Patricia Campos Domenech nem nagyon ismer lehetetlent. „Mindig pilóta akartam lenni, de szegény családba születtem, mindenki igyekezett lebeszélni erről, nagyanyám pedig akkurátusan kijavított, hogy biztosan légiutaskísérő szeretnék lenni, hiszen ez egy igazi női munka – meséli a Jelennek adott telefoninterjúban a 43 éves spanyol nő. Több száz jelentkező közül mégis őt vették fel a haditengerészethez. Tíz évet töltött a spanyol hadseregben, nőként mindig a maximumot kellett nyújtania: „Ha jól teljesítesz, akkor azt mondják, te vagy a kivétel, aki erősíti a szabályt, de ha valamit elrontasz, akkor csak egy nő vagy, aki képtelen megfelelni” – mesél a tapasztalatairól. Helikoptert és sugárhajtású gépet is vezetett, de aztán egyszer csak hátat fordított az egésznek. Könyvet is írt a tapasztalatairól, és arról, hogy milyen érzés duplán kisebbségben lenni – nőként és leszbikusként – a spanyol hadseregben.
“Amikor otthagytam a haditengerészetet, azon gondolkoztam, hogy mihez értek, mit szeretek még csinálni. Ekkor döntöttem a foci mellett. Valójában a repülés és a futball volt a két nagy szerelmem. Gyerekkorom óta focizok, de Spanyolországban 2012-ben még nem nézték jó szemmel a női focistákat, pláne a női edzőket. Elmentem hát az Egyesült Államokba, Kaliforniában és Hawaiin is edzősködtem. Jó iskola volt.”[jelen_img url=”/data/articles/0/03/article-0308/pilotano_fit_670x10000.jpg” url_large=”/data/articles/0/03/article-0308/pilotano.jpg” class=”block_placeholder fcenter” author=””]
De állandóan ott motoszkált benne, hogy valójában ő mégiscsak egy nagyon szerencsés nő, mert tanulhatott, és megvalósíthatta az álmait. De mi van azokkal, akiknek álmodni sincs joguk?
„Megnéztem, hogy Afrika bizonyos országaiban mi a helyzet, és kiválasztottam Ugandát, ahol a nőknek igazából semmihez sincs joguk, se az oktatáshoz, se az egészségügyhöz, még a sporthoz sem. Itt még a 21. században is rendszeresen végeznek nemi-szerv csonkításokat.”
Patricia elhatározta, hogy ismét megpróbálkozik a lehetetlennel, a sporton keresztül megváltoztatja egy falu életét Ugandában. „Emlékszem, amikor leszálltam a repülőgépről, szinte letaglózott a hőség. A por mindenhova behatol, a torkodba, a füledbe, a szemedbe, és ott is ragad, szinte lemoshatatlanul. Láttam, amint a gyerekek a földről isszák a koszos vizet. Olyan nyomorral szembesültem, mint korábban sehol másutt.”
Nem sokon múlt, hogy rossz vége lett az ugandai kalandnak. Arrafelé nem nézték jó szemmel a fehér nőt. Azt sem értették a helyiek, hogy miért akarja focizni tanítani a kislányokat, amikor ez mégiscsak a férfiak sportja. Fokozatosan győzte meg az asszonyokat és a lányokat, hogy a sportból mennyi mindent lehet tanulni, örömet, önbecsülést, sikerélményt, együttműködést és egymás tiszteletét. Három csapatot edz rendszeresen, kislányokat, kisfiúkat és – ez a legnehezebb eset – AIDS-es asszonyokat is. Velük először senki sem akart megmérkőzni, mert Ugandában elterjedt nézet, hogy elég ránézni egy HIV fertőzöttre, máris beteg lesz az ember.
A környezet nem épp elfogadó. Előfordult, hogy kővel dobálták meg őket meccs közben. Volt, hogy betörtek a házába, egyszer majdnem elrabolták, amikor tévedésből rossz autóba szállt be. „Ezeket jelként is értelmezhettem volna, hogy sürgősen meneküljek vissza Spanyolországba, mert itt kockán forog az életem, de akkor fel kellett volna adni a céljaimat.”
Patriciát nem ilyen fából faragták. Kitartott, és 2015 óta minden évben kétszer visszamegy Ugandába. Így jött létre a Goals for Freedom kezdeményezés. A sporton keresztül fokozatosan próbálja megváltoztatni a gyerekek életét, mert aki futballozik, annak meg kell tanulnia írni-olvasni, erre a szigorú spanyol edző külön ügyel. Ma már van a gyerekek között, aki pilóta szeretne lenne, vagy spanyol tanár, esetleg futballbíró. Patricia Campos Domenech alapítványa pénzügyi adományokat is gyűjt, mindössze havi 50 euróból egy-egy kislány oktatása, ellátása, élelmezése is megoldható. Vagyis az egész élete, a perspektívái megváltoztathatók. A sporton keresztül akár a társadalom is megváltoztatható, ahogy azt Nelson Mandela mondta.
Azt kérdeztem tőle, hogy miért pont a futball. Mert bárhol lehet játszani, szólt a válasz, nem kell hozzá igazából semmi, az afrikai nők mezítláb játsszák, néha még labda sincs, banánlevelekből, vagy műanyag zacskókból fabrikálnak maguknak. Mert erősíti a nők önbecsülését, vezetőszerepét és megtanítja őket az együttműködésre is. És az öröm, amit egy-egy gól vagy győzelem a játékosok arcára csal, leírhatatlan. „Nagyon sokat tanulok tőlük. Nem azért mentem, hogy nagy fehér asszonyként megmentsem őket. Egyszerűen csak perspektívákat akarok megnyitni előttük, és alapdolgokat tanítani nekik. Hogy senki se mondhassa nekik, hogy semmit sem érnek.”[jelen_img url=”/data/articles/0/03/article-0308/rpaniagua37404128-deportes-patricia-campos170302204500-1488484108363_fit_670x10000.jpg” url_large=”/data/articles/0/03/article-0308/rpaniagua37404128-deportes-patricia-campos170302204500-1488484108363.jpg” class=”block_placeholder fcenter selected” author=””]
Patricia Domenech nem gondolja, hogy a futballtól Uganda hirtelen a világ legbarátságosabb és legegyenlőbb társadalma lesz. De hisz a kis lépésekben. Ha például egy kislány nem tanul meg írni-olvasni, akkor nemigen vár rá más Ugandában, mint a prostitúció vagy a házi rabszolgaság.
Most újabb lehetetlen küldetést tűzött ki maga elé. „Egy sportkomplexumot szeretnék létrehozni, ahol van egy focipálya, esetleg egy kosár- és röplabdapálya is, és ami körbe van kerítve, hogy mindenki biztonságban érezhesse magát. Hogy ne legyen kődobálás, semmilyen inzultus. Az utcán élő nők és asszonyok bejöhessenek, tanulhassanak, sportolhassanak. Európában ez nem tűnik óriási kihívásnak, itt viszont inkább az álmok kategóriájába tartozik.” Patricia időközben visszaköltözött az Egyesült Államokból Spanyolországba, és hazájában is munkához látott. Valenciában is létrehozott egy hasonló szervezetet, itt fogyatékosok, bevándorlók és erőszakot elszenvedett nők számára szervez futballmeccseket. Még egy börtönbe is elmegy a rabokat edzeni. Rendszeresek az edzések és a meccsek, bár most a koronavírus miatt szeptemberig felfüggesztették őket.
Spanyolország sokat változott az elmúlt évtizedben. „Amikor 2018-ban visszatértem Amerikából, szinte rá sem ismertem. Egy modern, demokratikus, sokkal szolidárisabb, egyenlőbb társadalmat találtam itthon, ahol sokkal jobb tisztelik az emberi jogokat és a kisebbségeket, mint korábban”. Ebben Patricia szerint nagy szerepet játszottak a baloldali kormányok, de nemcsak ők. A társadalom is nyitott volt a változásokra. „A politika nem olyan, mint a futball, ahol az ember egy életen át Barca vagy Real Madrid drukker”, teszi hozzá. Érdemes megnézni, hogy a politikus, akire szavazni akarunk, mennyire képviseli azokat az értékeket, amelyek nekünk fontosak. Hiszen tőlünk is függ, hogy lesznek-e társadalmi változások, vagy minden marad a régiben.