„A demokrácia egykettőre összeomlik, ha gyűlölet terheli a politikai szereplők közti viszonyokat, és ha a politikai szereplők olyan ellenséget látnak egymásban, akit mindenképp meg kell semmisíteniük, ha nem akarják, az őket semmisítse meg…” (Dominique Schnapper)
Franciaország sokak szerint a törékeny intézményes egyensúly, az örök viszály országa. Mintha a franciák csak a konfrontációk meg a társadalmi feszültségek közegében éreznék igazán jól magukat, mintha szemükben a kompromisszum gyöngeség volna, ha ugyan nem megalkuvás. Nemhiába mondja a történész Michel Winock: „a franciák szókészletéből hiányzik a konszenzus kifejezés”. Ebben sok az igazság. Csakhogy a fenti állítást meghazudtolva az is igaz, hogy Franciaországban nemegyszer sikerült termékeny megegyezéssel lezárni a politikai konfliktusokat.
Az egyházak meg az állam 1905-ös szétválasztása az egyház által fenntartott magániskolákat eléggé mostoha körülmények közé taszította, és 1945 után az se erősítette a magániskolák (écoles libres) tárgyalási pozícióját, hogy a Vichy-rezsim a „világi” iskolák (école publiques) rovására pár évig viszonylag kedvező helyzetbe hozta őket. A jobboldal az iskola-kérdés kapcsán többször szóvá is tette, hogy az „ingyenes, laikus és kötelező” közoktatás mellett (ennek az 1850. március 15-i Frédéric Falloux-féle törvény, illetve a Jules Ferry-féle 1881-82-es törvények alkották a jogi alapzatát) a többnyire egyházi kézben levő magániskolák anyagi helyzetén is javítani kellene. 1946-tól a fiatal IV. köztársaság, igaz, próbált is valamit változtatni az egyházi iskolák meg az államilag fenntartott „világi” iskolák egyenlőtlen viszonyán, de a kérdésre, már az V. köztársaság második évében, csak a Michel Debré-féle 1959. december 29-i törvénnyel sikerült tartós és mindkét fél számára elfogadható kompromisszumos megoldást találni.
A politikai életbe 1958-ban visszatérő Charles de Gaulle-nak nemcsak az volt a célja, hogy megerősítse az államot, emellett minden olyan problémára is szeretett volna megoldást találni, amely addig mélyen megosztotta a franciákat. Így került sor, az algériai kérdés mellett, a magániskolák finanszírozásának rendezésére. A Debré-féle 1959. december 29-i törvény lehetővé tette, hogy a magániskolák (szorosabb vagy lazább) szerződést kössenek az állammal, ez pedig cserébe (részben vagy egészben) biztosította működési költségeiket. A törvény, amely egyik tábornak sem kedvezett egyoldalúan, igyekezett a két ellentétes érdek között valamilyen közös nevezőt találni. Bár a törvény csekély módosítással mindmáig érvényben van, a világi oktatás hívei ideiglenesnek tartották, és továbbra sem adták fel a reményt, hogy a francia közoktatást egyetlen hatalmas intézményben egyesítsék. Ez a terv a hetvenes évek elején François Mitterrand százegy pontos reformjavaslatai között is szerepelt, így amikor az utóbbi 1981-ben beköltözött az Élysée-palotába, rögtön elővette a magán- és állami iskolák egyesítésének ambiciózus tervét.
Csakhogy a nyolcvanas évekre az állami iskolák színvonal-csökkenése miatt már annyira megerősödött a magániskolák híveinek tábora, hogy hozzányúlni a Debré-féle kompromisszumhoz egyet jelentett a tanszabadság eltörlésével. 1984 kora nyarán csaknem egymillió francia tüntetett a magániskolák mellett, úgyhogy Mitterrand végül meghátrált, és a közoktatási reformot gyorsan levette a napirendről. De a Debré-féle kompromisszumot nemcsak balról támadták, 1993-ban – amikor Francois Bayrou-é volt a közoktatási tárca – a jobboldal igyekezett elérni, hogy az állami iskolák rovására finanszírozzák az egyházi kézben lévő magániskolákat. Az állami iskolák védelmében egymillióan vonultak ki az utcára. Mind a bal-, mind a jobboldali politikusoknak meg kellett érteniük: hozzányúlni, akármelyik oldalról, a Debré-féle kompromisszumhoz, annyi, mint frontális támadást intézni a közvélemény ellen.
*
A fenti tisztán politikai megegyezések mellett a gazdasági életben kötött kompromisszumok is nagyban hozzájárultak a köztársasági államforma megerősítéséhez. A társadalomtörténet elsősorban a sztrájkokra, szakszervezeti mozgalmakra, kollektív fellépésekre veti a hangsúlyt, holott a 19. század utolsó negyedében a kompromisszumok is jócskán hozzájárultak a társadalmi egyensúly megteremtéséhez. A 19. század végén a munkásmozgalom megerősödésével és a sztrájkok megszaporodtával a hatalmon levő republikánusok eléggé megosztottak voltak a „szociális kérdés” által felvetett problémákat illetően. Hogy a fiatal köztársaság megerősítésre szorult, az nem is volt kétséges. De – főleg a jobboldalon – ott volt a félelem: vajon nem gyöngíti-e az új rendszert a munkásság problémáinak parlamenti megvitatása? A Jules Guesde (1845–1922) és Jean Jaurès (1859–1914) körül csoportosuló szocialisták azonban – együtt az Albert de Mun-féle (1841–1914) szociális kereszténység híveivel – ugyan magukénak érezték az ügyet, de azt csak a Ferry-kormány belügyminisztere, a republikánus Pierre Waldeck-Rousseau (1846–1904) segítségével sikerült dűlőre vinni.
Az 1791. június 14-i Le Chapelier-törvény egyszerre tiltotta a munkások szövetkezését, valamint a csoportérdekek kollektív érvényesítését, de 416-os cikkelyében az 1810-es büntető-törvénykönyv is szigorúan szabályozta, és a kormány engedélyéhez kötötte az egyesületek alapítását, ami egyet jelentett a tilalommal. A szigorúság csak a 19. százat utolsó negyedében kezdett enyhülni. Ekkorra hirtelen megnőtt a munkásokat segélyező szervezetek és munkás-egyesületek száma. 1879 és 1882 között a sztrájkok száma is megháromszorozódott. Waldeck-Rousseau úgy látta, véget kell vetni a munkás-szervezetek törvényenkívüliségének, és igyekezett is meggyőzni mérsékelten republikánus képviselőtársait a munka-tőke viszony rendezésének, valamint a szakszervezetek létesítésének fontosságáról. A képviselőházi viták már 1876-ban elkezdődtek, de rögtön el is akadtak. Nyolc évig úgy látszott, lehetetlen konszenzusra jutni ebben a különösen érzékeny kérdésben, mígnem Waldeck-Rousseau-nak végül sikerült a többségnek már elfogadható szöveget a képviselőházban szavazásra bocsájtani.
A törvény nemcsak a gazdasági-szociális válságot akarta orvosolni, az is célja volt, hogy a munkásságot integrálja a köztársaságba. Persze, a szakszervezeti törvénynek ebben az optikában nem az érdekvédelem volt a központi eleme, hanem az, hogy szilárd jogi keretbe foglalta a bérharcokat. Így az 1884-es törvény nem is annyira egy fontos szabadságjognak, mint inkább a szociális partnerek közti békés egyeztetésnek volt garanciája. A szakszervezeti törvény azonban csak az első állomása volt a Waldeck-Rousseau-féle reformoknak. Már a liberális politikus 1899 júniusától 1902 júniusáig tartó miniszterelnöksége idején született meg az előbbivel azonos jelentőségű egyesülési törvény (1901. július 1.), amely szintén szenvedélyes parlamenti viták végére tett pontot.
*
A kompromisszumok – főleg a szociálpolitika terén – 1945 után a IV. Köztársaság alatt sem mentek ritkaságszámba. Mindebben – az ellenállásban megerősödő és erős parlamenti képviselettel rendelkező baloldal mellett – az 1940-es évek második felének országos munkabeszüntetései is szerepet játszottak. Gondolok itt a francia betegbiztosítás, vagyis a „Sécu” rendszerének egy 1945-ös kormányrendelettel való megszervezésére, a rászoruló családoknak folyósított lakhatási támogatásra (1948) vagy az órabérre vonatkozó garantált bérminimumra (SMIG). Ez utóbbit Georges Bidault kormányának munkaügyi minisztere, Paul Bacon (1907-1999) dolgozta ki (1950. február 11-i törvény): a SMIG összegét a munkaadók és munkavállalók még abban az évben felállított vegyesbizottsága állapította meg, mégpedig egy átlagos háztartás vásárlási „kosara” alapján.
*
A kompromisszum, mindent összevéve, az 1875-től 1940-ig tartó III., valamint az 1946-tól 1948-ig tartó IV. Köztársaságban elkerülhetetlen velejárója a politikai életnek. Az V. Köztársaság alatt azonban megváltozott a helyzet. Az új intézmények, az elnöki rendszer, plusz a „racionalizált” parlament kedvezett a kétpólusú politikai élet kialakulásának. Bár az V. Köztársaságtól idegenek a kompromisszumok, azért nagyon is voltak kivételek. Ilyen volt például a Mitterrand elnöksége alatt megszavazott decentralizáció, amely szakított a bürokratikus központosításhoz mereven ragaszkodó jakobinus hagyománnyal. Az állami kompetenciák egy részét a Gaston Defferre (1910 – 1986) által kidolgozott 1982. március 2-i, valamint az 1983. január 2-i és július 22-i törvény ruházta át a „területi közösségekre”, és intézkedett a források biztosításáról. A régiókat is a decentralizáció „első hullámában” alakították ki. Míg az utóbbi a baloldal kormányzása alatt valósult meg, a decentralizációs törekvéseket folytató „második hullám”, 2002 és 2004 között, már a jobboldali Jean-Pierre Raffarin kormányának érdeme.
Ugyancsak kivétel az V. Köztársaság történetében a Mitterrand-éra alatt Michel Rocard (1930 – 2016) 1988-tól 1989-ig tartó miniszterelnöksége. Ő a centrum felé nyitás kompromisszumát politikája alapzatának tekintette, annál is inkább, mivel csak viszonylagos többséggel rendelkezett a Nemzetgyűlésben (az abszolút többséghez még tizennégy képviselőre lett volna szüksége). Ilyenformán minden törvénycikk esetében rá volt kényszerülve az egyeztetésre. Az RMI-vel, az állandó jövedelemmel nem rendelkezők munkába állását megkönnyítő segéllyel kapcsolatos 1988. december elsejei törvényt például csak a kommunisták segítségével tudta tető alá hozni. De a centristákra is számíthatott bizonyos törvények esetében, holott ők csaknem mindig a jobboldallal szavaztak. És ha fontos törvényhez nem sikerült partnert találnia, kénytelen volt huszonnyolc alkalommal az alkotmány 49.3-as cikkelyét alkalmazni, ami annyit jelentett, hogy a kormány szavazás nélkül fogadott el törvényt, a képviselőknek pedig nemtetszésük esetén jogukban állt (miként legutóbb is Michel Barnier kormánya esetében) bizalmatlansági indítványt benyújtani a kormány ellen. De mindez csak kivétel. A kompromisszum a kétezres évek elején az államfői mandátumnak hét évről ötre való lerövidítésének, illetve a képviselőválasztás államfőválasztással való összehangolásának következményeként végképp eltűnt a politikai életből.
*
Az V. Köztársaság intézményes működésének ugyanis – legalábbis de Gaulle felfogásában – az a logikája, hogy a Nemzetgyűlés valójában az elnöki akarat eszköze, támogatója, ha ugyan nem meghosszabbítása. De Gaulle le akart számolni a pártok mindenhatóságával, a III. és IV. Köztársaságban gyakori kormányválságokkal, a hol így, hol úgy alakuló alkalmi pártszövetségekkel. Az ő szemében, mivel az V. Köztársaság első éveiben még nem rendelkezett elnöki többséggel, a kompromisszum megkövetelte fáradságos egyeztetés egyet jelentett az időfecsérléssel meg a mozdulatlansággal. Márpedig ő ripsz-ropsz akarta tető alá hozni az általa nélkülözhetetlennek tartott reformokat. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy az V. Köztársaság az algériai válság idején, a III. és a IV. Köztársaság ellenében jött létre, ami annyit jelent, hogy az 1958-as alkotmányozók a hatékonyság érdekében nagyvonalúan lemondtak az előző két köztársaság parlamenti vitakultúrájáról.
Ez a helyzet Emmanuel Macron 2017-es választási győzelme óta még jobban megmerevedett. Szavakban, persze, Macron is bevonja a döntésekbe a társadalmi szereplőket (ilyen volt például a „Nagy Nemzeti Konzultáció” eseménysorozata), mindez azonban csak kommunikációs trükk, semmi más: az államfő az általa tervezett reformokat, a heves ellenállással nem törődve, minden esetben rákényszerítette a társadalomra. Az is megnehezíti a kompromisszumok kidolgozását, hogy az államfői hatalom Macronra jellemző „jupiteri” felfogásával szemben az ellenzék frontja is megmerevedett, arról nem beszélve, hogy mindkét ellenzéki párt, vagyis a baloldalon a Jean-Luc Mélenchon által vezetett Megzabolázhatatlan Franciaország (La France Insoumise), valamint a jobboldal jobboldalán a Marine Le Pen-féle Nemzeti Tömörülés (Rassemblement National) az egész rendszert en bloc elutasító pártformáció, és ilyenformán egyiknek sem áll érdekében, hogy jelentős kérdésekben engedményeket tegyen a hatalomnak.
*
Az az időszak tehát, amikor a francia képviselők még többé-kevésbé harmonikusan együttműködtek a közérdek javára, úgy látszik, már a múlté. Holott, ideális esetben, mégiscsak az a demokratikus parlamentarizmus lényege, hogy – az indulatokat visszafogva – a képviselők oly módon vitassák meg közösen az ország dolgait, és határozzák meg a közérdeket, hogy egyikük se erőszakolja képviselőtársaira az elgondolását vagy az akaratát anélkül, hogy ne számolna a többiekével. A különböző álláspontok közt kialakított kompromisszum ugyanis az egyoldalú döntéseknél sokkal jobban megfelel az emberi és politikai realitás bonyolultságának, annál is inkább, mivel a kompromisszum nemcsak a szemléletek legitim sokféleségének elfogadása, hanem egyúttal azt is kifejezi, hogy a legtöbb esetben bizony lehetetlen előre látni, melyek lesznek a kormány által egyoldalúan hozott döntések következményei.
Fotó: Wikipédia