Azt mondta egyszer, „dokumentumfilmesként annyi életet élek, ahány filmet készítek”. Én meg azt gondolom, sokféle életet élni – óriási privilégium. Öné a világ szakmája, így van?
Ez a legszebb szakma a világon, mert intenzíven részese lehetek egy másik ember életének. De privátként, hiába is lennék eleve kíváncsi erre az életre, ha nem volna a kezemben a kamera, esélyem sem lenne. És persze, még a kamera sem elég, mert a legalapvetőbb, hogy azzal az emberrel kialakuljon a kölcsönös bizalom és felelősségérzet. Különben sosem bíznák rám az életük egy-egy szeletét, fontos pillanatait.
A felelősséget említette. Én úgy képzelem, azzal, hogy egy civil szereplő megengedi a filmesnek, hogy beszálljon az életébe, és azt a nyilvánosság számára rögzítse, az alkotó valójában óhatatlanul is beavatkozik az életébe, ennek mindenféle következményével együtt.
Persze. Dokumentumfilmet csinálni morális döntés is. Volt olyan filmünk, amit például nem engedtem bemutatni. Ennek a be nem mutatott mozinak az előzménye a Szívügyem című filmünk, ami ’96 táján készült. Akkortájt gyakran látogattam édesanyámat a Szív- és Érsebészeti Klinikán, ott kezelték. Egyszer tanúja voltam egy úgynevezett riasztásnak is. Ilyenkor hatalmas mozgolódás támad, elkezdődik a harc az idővel, négy óra alatt kell a szívet kioperálni, elhozni és beültetni. Élet és halál együtt, drámai helyzet. Akkor született meg bennem a gondolat, hogy kéne erről a témáról egy dokumentumfilmet készíteni. Meglett a főhős is, egy 50 körüli bányászférfi, Laci, ő kapta az új szívet. Leforgattuk, de teljesen váratlanul, az operáció után 17 nappal meghalt, kidobta a szívet a szervezete. Ez is a filmünk része lett. És ugye, az ember élete, ha nem is örökké, de egy-két évre mindenképpen összefonódik a szereplőjével. Laci halála végtelenül megviselt. Sokáig, hónapokig még vágni sem voltam képes ezt a filmet. Jóval később azért bemutattuk, ez lett az addig legtöbbek által megnézett magyar dokumentumfilm, külföldön is nagy sikere volt, én viszont nemigen tértem magamhoz.
Végül úgy gondoltam, ezt az állapotot csak egy hasonló témájú, de sikertörténettel lehet gyógyítani, mintegy terápiaként. A riadólistán tíz, szívre váró ember neve állt, köztük egy 26 éves lányé. Ő egészen másféle személyiség volt, mint Laci. Értelmiségi, tanár, vallásos, s azt tervezte, a műtét után gyereket szül. Hozzá is nagyon közel kerültünk. Egyszer csak beriadózták, elbúcsúzott a családjától, az új szívért elszáguldott a mentő, a várakozás óráiban csak mi maradtunk a kórteremben a lánnyal és a kamera. Aztán eljött a pillanat. Hosszú úton tolták a műtő felé, én pedig követtem a kamerával. A legutolsó pillanatban megláttam a szemében a borzalmas rettegést, ami átjött a vason, az optikán. És akkor ösztönösen félredobtam a kamerát, megfogtam a kezét. Betolták. A műtét sikerült, de ő is meghalt, szintén 17 nap múlva. Úgy döntöttünk, hogy a róla szóló a filmet soha nem fogjuk bemutatni. Meglehet, dokumentumfilmesként rosszul döntöttem, morális szempontból viszont… Nem tudom. Ez ma már mindegy is. Nem tudtam megtenni. Most is dobozban van a kész film, ott is marad.
Amikor kiválaszt egy feldolgozandó történetet, mi ragadja meg? Az ügy? Egy ember sorsa?
Izgat a téma, s izgat az ember is. Ez a téma lehet akármi, egy vak férfi és egy szép nő egészen kivételes kapcsolata akár, vagy lehet a hajdan hatalmas, nyüzsgő ózdi gyár és a benne élők sorsa a rendszerváltás környékén. Esetleg Puskás Ferenc legendáriuma. Lehet, mint az Ítéletlenül című filmemben, idős nők egy csoportja, akiket az ötvenes években ítélet nélkül tartottak fogva Kistarcsán, s évtizedek múltán találkoznak hajdani fegyőrükkel, a szintén idős Piroska „parancsnoknővel”, aki miatt folyamatos félelemben éltek, de lehet a mesterséges megtermékenyítés kényes témája is, mint a Sejtjeink című filmben, csupa-csupa drámaian feszült helyzet és sors. Azok a témák vonzanak, amelyek nem hagynak nyugton. Filmesként úgy érzem, kellenek a nyomok, a tanúk, a hiteles sorsok. S hogy kinek kellenek? Nekem, személyesen mindenképpen, és remélhetőleg a jelen- és az utókornak is. Persze, lehet, hogy van benne egy kissé eltúlzott missziótudat is.
Skizofrén állapot ez, nem? A munka során, ahogy említette is, nagyon közel lehet kerülni egy emberhez, egy helyzethez, ugyanakkor muszáj kívül is maradni, máskülönben, hogyan tudna hatásos művet létrehozni?