A nép szentté avatása alapvetően a felvilágosodáshoz kötődik. Ekkor, a 17. században született meg a népszuverenitás fogalma. Addig úgy gondolták, hogy a hatalom Istentől származik, s az uralkodók ezért mondták azt, hogy ők Isten kegyelméből királyok. A felvilágosodás ezzel szemben azt állította, hogy a nép a hatalom forrása; nem az uralkodó, hanem a nép a szuverén. Ebből következőleg a hatalom igazolása a nép és nem Isten akaratából történik. A mai európai eszmetörténet által jelentősnek tartott emberek (Thomas Hobbes, John Locke és a 18. században élt Jean-Jacques Rousseau) alkották meg a népszuverenitás tanát. A népszuverenitás hívei nem mondták meg pontosan, hogy milyen módon nyilvánuljon meg a népakarat, ezért a 18. század után sokféle, eltérő politikai gyakorlatú rendszer érezte úgy, hogy a népre kell hivatkoznia. Volt köztük diktátor, uralkodó, liberális politikus, demokrata. A lényeg, hogy úgy gondolták, hatalmukat, szándékaikat a nép akarata igazolja.
Joggal vethetné fel valaki, hogy a népszuverenitás valójában sokkal régebbi idea, hiszen az ókorban is létezett népuralom – demokrácia –, és semmi új nincs a felvilágosodás népszuverenitás-eszméjében. Igaz állítás, hogy létezett ókori demokrácia, illetve valami olyasmi, ami az akkori szabad emberek világában demokráciának neveztetett. Ennek rendszerint az volt a feltétele, hogy mások viszont rabszolgák voltak. Ráadásul az ókori társadalmakban – ahol volt demokrácia – ez múlékony jelenségnek bizonyult. De az ókori társadalom más világ, és ha a fogalmakban van is folytonosság, a tartalmakban nem feltétlenül.
Itt van például az idióta kifejezés. Mai, udvariasabb tartalmában olyan embert jelöl, akinek nehéz a felfogása; orvosi értelemben az értelmi fogyatékosság egyik fokozata. Az ókori görög idiosz szó jelentése az volt, hogy saját maga. Eredetileg olyan embert hívtak így, aki nem vett részt közügyekben, a városállam politikai életében. A latin nyelv is átvette, de itt már általánosabb jelentésben, amennyiben a tanulatlan, érdektelen embert jelölte. Az európai nyelvekbe is átszivárgott a fogalom, és megint jelentésmódosuláson ment át: köznyelvi tartalmában az ostoba ember szinonimájává vált. Ma már senkit nem tekintünk idiótának, aki nem akar a közügyekben részt venni, nem akar a demokratikus politikai élet résztvevőjévé válni.