Az MSZP-ben „Kokoma”-ként emlegették, hosszú nevét kedélyes mozaikszóvá rövidítve. Ilyen betűszavakkal inkább intézményeket szoktak megjelölni, de hát ő valóságos intézmény volt. Tanítványok, pártfogoltak, fiatal szociálpolitikusok gyűrűje vette körül. „A gyerekeim” – emlegette őket. Az induló MSZP-nek két igazi nagyasszonya volt: Magda és Csehák Judit. Fel sem merült, hogy ne volnának egyenlők a férfikollégákkal. Bár Magda, akinek közismerten jó humora volt, egyszer kifakadt: nőként egyetlen komoly politikai hátrányt tapasztal, azt, hogy ő nem a férfi mosdóba jár. Pedig gyakran több dolog dől el a piszoárbeli eszmecserékben, mint a testületi- vagy kormányülésen. Persze, vihogtunk.
És még az is lehet, hogy mindezt a parlament valamelyik cifra női mosdójának tükrei előtt tollászkodva beszéltük meg. Mert vele egyformán jól lehetett nagypolitikáról és ruhákról beszélni. Barátjának tekintette az akadémikus és a józsefvárosi hajléktalan, akivel rendszeresen elzavarták egymást az orvoshoz, ha a másik rosszul nézett ki. Utálná, ha „szociális érzékét” méltatnánk. Nem „érzéke volt” a bajban lévők problémáihoz, hanem egyszerűen nem volt hajlandó belenyugodni a méltatlanságba.
Fogalmam sincs, hogyan lett Kovács főorvos úr francia szakon diplomázó, elegáns lányából baloldali mozgalmár. Épp azokkal a kvalitásokkal, amelyeket ma az irodába, parlamentbe szorult pártpolitikusok a civil mozgalmakban szoktak keresni, szövetségben reménykedve. Amelynek hullámán majd egy másik, jobb irodába költözhetnek át.
Magda sűrűn idézte az anekdotát a hajdani szociáldemokrata elnökről, Révész Andrásról, aki hazamenvén, hüppögő kisfiát a sarokba állítva találta. „Hányszor mondtam!”– förmedt rá. „Ne bőgj! Szervezkedj!”.
Magda így is tett. Nem bőgött. Szervezkedett.
Ezt akarhatta 1977-től a szakszervezetben, még ha az akkor nemigen volt valódi mozgalom. Akkor még nem ismertem, de ha valaki nem úgy festett, mint egy „szakszervezeti funkci”, az ő volt. Tökéletes frizura, választékos, szép ruhák, ékszerek. Amikor halálakor búcsúztam tőle egy Facebook-bejegyzésben, a sok gyászoló komment között ott volt egy butikosnőé is, aki mint finom ízlésű, kedves vevőjét méltatta. Emlékszem egy prémes szegélyű, pihe-puha pelerinjére, amelyért ölni tudtam volna, ha nem róla van szó. Egyszer, már az MSZP-ben, valaki megintette: ne hordjon arany láncot és karkötőt, az nem illik egy baloldali politikushoz. Nem is értette. Nem kívül, hanem belül viselte a baloldaliságot.
Hát persze, hogy ott volt az új szocialista párt alapítói között. Amikor később, egy drámai pillanatban, választási vereség után, belső viszályok között, de még a pártszakadás előtt 2011-ben levelet ír az MSZP kongresszusának, így fogalmaz: „1989-ben az a meggyőződés tartott minket össze, hogy a régi út a semmibe fut… Attól rettegek, hogy (most) több a taktikázás, mint a hit, és ennek csak Ti állíthattok gátat. Ne engedjétek, hogy ellenfeleink gyilkos ostobaságának vásárán áruvá váljanak a mi 22 évünk tettei, szavai, amelyeket ráadásul mi szállítunk oda… (Az emberek) nem a mi belső csatáink átmeneti győzteseit keresik, hanem a hazájukat.”[jelen_img url=”/data/articles/0/03/article-0388/gyasz_kosane_lovacs_magda_fit_670x10000.jpg” url_large=”/data/articles/0/03/article-0388/gyasz_kosane_lovacs_magda.jpg” class=”block_placeholder fcenter selected” author=””]
Ma is beleborzongok, épp úgy, mint amikor egy kávé mellett megmutatta, abban a régi, gangos körúti bérházban, ugyanabban a lakásban, ahová született. Túl sok gondja nem lehetett a vagyonbevallásokkal.
Más család, más miliő, más kulturális háttér, mégis remekül kijöttek Hornnal. Pedig Hornhoz nem volt könnyű közel kerülni: nem volt társasági ember, kerülte az érzelmeket. De őt szerette. Magda mesélte: utolsó éveiben olykor apáskodva „kicsi”-nek szólította, pedig Horn inkább alacsony termetű, ő pedig egyenes tartású, sudár asszony. Hogy kormányába hívta munkaügyi miniszternek, az viszont nem érzelmi kérdés. Magda addigra a legendás első szocialista frakció elismert szakembere, szakszervezeti tapasztalatai és kapcsolatai révén az MSZOSZ-szel való szövetség megalapozója. Az ország tele a rendszerváltás veszteseivel – Ferge Zsuzsa 40-50 százalékra taksálta őket –, elveszett egymillió munkahely. A foglakoztatáspolitika a szocialista program húzóágazata, gerince. Ennek köszönhetően kerül a baloldali narratíva középpontjába a „biztonság” és a „párbeszéd”, majd a vágyott „társadalmi-gazdasági megállapodás”, az új társadalmi szerződés fogalma. Ettől lett egyáltalán baloldali narratíva.
Nyilván nem boldog a Bokros-csomagtól, de a lényegét először elfogadja. Lojalitásból is, meg azért is, mert a rászorultsági elvet az alanyi juttatások helyett nem tartja ördögtől valónak. Védeni a nehezen élőket akarja, és a kedvükért főleg a munkahelyeket. Ez fontos dilemma volt. Ha már elkerülhetetlen kényszernek látunk egy takarékossági csomagot, akkor annak két iránya volt lehetséges. Az egyik a juttatások megvágását, a másik a gazdaság recesszióját vállalja fel, amivel viszont munkahelyvesztés jár. Iszonyú hatású mind a kettő. A csomag az elsőt választja: rettenetes, 10 százalékos jövedelemcsökkentéssel. De az árfolyam-leértékelés miatt az export nő, a termelés nem esik vissza. „Kiigazítás recesszió nélkül” – írja 1996-os tanulmányában Kornai. Ami persze sovány vigasz a megzuhanó életszínvonalra. De a Horn- kormány alatt a 11 százalékos munkanélküliség 5,5 százalékra esik vissza. Ez volt Magda missziója.
Nem is a csomag márciusi bejelentésekor áll fel, amikor két kollégája, hanem fél évvel később, nem véletlenül egy munkaügyi vitában, a betegszabadság megnyirbálásának tervénél. Legjobban a módszer háborítja fel: úgy érzi, a pénzügyesek épp a párbeszéd, az egyeztetés elvét sértik meg az erőltetéssel. Ő az a miniszter, aki tényleg „elvi okból” hagyja ott a bársonyszéket.
Ellenzékben mintha pályát módosítana: az emberi jogi bizottság elnöke lesz. Pedig nem módosít: számára nem kérdés, hogy egyrészt a szociális és foglalkoztatási biztonság, másrészt az emberi méltóság ugyanannak a baloldali értékrendnek a két oldala. Döbbenten figyelem, ahogy manapság az „igazi” baloldalhoz való visszatalálás jegyében a világban többen szembeállítják az (osztályszempontú) szociális érdekvédelmet és az úgynevezett „identitáspolitikát”, a méltóságukban, jogaikban sértett többségi vagy kisebbségi csoportokért való kiállást. Az utóbbit sokallják, liberális elhajlásnak tartják. Magdát megütné a guta. Engem is.
Aztán mintha személyesen követné a progresszív baloldal minden szellemi ágát, a szociális-szolidáris küldetés, majd a demokratikus jogvédelem után az európai hitvallást is, 2004-ben európai képviselő lesz. Aztán pártot vált: 2011-ben a DK-hoz csatlakozik. MSZP-sként nem illene mondanom, de az ő esetében akkor sem bántott. Mindig magasan járt, ahonnan már alig láthatók, nem számítanak a párthatárok.
Most mindenki idézi a szállóigét: „Nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani”. Már nem emlékszem, hogy a Tocsik-ügynél vagy a VIP-hitelek kapcsán mondta. Jellemző: az fel sem merült benne, hogy legtöbbször nem a látszat a gond, hanem maga a tisztesség. Ő nemcsak „látszott”. Közismerten feddhetetlen volt, minden gyanú fölött álló. Nem valami magára kényszerített fegyelemből. Szerintem meg sem érintették a kísértések, úgy lépett át rajtuk. Ha valaki arról papol, hogy a politika más világ, nincs köze a morálhoz, ott nem kérhetők számon az elemi normák, próbáljon képzeletben Magda szemébe nézni. Nem fogja állni a tekintetét.