Mit nevezünk versengésnek, és mióta él velünk?
Sokféle definíció létezik. Egy amerikai szociálpszichológus írta le az ’50-es években a társas összehasonlítás jelenségét, ami azt jelenti, ahhoz, hogy önmagunkat értékelni tudjuk, össze kell hasonlítani magunkat másokkal. Ez az összehasonlítás különböző eredményre juthat: hasonlóan jó, okos, tehetséges vagyok, mint a másik, de juthat arra is, hogy gyengébb vagyok. Ha olyan dologban hasonlítottam össze magam, ami az öndefinícióm szempontjából fontos, és azt érzem, hogy rosszabb vagyok, mint a másik, az kialakít egyfajta feszültséget, ami arra késztethet, hogy próbáljak meg jobb lenni. És nemcsak önmagamhoz, hanem a másikhoz képest is. Ez egyfajta motiváció, vagyis hajtóerő, elindul egy folyamat, amit versengésnek nevezünk. Mindenki feljebb akar jutni, mert az én működésem a másikra is hatással van. Ez egy szociálpszichológiai magyarázat, de az evolúciós biológiai még alapvetőbb. A szűkös erőforrásokból nem jut mindenkinek elegendő, vagyis meg kell küzdeni értük. Ez a megküzdés az állatvilágban is jól lekövethető a társas hierarchiában élő fajoknál, de így van az embereknél is. Minél magasabban vagy a hierarchiában, annál inkább kontrollálod az erőforrásokat, és hogy ki milyen szinten helyezkedik el, azt a verseny dönti el. Versengünk a hierarchiában elfoglalt helyünkért, a népszerűségért, az elismerésért, a szexuális partnerért.
Mi az oka annak, hogy a magyar társadalomban igencsak negatív nézetrendszer alakult ki a versengéssel kapcsolatban? Mintha csak a másik megsemmisítése, leigázása történhetne versenyzés címén.
A versengésből írtam az egyetemi szakdolgozatomat, régóta foglalkozom a témával. Akkoriban a versengés nem lehetett nyílt társadalmi diskurzus tárgya, miközben a sportban, a vetélkedőkben, a Ki mit tud?-ban elfogadott volt, de az, hogy a gazdaságban, a politikában vagy a személyközi kapcsolatokban versengés legyen vagy lenne, nem került a tudatos figyelem középpontjában. Érdekes, hogy míg a szocialista országokban ideológiai okok miatt nem lehetett a versenyről nyíltan beszélni, addig a nyugati szakirodalom is negatívan nyilatkozott. Szembeállították a versengést és az együttműködést, ez utóbbit kiemelték, mint pozitívumot, az előbbi pedig egyértelműen negatívnak számított, aminek történelmi háttere van. Ez a II. világháború következménye, a háború ugyanis a versengés legagresszívebb és legdestruktívabb formája. Morton Deutsch amerikai szociálpszichológus elborzadt a háborútól, és azt mondta, hogy az embereknek nem versengeniük, hanem együttműködniük kell. Egy komoly kísérletsorozatot épített erre, ő volt az első békepszichológus. Miután megalakult az ENSZ, meghívták szakértőnek, hogy az együttműködés győzedelmeskedjen a világban.
Amikor elkezdtem a témával foglalkozni, felmerült bennem a kérdés: a versengés csak rossz lehet?! Magyarországon az emberek hajlamosabbak a versengésben a másikat ellenségnek, mint versengési partnernek tekinteni a leghétköznapibb viszonyokban is, és túl akarnak tenni a másikon. Ezt azonban éppen a gyakran ellenséges érzelmek miatt nem lehet nyíltan kifejezni, ezért sokkal gyakoribbak a búvópatakként előtörő, „hátulról jövő”, manipulatív módszerek, amiket sokkal nehezebb szabályozni, ezért vált nálunk a versengés destruktívvá, amit tényleg nem lehet szeretni. A konstruktív versengés egészen más, hiszen a versengésnek rengeteg pozitívuma van, és nem zárja ki az együttműködést. Az amerikai társadalom csúcsversenyző, a gazdaság a szabadversenyre épül, mégis ott született meg az együttműködést és versengést egyszerre feltételező, angolul „co-opetition” fogalma, amely az angol kooperáció és kompetíció szavakból alakult ki. A kelet-ázsiai országokban pedig kulturális elvárás a kettő összeegyeztetésének a képessége.
A volt keleti blokk országai a miénkhez hasonló utat járják be?
A rendszerváltás után más kelet-európai országokban is meg lehetett volna nézni, hogy miként gondolkoznak az emberek a versengésről, de egyáltalán nincsenek erre vonatkozó kutatások. Pedig ezekben az országokban is átváltottak az állam által kontrollált működésből a szabadversenyre, az egypártrendszerből a többpártrendszerre. Anekdotikusan azt tudom mondani, hogy a kollégáim beszámolói szerint sok a hasonlóság a magyarok megközelítéseivel, attitűdjeivel.
Mi kell ahhoz, hogy a destruktív versengés helyett egy társadalom elkezdjen konstruktívan működni?
Végeztünk kutatásokat ezzel kapcsolatban, az egyik legfontosabb tényezőnek az implicit és explicit szabálytartás tűnt. Ez azt jelenti, hogy például a sportban vagy egy vetélkedőben vannak explicit szabályok, amelyek mindenki számára egyértelműek és kötelező érvényűek, és van az emberek között egy implicit elvárás, vagyis az, hogy mit szép csinálni és mit nem, mi normatív és mi nem az. Ezek nincsenek ugyan leírva, de ha ezeket áthágjuk, akkor rosszat teszünk, konfliktushoz vezet, a kapcsolatokban pedig törést okoz. Ha a konfliktust nem sikerül jól kezelni, a felek elkezdenek szabálytörő módon versengeni, amibe már minden belefér, hazugság, csalás, manipuláció, a másik hitelének rontása, vagyis versengési partnerből ellenséggé alakul a másik. Ha a riválisban megbízhatunk abban az értelemben, hogy betartja a szabályokat, akkor jobban tudunk a saját teljesítményünkre koncentrálni, ha viszont folyamatosan figyelnünk kell arra, hogy miként védjük ki a velünk szembeni szabálytalan lépéseit, akkor nem tudunk a feladatra maradéktalanul koncentrálni, úgy pedig senki sem fejlődik megfelelően. Nagyon fontos, hogy a lehető legátláthatóbbak legyenek nemcsak az explicit, hanem az implicit szabályok is. A tanár, a szülő, a munkahelyi vezető, ők azok, akik explicitté tehetnek bizonyos dolgokat, vagyis egyértelművé kell tenni, mi az, ami nem engedhető meg, és azt is, hogy milyen következménye van annak, ha valaki áthágja nemcsak az írott, hanem az íratlan szabályokat is. Idealisták nem lehetünk, mert az emberek megszegik a szabályokat, de minél explicitebb, minél világosabb, hogy az emberek egymásért felelősek, és miért jobb, ha konstruktívan működünk, annál nagyobb esély van arra, hogy a destruktív működés háttérbe szorul.
Az iskolás gyerekek körében végzett kutatásuk eredményét tekintve, nincs sok okunk az optimizmusra. Ha valaki csal, akkor is jár neki a dicsőség, ha azt egy osztálytárs szóvá teszi, a lényeg, hogy a tanár ne lássa. Újabb és újabb generációk nőnek fel úgy, hogy ha túljársz a másik eszén, megszeged a szabályokat, akkor „ügyes fiú” vagy, aztán eljutunk odáig, hogy felnőttként is „okosban” akarunk megoldani mindent.
Nagy kutatás volt, az eredmény a mai napig döbbenet számomra. Nyolc és 16 éves iskolásokhoz ültünk be különböző órákra, a másodikos gyerekek sok versenyfeladatot kaptak. A tanítók általában rájuk bízták a javítást, s a gyerekek gyakran csaltak. Ha a tanító maga észrevette a csalást, akkor elmagyarázta, hogy az miért nem helyes, ám ha nem vette észre a csalást, de egy osztálytárs igen, aki jelezte is, a pedagógus már nem adott hitelt neki. Olyannyira nem, hogy az a mondat is elhangzott, hogy „Törődj a magad dolgával!”. Tízből kilenc esetben a tanító, mivel nem maga vette észre azt, nem kezelte a csalást, sőt az osztálytárs lett morálisan elmarasztalva, a csaló pedig elismerésben részesült, hogy milyen jó dolgozatot írt. Természetesen a tízedikes diákok között is volt, aki puskázott, de ők már nem jelezték a tanárnak, hiszen „megtanulták”, hogy a közösség azt ítéli el, aki felhívja a figyelmet arra, ha szabályszegés történt. A legfontosabb, hogy minden esetben tisztázni kell a szabályokat, amelyektől nem térhet el senki, és ezt már gyerekkorban meg kell tanulni. Kollégáimmal egy közösen írt tanulmányban kimutattuk, hogy az iskolai csalások pozitívan korrelálnak a társadalmi korrupcióval. Magyarországon nagy probléma, hogy a szabályokat nem társadalmi konszenzuson alapuló eszköznek tartja a társadalom jelentős része, hanem a hatalom által ránk kényszerített kontrollnak. Ezért tartják árulónak azt, aki figyelmeztet, ha valaki nem tartja be a szabályokat.
Szlovéniában és Angliában is elvégezték ugyanezt a kutatást, ott milyen eredmények születtek?
Elenyésző számban csaltak a diákok, de tanítottam az USA-ban és Japánban is, ezekben az országokban nagyon szigorúan veszik a puskázást vagy bármilyen csalást. A francia egyetemeken például, ha rajtakapnak egy diákot csaláson, akkor akár három évre fel is függeszthetik, és az ország egyetlen egyeteme sem fogadja.
Érdekes vizsgálatot végeztek a „versenyistállók” és a Waldorf-iskolák diákjai között, a Waldorf-módszer egyértelműen elutasítja a versengést, nem is teremtenek ilyen helyzeteket a tanárok, ellentétben a top gimnáziumokkal. Lehet verseny nélkül élni?
Alapvetően arra voltunk kíváncsiak, hogy igaz-e az a versenyistállókról vallott társadalmi diskurzus, hogy tönkreteszi a gyerekek pszichés egészségét, és valóban egészségesebbek-e azok, akik egy relatíve versenymentes környezetben nevelkednek. Meglepő, de az úgynevezett „versenyistálló” hatás minimális. Szomatikus egészség, pszichés állapot, szorongás és depresszió tekintetében lényegében nem volt különbség, az iskolának elenyésző hatása van. A legnagyobb hatása annak van, hogy milyen egyéb személyiségfaktorokkal rendelkezik egy-egy gyerek. Aki erős pozitivitással és énhatékonysággal rendelkezik, az mind a versengő, mind a nem versengő környezetben egészségesebb, mint az, aki versengéskerülő. Egyébként, ha kimondatlanul is, a Waldorfban is van hierarchia, hiszen van főszereplő egy színdarabban, az egyik jobban olvas, mint a másik. Az egyetlen lényegi különbség a két iskolatípus között, hogy a versenyistállókban több volt az önfejlesztő versengő, vagyis azoknak a diákoknak a száma, akikre motiválóan, fejlesztően hat a másikkal való megmérettetés. Az meglepő eredmény volt, hogy bár mindkét iskolatípusban járnak a diákok különórára, a waldorfos diákok több ilyenről számoltak be. Mintha a top gimnáziumokban a szülők jobban megbíznának abban, hogy az iskola felkészíti a gyereküket arra a versenyre, ami a felsőoktatási felvételivel jár, a waldorfos szülő, legalábbis a mi értelmezésünkben, az utolsó években biztosítani akarja, hogy a relatíve versenymentes iskolai környezetben nevelkedő gyereke megfelelően teljesítsen majd egy kőkemény versenyhelyzetben.
Gondolom, a család, a szülői attitűd is meghatározó abban, hogy miként viszonyul a gyerek a versengéshez, mennyire változó ez a különböző kultúrákban?
Tíz éve tanítok Kínában, most végzünk egy izgalmas kutatást a kínai és a magyar szülők versenyhez való viszonyáról. Kínában nagyon erős a versenyhelyzet, a diákjaim Pekingben és távolabbi településeken élő édesanyákat kérdeznek. A kínaiak nem kritizálják a versenyt, hanem azt mondják, hogy a versenyhelyzet szükségszerű. A szülő felelős azért, hogy felkészítse a gyerekét erre, aki természetesen nem lehet mindig győztes, de keményen kell dolgozni a célokért, a vesztésből tanulni kell és talpra állni, mert idővel jobb helyre kerül az ember. Ez a boldogság és siker titka. A magyar szülő közel sem így gondolkozik, a legtöbben a versenyhelyzettel járó stressztől féltik a gyereküket.
Nem az az oka ennek, hogy azt látja, sokan güriznek, felállnak, mennek előre, de nincs értelme, mert a dicsőség, az elismerés vagy a pozíció másé?
Az vitathatatlan, hogy a szabálytalan verseny elveheti a hitet abban, hogy érdemes az embernek a saját erőforrásaira támaszkodnia. Kínában az a nagyon érdekes, hogy a kínai társadalom is nagyon korrupt, abszolút számítanak a kapcsolatok, és vannak csalások. Az emberek azt vallják, hogy a társadalmat egyénileg nem tudják megváltoztatni, de egy korrupt társadalomban is nagyobb esély van arra, hogy a saját képességei alapján érvényesüljön valaki, ha tesz és dolgozik érte, mintha nem csinálna semmit. A magyar anyák szeretnék megóvni a gyereküket, leginkább a stressztől és a vesztéstől. Holott inkább abban kéne segíteniük őket, hogy tudjanak jól és koncentráltan teljesíteni stresszhelyzetben is, a stressz segítse, és ne gátolja őket, ha pedig veszítenek, akkor ne adják fel, hanem tudjanak talpra állni. Van egy az egészséggel kapcsolatos korábbi kutatásom, amelyből kiderül, hogy az önfejlesztő versengők a legegészségesebbek, ők nem ijednek meg a vesztéstől, hanem azt felhasználják a további fejlődésükhöz. A legkevésbé egészségesek a versengéskerülő szorongók, a kutatásaink szerint ők inkább feladják a küzdelmet. Akik nem szeretik a versenyt, azok vagy a szorongás miatt nem szeretik, vagy a vesztés lehetősége miatt. De ijesztő lehet a mindenen átgázoló hiperversengő személyiség is. A magyar anyák jelentős része azt feltételezi, hogy a versenyzés azonos a szorongással vagy a „gonosz” törtetéssel. Pedig az egészséges, önfejlesztő versengő személyiségűek a legrugalmasabbak, képesek együttműködni, és a saját csoporton belül kreatívan kooperálni.
Névjegy
Dr. Fülöp Márta pszichológus, szociálpszichológus, egyetemi professzor, a HUN-REN Természettudományi Kutatóközpont Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézet tudományos tanácsadója, a Társadalom és Kulturális Pszichológiai Kutatócsoport vezetője és a Károli Gáspár Református Egyetem tanára. Fő kutatási területe a versengés pszichológiája, vizsgálatokat végzett és végez a különböző kultúrával és hagyományokkal rendelkező társadalmakban, Európán és Amerikán kívül Japánban, Indiában, Kínában.
Fotó: Simon Márk