Megfordult a „Trump-tornádó” iránya
Trump által vész, ki Trumpot ragad, mondhatnánk némi szarkazmussal; amit elemzőibben úgy lehetne megfogalmazni, hogy a magyar kormány, és személyesen Orbán Viktor által segített, várva várt, körüludvarolt Donald Trump politikái miatt került még nehezebb helyzetbe a magyar kormánypárt.
A mesterterv úgy szólt, hogy a 2024-es turbulens év bajait 2025-ben hozza helyre az Orbán-rendszer, részint abban bízva, hogy alacsony bázisról viszonylag nagyot ugorhat a gazdasági növekedés, részint pedig abban, hogy Trump – ha másképp nem, hát azzal, hogy lehetetlen helyzetbe hozza az Oroszország ellen védekező Ukrajnát – kikényszeríti a kelet-európai békét, és ezzel radikálisan javítja a térség gazdasági feltételeit. Más kérdés, hogy ez a számítás eredetileg sem vett figyelembe fontos tényezőket, például azt, hogy egy esetlegesen egyoldalúan az oroszoknak kedvező rendezés egyáltalán nem növelte volna – inkább ellenkezőleg – a hazánk körüli régió biztonságát, vagy éppen azt, hogy az Ukrajnával szembeni magyar kormányzati magatartás szinte automatikusan kizár minket az ukrán újjáépítésből. Arról nem is beszélve, hogy Orbán Viktor – vagy éppen politikai igazgatója, Orbán Balázs – soha nem tudta feloldani azt az ellentmondást, ami Trump támogatása és Trump Kína-ellenessége között feszül, vagyis nem nyújtottak megoldást arra, miként lehet képes Magyarország egyensúlyozni a két gazdasági szuperhatalom között. Legfeljebb abban bízhattak, hogy a Trump és Xi „ledealelik” a vitás ügyeiket, és Magyarország mindkét oldalon eminensnek számítván, élvezheti az egyezkedés gyümölcseit. Korábbi elemzéseinkben is utaltunk már arra, hogy mindez azt jelentette, hogy a szuverenitásra hivatkozó magyar kormány teljes egészében külső erők tetteinek szolgáltatta ki a magyar stratégiát, olyan döntésekben bízva, amelyekre semmilyen befolyással nincs. Minden jel arra mutatott azonban, Orbán komolyan hitte, hogy speciális, az ország és a saját erejét meghaladó tárgyalási pozíciót, befolyást épített a maga számára Washington – vagy inkább Mar-a-Lago –, Peking és persze Moszkva felé, közben azonban elhanyagolta, sőt tovább rontotta a helyzetét abba az irányban, ahol Magyarországnak tényleges szava és szavazata van: az Európai Unió felé.
Egy szó, mint száz, a nyilvánosság előtt is magasra srófolt Trumppal kapcsolatos magyar kormányzati várakozásokhoz képest ma a helyzet úgy áll, hogy jelentősen romlottak az amerikai és a kínai gazdaság növekedésével kapcsolatos kilátások, és bár Trump a teljesen megalapozatlan „reciprok” vámok bevezetését 90 napra, július elejéig felfüggesztette, a 10 százalékos alapvám és az autóiparra kivetett 25 százalékos vámok továbbra is hatályban vannak. Mindez azt jelenti, hogy a recessziós aggodalmak általános rontják a globális gazdasági kilátásokat, az európai és főként a német autóipar hátrányára szolgáló változások pedig közvetlenül érintik a magyar gazdaság növekedési esélyeit. Azt a lehetőséget, hogy a német gazdaság nehézségei közepette Nagy Márton szerint még több gyártási kapacitás települ majd tőlük hozzánk, bízvást feljegyezhetjük a Nagy Márton tévedéséit tartalmazó, egyre hosszabb listába. Ahogyan annak a magyar kormányzati reménykedésnek sincs több alapja, hogy majd bevonzzuk az amerikai befektetéseket, hiszen Trump politikája éppen az amerikai beruházások hazatelepítését célozza. A magyar kormány által nemrég szinte saját győzelemként ünnepelt Trump-tornádó jelen pillanatban a magyar gazdasági növekedés – amúgy sem túlságosan szilárdan álló – tartópilléreit dönti ki.
Jó hírek helyett állatsereglet
Mindennek következtében nemcsak az első negyedéves repülőrajt maradt el, hanem az idénre ígért „fantasztikus év” is le van fújva. Március 31-én a gazdasági miniszter, szokásához híven, a következő évre tolta ki a 4 százalékos növekedésre vonatkozó nagy ugrás tervét, idénre viszont letekerte a növekedési és feltekerte az inflációs prognózist. Legyen világos, hogy a 2,5 százalékos új hivatalos növekedési várakozás az egész évre szól, tehát már a kormány sem gondolja, hogy az eredeti 3,4 százalékos GDP-növekedési terv az év egészében teljesülni fog. Ráadásul azok az elemzők, akik a 3,4 helyett inkább enyhén 2 százalék fölötti számokat mondtak korábban, most már a 2,5 százalékot is alaptalanul optimistának tartják és csak az 1-2 százalékos tartományba teszik a növekedési várakozásokat.
Politikailag ennek az a következménye, hogy a kibontakozási program – szándékosan használva Grósz Károly 1987-es nagyszabásúnak szánt, majd teljesen besült, az államszocializmus megmentésére tett utolsó kísérletének nevét – már azelőtt véget ért, hogy elkezdődött volna. A megtépázott népszerűségű kormány azzal számolt, hogy ha a ciklus közepén volt egy kis rázkódás, a választási év felé közeledve az éppen javulni várt kilátások szinte maguktól megoldják a problémák egy részét. A kedvezőbbé váló gazdasági környezethez még hozzátesznek egy-két új elosztási ígéretet, és az orbáni stabilitáshoz hozzászokott választók, mindezt látva, könnyedén visszatalálnak a nemzet jóságos atyjához. Mindehhez átgondolt kommunikációs terv is társult, miszerint az év elején beindított „jó hír” kampány bejelentései nemcsak beharangozzák a kedvező fejleményeket, de felrajzolják azt az összefüggést is a választópolgárok számára, hogy a helyzet javulása kizárólag a kormánynak köszönhető. Ezenközben pedig a szokásos lejárató kampányok visszalendítik a magyar politikát a NER-ben megszokott kerékvágásba, miszerint a kormány jólétet és stabilitást szolgáltat, amire a külső és belső ellenségek folyton rátámadnak, de a kormány megvédi a vívmányokat.
Jelen állás szerint azonban tartósan felváltotta az orbáni stabilitást az orbáni pangás. Ebben a politikai környezetben pedig az ellenségek kijelölése és üldözése egyidejűleg válik a rendszer utolsó megmaradt eszközévé, ugyanakkor viszont gyengül is ez az eszköz, hiszen egyre fogyatkoznak a védelemre méltó rendszervívmányok. A politikai rendszer stabilitása ma már nem kapcsolódik össze sokak számára a saját egzisztenciájuk stabilitásával, inkább fordított összefüggés alakul ki: a hatalmi rendszer veszélyezteti a megélhetési kilátásokat. Bár úgy tűnt, hogy az idei évértékelő visszahozza a játékba Orbánt, ma már úgy tűnik, hogy a kormányoldal ismét defenzívába szorult. Az év elején levédett dizájnú „jó hír” kampány szinte teljesen eltűnt, helyette a miniszterelnök – az ellentábort egységbe forrasztó – poloskázása, Lázár kullancsozása és a miniszterelnök-közeli zebrák foglalják le. Habár széles körű a találgatás, kikre gondolt Lázár, vagyis kiket akar feláldozni a rendszer, hogy megmutassa elszántságát a korrupció és „luxizás” elleni harcban, abban aligha hisz bárki, hogy ez a rendszerszintű korrupció tényleges letörését jelentené, hiszen az a Fidesz „legfőbb politikája”. Az infantilis bulvárpolitikába fordított zebraügy pedig adhatott ugyan megnyugvást, vagyis egyfajta elfogadható magyarázatot Orbán elszánt híveinek, de a témával való meghökkentően hosszadalmas foglalkozás jelezte, hogy a kormányzati asztalokra kerülő felmérések szerint is átment az ügy a nyilvánosságon, súlyosan rombolva a „plebejus miniszterelnök” gondosan épített és ápolt karakterét.
Kizárják-e a kihívót?
Összességében ezt a politikai szituációt ragadja meg a 21 Kutatóközpont április első hetében felvett adatsora, amely a teljes népesség körében a Tisza 34 százalékos támogatottsága mellett a Fidesz 28 százalékát jelzi; ugyanez a pártot választani tudók körében 46:38, a pártot választani tudó biztos szavazóknál 51:37. Ugyanebből a felmérésben az is szerepel, hogy Magyar Péter népszerűbb Orbán Viktornál és többen látnák őt a miniszterelnöki poszton is, 37 százalék 33 ellenében. Mindehhez azt kell hozzáfűzni, hogy egy év alatt, amennyi az országgyűlési választásig hátra van, sok minden változhat, és a magyar választási rendszer is úgy van összerakva, hogy a Fidesznek kedvezzen. Mindazonáltal a Vox Populi oldalán olvasható számítások szerint – amelyeket Tóka Gábor politikatudós végzett – a 21 Kutatóközpont, a Medián, a Závecz Research és a Republikon legutóbbi (március-áprilisi) felméréseinek adatai alapján a Tisza jó eséllyel többséget szerezne a parlamentben, de egyikük esetében sem kétharmados többséget. Azt, hogy a Tisza 100 körüli vagy 125 körüli képviselői helyre lenne jelenleg esélyes, e kutatások esetében nem is annyira a Fidesz és a Tisza erőviszonyainak különböző mértéke magyarázza, hanem a kisebb pártokéi: a Medián és a 21 Kutatóközpont csak a Mi Hazánk bejutásának esélyével számol komolyabban, a ZRI és a Republikon szerint viszont oszthatnak lapot a választók a DK-nak és a Kutyapártnak is.
A 21 Kutatóközpont adataiban az is figyelemre méltó, hogy a jelenleg párt nélküli, de az egyéni indulásra továbbra is esélyes Hadházy Ákos kifejezetten népszerű politikusnak számít, Magyar Pétert követve és Orbán Viktort megelőzve a toplista dobogóján, miközben Gyurcsány Ferencet csak a választók 5 százaléka látná szívesen a jövőben is politikai szerepben. Ezek az erőviszonyok annyiból sem lényegtelenek, hogy ha a régi ellenzék megkapaszkodik, megpróbálhatja legalább néhány egyéni választókerületben megtartani az ellenzéki indulás jogát (Budapesten), ugyanakkor viszont a most is éppen csak bejutáskörnyéki támogatottságaik nem tűnnek túlságosan jó kiindulópontnak egy olyan választási harc előtt, amit minden jel szerint Magyar és Orbán személyes küzdelme határoz majd meg, és alighanem elszívja majd a levegőt és a szavazatot mindenki más elől.
Ily módon a következő egy év legfontosabb politikai kérdése az lesz, hogy a gazdaságot beindítani képtelen kormány – amely most arra is sokkal kevésbé számíthat, hogy az ellenzék önmagát szalámizza le, vagy egy kis kormányzati rásegítéssel teszi meg ugyanezt – meddig megy majd el a rendelkezésére álló hatalmi eszközök felhasználásában. Megelégszik a mind durvább verbális hadviseléssel, a civil szféra és a média kiszorításával és szétverésével, vagy a török útra lép, és kísérletet tesz a kihívó, Magyar Péter büntetőjogi kiiktatására a politikai versengésből. Az, hogy beindul-e egy politikai koncepciós eljárás a választási eredmény nyílt befolyásolására, egyszersmind azt is megmutatja majd, hogy a krízis a diktatórikus eszközök mind nyíltabb használatához vezet, nehogy a rendszer elveszítse a választást, vagy pedig ahhoz, hogy a hatalmi rendszer azzal kalkulál, hogy egy elvesztett választás után még mindig visszavonulhat védekezni, ellentámadást szervezni a másfél évtized alatt kiépített intézményi-vagyoni hadállásokba.