Csakis óriási számokat, a köznapi gondolkodás számára felfoghatatlan összegeket lehet leírni akkor, amikor arról beszélünk, hogy pénzben kifejezve mit jelent Magyarország számára az EU-tagság. Ha az egyes programozási időszakokat nézzük, amelyek az EU-ban hétéves ciklusokat jelentenek, akkor a csatlakozás után 2004-2006 között (már csak ennyi volt hátra az adott költségvetési ciklusból) 1393 milliárd forintnyi forrás jutott Magyarországnak, amelyből levontuk a közös kasszába befizetett magyar hozzájárulást. Ugyanez az összeg 2007-2013 között 9884, 2014-2020 között pedig 10 365 milliárd forintot tett ki. Azaz 2006-2020 között több mint 21 ezer milliárd forintról beszélünk.
Ez az alap. Ehhez ugyanis különböző kiegészítő támogatások is érkeztek arra a célra, hogy ezeket a pénzeket szét tudja osztani Magyarország. Az intézményrendszer működtetése egészen az elmúlt néhány évig, amikor a kormány szinte teljesen leépítette azt, évente 40-60 milliárd forintba került, amit részben az EU technikai segítségnyújtás keretében, részben pályázati forrásokból, harmadrészt pedig a magyar költségvetésből finanszíroztak.
A vissza nem térítendő támogatások mellett érkeztek visszatérítendő, hitel formájában felhasználható közösségi pénzek is, illetve a végösszeg, amit az uniós tagság kapcsán a magyar gazdaság és a társadalom felhasznált, tovább nőtt a kötelező költségvetési hozzájárulással és azokkal az összegekkel, amelyeket a pályázatok nyerteseinek kellett hozzátenniük a forrásokhoz, utóbbi 0-80 százalék között mozgott.
2004-2006 között 255, 2007-2013 között 280, 2014-2020 között 310 forint/euró árfolyamon történt az elszámolás. Jelenleg 400 forint körül kell fizetni egy euróért. Utóbbi számok alapján logikus a kérdés, hogy akkor ezek szerint nem sikerült az ország megerősödésére felhasználni ezt az irdatlan mennyiségű pénzt? A válasz nem egyszerű.
Az azóta már megszüntetett Nemzeti Fejlesztési Ügynökség adatai szerint az első tíz évben a Magyarországon megvalósult fejlesztések 97 százaléka uniós társfinanszírozással jöhetett létre, s lényegében nem létezett olyan állami beruházás, amelyben ne lett volna „brüsszeli” pénz. Az Európai Bizottság adata szerint 2004-ben az éves, egy főre jutó magyar GDP 10 ezer euró volt, 2018-ban pedig már 22 ezer, vagyis több mint duplája.
A KPMG és a GKI Gazdaságkutató is készített egy nagy tanulmányt 2016-ban. Ebben azt írják, hogy az uniós pénzeknek jelentős társadalmi és gazdasági hatásai voltak, nőtt a fogyasztás, a beruházás és a foglalkoztatás, javult az ország külső és belső stabilitása. Nélkülük a beruházások reálértéken 2015-ben 68,7 százalékkal lettek volna alacsonyabbak, mint 2006-ban, a fogyasztás pedig 5,7 százalékkal lett volna kisebb.
Ugyanakkor Magyarország versenyképessége a vizsgált időszakban romlott – nem sikerült lépést tartani a régió országaival. Ugyanitt olyan következtetésekre jutnak, hogy a vissza nem térítendő támogatások által kifejtett gazdasági hatások nem mondhatók jelentősnek. Összehasonlítottak olyan cégeket, amelyek használtak közösségi pénzt azokkal, amelyek nem. Előbbiek gazdasági mutatói alig voltak jobbak, mint utóbbiaké. Az egy vállalatra jutó nettó árbevétel esetén a legnagyobb mértékű kedvező változás 10 százalék volt, az egy alkalmazottra jutó árbevétel-növekedésben pedig 7 százalék.
Vagyis a támogatások a vállalkozások forgalmára és munkatermelékenységére kissé pozitív hatással voltak. A jövedelmezőséget tekintve viszont a kontrollcsoport vállalatai teljesítettek 26 százalékkal jobban. Szerintük ez azért lehet így, mert többségében a kisebb, kevésbé hatékony KKV-k kapták a támogatásokat, amelyeknél sok esetben a fennmaradást segítette a közösségi pénz. Mint írják, a támogatások megléte nélkül ezek a vállalatok feltételezhetően nagyobb erőfeszítéseket tettek volna a növekedés és a hatékonyság-javulás terén.
Hasonlóan vegyesek a következtetések az egészségügyi infrastruktúrára költött 466 milliárd forintról is. A fejlesztések ellenére a vizsgált intézményekben a kérdéses időtávon lényeges változás nem mutatható ki a versenyképességi mutatókban. Igaz, a járóbeteg-szakellátás területi lefedettségének javításával a lakosság ezen szolgáltatásokhoz való hozzáférése javult, nőtt az esélyegyenlőség, de a fejlesztésektől várt működési költségekkel kapcsolatos megtakarítások nem realizálódtak, méghozzá a magas energia- és karbantartási igények, valamint a magas kihasználtság miatt. Elsősorban a kisebb városok kórházaiban növekedtek kiugróan az üzemeltetési és karbantartási költségek, a megyei intézményeknél ez kisebb volt, jobban érvényesülhettek a méretgazdaságossági hatások. De a súlyponti kórházak fejlesztéseit számos esetben nem követte komplex, regionális szintű feladat-megosztási stratégia kialakítása,
A közoktatásban végzett elemzések azt mutatják, hogy a kedvezményezett intézmények esetében nincs lényegi különbség a támogatott, illetve nem támogatott iskolák tanulóinak országos kompetenciamérési, illetve érettségi eredményeinek változásában. A támogatások nem okoztak kimutatható javulást az eredményekben, függetlenül attól, hogy infrastrukturális, vagy humántőke-fejlesztési beavatkozásokról van szó.
Csaba Lászlónak a Közgazdasági Szemlében megjelent A félig tele pohár című elemzése éppen az előbbi kettősségeket elemezte. Azt írta, a gazdaságfejlesztésre szánt pénzek fele-kétharmada nem szolgálta a gazdasági célokat. Ugyanakkor az ország a kül- és belföldi befektetők számára biztos telephellyé vált. Egészen a „patrióta gazdaságpolitika” megvalósításának szakaszáig a befektetők lényegesen nagyobb biztonságban tudhatták magukat, mint az unión kívül rekedt, átalakult gazdaságokban. A schengeni rendszer viszont a szabadság és a biztonság közös terét minden uniós polgár számára kézzelfoghatóvá tette. Szerinte nem nagyon kell magyarázni, mekkora előny ez például a kisvállalkozások külpiacra lépésében.
Az a tény, hogy sok százezren vállalhatnak és vállalnak is munkát más EU-s országban és százezrek tanulnak más uniós tagállamban, Magyarország és a többi tagállam számára számos új lehetőséget tárt fel. Szerinte magyar szempontból messze a legnagyobb kihasználatlan lehetőség a közös pénz, az euró megalapozott és gyors bevezetésének elmulasztása. Miközben az önálló valuta fenntartása kis, nyitott gazdaságokban a nemzetközi közgazdasági irodalom szerint megengedhetetlen luxus, Magyarország esetében az első Orbán-kormány 2006-ra (vagyis a csatlakozás utáni lehető legközelebbi bevezetésére) vonatkozó célkitűzése utóbb többször módosult, és mára a szinte beláthatatlan, 2025 utáni távlatba tevődött át.
E döntésnek 2005 óta egyértelműen politikai okai vannak. A mindenkori kormányzat nem kívánta a maga döntési és mozgásszabadságát az uniós „kényszerzubbony” által korlátozni. Míg a baloldali kormányok esetében az állampénzügyi mutatók jelentették a gondot, a jobboldali kormánynál inkább a gazdaságpolitikát az egész ciklusban átható szokatlan megoldások, valamint a rögtönzött és szabálykövetőnek semmiképpen sem tekinthető döntések állandósulása. Mint írja, az uniós tagság tehát magyar szempontból felemás eredménnyel járt.
A kimaradásnál jobb, a hatékony tagságnál, a lehetségesnél kevesebb az eredmény. A mérleg egyszerre mutatja az elmulasztott és a megtett lépések hozadékát. „Ha egyszer beléptünk, nem tekinthetünk el az uniós versenypolitika szabályaitól – ezt mutatta a Malév felszámolása. Ha nem vagyunk részesei a bankuniónak, egyetlen nálunk működő pénzintézeten sem segít a közös válságkezelő alap. Ha beléptünk, nem tilthatjuk el a szabad munkavállalástól még a fiatal orvosokat sem. Ha kimaradunk az európai kutatási térből, ha nem fizetjük a tagdíjat a nemzetközi szervezetekbe, nem élvezhetjük az efféle tagságból adódó – korántsem pusztán anyagi – előnyöket sem.”
Nem sikerült belátni, hogy a külföldi működőtőkére alapozott felzárkózási modell nem működik. Egyértelműen a fejlődés korlátja, ha egy ország tartósan az értékláncok alacsonyabb hozzáadott értékű tevékenységeire specializálódik, és az értéklánc alján, egyszerű összeszerelő üzemként működik – a költségalapú verseny a múlté.
És így jutunk el napjainkig, amikor az Európai Unió visszatartja a Magyarország számára elérhető összes uniós támogatást, főképp a jogállamisági kritériumok megsértése miatt. Ez a 2020-ig érvényes hétéves költségvetésből még ki nem fizetett 16 milliárd euró, a koronavírus-járvány alapján megítélt 7,2 milliárd euró, egy 9 milliárd eurós nagyon kedvezményes hitel és a 2021-2027-re betervezett strukturális pénzek, ami több mint 20 milliárd euró.