Régen még horgászok küzdöttek a helyekért a Duna-parton. Sokan voltak. Egy méterre álltak egymás mellett. Mindenki fegyelmezetten tartotta a megszokott helyét. A város poros volt, szinte autók nélküli, az épületeket dúcokkal támasztották alá. Mára javarészt eltűntek a dúcok, a horgászok, több lett az autó és üvegarcú lett a város, vagy kőarcú, talán lombarcú, emberarcú.
Sétára indulok, mint egy idegen. Budapest önzetlenül fogad. Türelmes, szelíd, nem rohan. Állandóan változó, igazi nagyasszony ő, akit meggyűrt az idő, akinek a múltból nemcsak tapasztalatai, de titkai is vannak. Megölel, befogad, engedi a vég nélküli exponálást, hogy kutatom a titkait. Elnéző, ahogy az édesanyák hagyják gyermekeiket játszani.
Mi, a gyermekei, ott lakunk a szűkösben, a tágasban, a gangosban, a liftesben, a macskakövesben, az aszfaltosban, a virágosban, a betonban, az állványosban, a szépben, a csúnyában, a tisztában, a koszosban.
Mi vagyunk, akik szeretik, akik aggódnak érte, akik máskor elárulják, fittyet hánynak rá, aztán rájövünk nekünk itt élet az életünk.
A város szívében nőttem fel, a Lánchíd árnyékában. Lakója vagyok én is, mint közel kétmillió ember. Szeretem ezt a várost!
S akit szeretünk, azt nem látjuk igazán tisztán: feketén-fehéren.
Most mégis: lássuk így Budapestet! Feketén-fehéren.
Aztán képzeletben fessük színesre a kapualjakat, az utcákat, a hidakat, az autókat. Legyen kék üvegarcú, fekete kőarcú, zöld lombarcú, piros emberarcú a város. Színezzük ki magunkban Budapestet!
Legyen olyan, amilyennek mi látjuk. Elvégre a miénk.
Mi vagyunk a gyermekei.
Mi vagyunk a lakói.