresztelték át a nyugdíjminimumot vetítési alappá, s egyáltalán, mi az a szociális vetítési alap? Ezeket a kérdéseket feszegette egy a szakszervezetek által rendezett közelmúltbeli kerekasztal-beszélgetésen Szoboszlai Katalin, a Szociális Szakmai Szövetség elnöke, Bíró Nóra, az Üdvhadsereg munkatársa, Mátics Katalin, az Újbudai Szociális Szolgálat vezetője, Ghyczhy Gellért, a Baptista Integrációs Központ vezetője, Misetics Bálint szociálpolitikus és Meleg Sándor, a Szociális Munkások Magyarországi Egyesületének elnöke.
A válaszok korántsem egyértelműek, ugyanis a jogszabálymódosításban szereplő és számtalan helyen megjelenő szociális vetítési alap, mint fogalom, korábban nem hogy nem fordult elő ebben a kontextusban sehol, de azt nem is definiálja a jogalkotó, s bár a pedagógusbéreket taglaló költségvetési törvényben megjelenik hasonló konstrukció, de teljesen más tartalommal. Egyetlen tényt tudunk: a szociális segélyek összegét leválasztják a nyugdíjminimumról.
Mindazonáltal a szociális munkások is a rendszer áldozatai. Abban a rendszerben, amely átalakította a társadalombiztosítást, a gyermekvédelmi ellátórendszert, felvirágoztatta az egyházat, de az önkormányzatok, a civil és nonprofit szervezetek kárára. A gyermekvédelmi szakellátás és a nevelőszülői hálózat szinte teljes egészében egyházi fenntartásba került át, hasonlóképpen az időseknek nyújtott és a fogyatékos emberek segítését jelentő ellátások, bizonyos mértékben a hajléktalanellátás is. Ennek ellenére is, a szociális szférában dolgozók átvészelték a Covid-járvány két évét, a menekültválság idején erőn felül teljesítettek, keresték és meg is találták a pozíciójukat és a feladatukat.
https://jelen.media/kozelet/orban-kormany-mobilszolgaltatot-mukodtetni-allami-feladat-a-szegenyeken-segiteni-nem/
Az úgynevezett gyermekvédelmi törvény, a szívhang-rendelet, az infláció, az oktatás és egészségügyi rendszer recsegése, a hatósági eljárások lassúsága, a felzárkózási projektek körüli kisebb-nagyobb furcsaságok és a lakhatási válság különféle formái is szintén érinti a munkájukat. Márpedig egy olyan rendszerben működnek, amelyben az állam beperli azokat a fogyatékos gyermeküket nevelő szülőket, akik a támogatott lakhatáshoz való jogaikért harcolnak, ahol a családi pótlék és az öregségi nyugdíj 2008 óta változatlan és az álláskeresési járadék a legrövidebb időtartamú és a legalacsonyabb összegű az Európai Unióban.