„Ki kell bírni a próbatételeket és épségben át kell vinnünk hazánkat a túlsó partra, egymásba kapaszkodva és bízva az Úristenben, nem az áradatra, hanem mindig a partra figyelve” – mondta lírai éleslátással Orbán Viktor miniszterelnök a napokban Budapesten, ünnepi istentiszteleten. (A lírát – méltatlanul – Nagy László költőtől kölcsönözte.)
Azt már rég megtanultuk, hogy a külpolitika szerves része az adott ország belpolitikájának, és ha a magyar külügyminiszter mozgását figyeljük, nem csak e tétel igazságát erősíthetjük meg, hanem azt is, hogy a kormányfő szinte imádkozó szavai zavart tanácstalanságot tükröznek, a külügyminiszter meg ugyanolyan tanácstalanul kullog a nyomában. Ilyen még nem volt, a magabiztosságot sugározó Orbán Viktor, aki a sajátjai körében új Európa víziójával szédíti az őt vakon követő az embereit az oroszbarát külpolitika útján – elveszteni látja a fonalat, annyira belegabalyodott a valóságba.
Magának köszönheti, de a nemzet szenvedi meg ezt a tanácstalan kapkodást, a pávatáncot felváltó hintapolitikát, ami oly sok történelmi tragédiát hozott a nemzetre, hogy mégannyi ima sem segített rajta. Pedig a kormányfő kegyelmi korszakban vezethette az országot, de ennek lassan vége.
Sok pletyka, vélekedés kering a magyar kormány orosz-barát vonalának okairól, céljairól, de az például nem szóbeszéd, hanem valóság, hogy Magyarország indokolatlanul halogatja a svédek és a finnek NATO-csatlakozásának parlamenti ratifikálását, amivel nyilvánvalóan bosszantja saját szövetségeseit. Az állomáshelyét épphogy elfoglaló David Pressman amerikai nagykövet úgy fogalmazott: reméli, a ratifikáláshoz nincs szükség nyomásgyakorlásra. (Ezt a szuverenitást emlegetve a kormánymédia nehezményezte, lássa már Pressman úr, hol terem a magyar virtus.)
S ha nem lennének elég mélyek a kétségeink a magyar kormányfő geopolitikai téveszméi miatt, maga Vlagyimir Putyin orosz elnök is segít, aki szeptember 20-án azt mondta a Kremlben 24 új külföldi nagykövet megbízólevelének átadásán, hogy Oroszország nem fog eltérni szuverén irányvonalától, az egyes országok világpolitikai hegemóniája pedig nem tarthat örökké.