„Nem, én soha nem éltem az utcán, munkásszállóról kerültem ide. Mindkét lábamat amputálták, az a baj. Pedig jól kezdődött az életem. Hajdú-Biharban nőttem fel, jó gyerekkorom volt, pék, szakács és cukrász lett belőlem, Pesten tanultam. A Fény utcai piacon dolgoztam egy pékségben, nagyon jól kerestem, aztán Pasaréten, a Vasas Centrumban voltam szakács. Szerelmes lettem, visszamentem a szülővárosomba, ’85-ben megnősültem, egszületett a fiam. Tíz év után elváltunk, mindent otthagytam a feleségemnek és a fiamnak. Újra Pesten kötöttem ki, albérletben laktam, aztán lett egy új kapcsolatom. Odaköltöztem a páromhoz, sajnos pár év múlva annak a kapcsolatnak is vége lett, de a mai napig jó a viszonyunk. Hét unokám van onnan, mindig meglátogatnak, holnap is jönnek hozzám! Munkásszállóra költöztem, havi 80 ezret fizettem a lakhatásért, aztán két éve kezdődtek a gondok, amikor az egyik lábam elkezdett sebesedni, kikezdte a cipő. Nem gyógyult, hiába mentem orvoshoz, szép lassan elhalt a bal lábam, aztán valahogy a jobb is. Tőből amputálták mindkettőt. Másfél éve kerültem ide, nagyon jól érzem magam, ha lehetne, el se mennék. Nyugdíjas vagyok, végigdolgoztam az életemet. Azért, hogy nincs lábam, 43 ezer forint rokkantságit kapok havonta – meséli élete fő mozzanatait a 66 éves Lajos, akit a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI) Szabolcs utcai hajléktalan kórházának átmeneti szálló részlegén gondoznak. Harmadmagával lakik egy szobában, azt mondja, elvan a társaival, sokat jár ki a boltba, a múltkor elment a „szekerével” az újpesti piacra. Igényelt egy mopedet, hogy könnyebben eljuthasson nagyobb távolságokra, de azzal utasították el, hogy ügyesen tekeri a kezével a hagyományos kerekesszéket, nincs szüksége elektromosra. Fellebbezett, szociális munkások segítették, hogyan is kell.
– Lajos? Hát, ő nem nagyon jár sehová, a múltkor pár gondozottal kiruccantak megünnepelni, hogy megkapták a nyugdíjukat. És senki nem jár hozzá, legalábbis én még nem láttam egyetlen látogatót sem nála. Középsúlyos demens, az ütőér elhalása miatt kellett amputálni a bal lábát, aztán kórházi fertőzés miatt a jobbat is. Most keresünk neki idősotthont, ahová hamarosan elköltözhet. A mi szakmánkban a tehetetlenség a legnehezebb. Az már igazi sikerélmény, ha mosolyogni látjuk az itt lakókat – mondja Tóthné Marcsi szociális munkás, aki négy éve dolgozik a Szabolcs utcai kórházban.
A Szabolcs utcai intézményben összesen 155 férőhely van, három részlegből áll. Egy 64 ágyas átmeneti szállásból, egy 18 ágyas lábadozóból és egy 50 + 23 ágyas kórházból, tehát nem kórház az egész intézmény, de mindenki részesül egészségügyi ellátásban. Több átmeneti szálláson is laknak hasonló korú, szociális otthonra várakozó ügyfelek, ide azok kerülnek, akik betegebbek és egészségügyi ellátásra is szükségük van. Az átmeneti szállásért havonta 8700 forintot kell fizetni, az étkeztetés itt nem része a szolgáltatásnak, viszont vagy az EFOP pályázat keretében vagy az Ételt az Életért Alapítvány jóvoltából minden nap van meleg étel azoknak, akik igénylik. Az intézményben van háziorvosi ügyelet és alapellátás, ami nemcsak a kórház ügyfeleinek szól, hanem a hajléktalan embereknek általában. Az átmeneti szálláson idősebbek élnek, arra várva, hogy felvegyék őket valamelyik otthonba. Az intézmény hiánypótló, rajtuk kívül az országban csak az Oltalom Karitatív Egyesület működtet egy 44 férőhelyes kórházat az utcán élőknek.
A Szabolcs utcai intézmény az egyetlen olyan kórház az országban, amely nem állami, egyházi vagy civil fenntartású, hanem önkormányzati. A 2013-ban megnyitott, állami százmilliókból felújított kórházépület léte pár éve vált ingataggá, amikor 2021-ben az állami vagyonkezelő a Covid idején felbontotta az intézmény bérleti szerződését anélkül, hogy új elhelyezést biztosított volna. A sajtóhírek szerint a döntés egy kormányközeli körnek kedvezhetett volna, amely így értékes belvárosi ingatlanhoz juthatott volna. A főváros több fórumon is tiltakozott, a városvezetés és civil szervezetek határozott kiállásának és a kormánnyal folytatott egyeztetéseknek köszönhetően végül elmaradt a hajléktalan kórház kiköltöztetése a járvány idején. Azóta folyamatosan keresték a megoldást a jövő biztosítására, a bérleti szerződésből adódó bizonytalanság felszámolására. Végül egy ingatlancsere révén a Szabolcs utcai kórház februárban teljes egészében a Fővárosi Önkormányzat tulajdonába került, a hajléktalan emberek egészségügyi ellátása továbbra is biztosított marad.
– Orvosként nem voltam túl optimista, hiszen az itt működő korábbi kórházat, az Országos Gyógyintézeti Központot is szemrebbenés nélkül bezárták 2007-ben – mondja dr. Csortos Franciska osztályvezető főorvos, aki húsz éve gyógyít hajléktalan embereket. Két orvos dolgozik a fekvő és az ápolási osztályon, valamint két háziorvos fogadja az ambuláns betegeket.
– Azt látom, hogy a húsz év alatt emelkedett a hajléktalan betegek átlagéletkora, 55-57 évre, de rosszabb az általános egészségi állapotuk, különösen a nőké. Egyre több nő kerül be a hajléktalan ellátásba, ezért is nyitottunk nőgyógyászati szakrendelést, ez nagy mérföldkő volt. Ez egy traumatudatos szemléletű nőgyógyászati szakrendelés, ahol várandósgondozásra is van mód. Nem a Szabolcs utcában, hanem a Dózsa György úton, pont egy olyan rendelőben, amelyre nem volt szükség azután, hogy onnan elköltözött a kórház. Azért nyitottuk, mert felméréseink szerint a hajléktalan nők nagyon nehezen jutottak hozzá a nőgyógyászati ellátáshoz, például rákszűréshez, illetve segíteni akartunk abban, hogy fogamzásgátláshoz jussanak ingyen. A pszichiátriai betegek száma is exponenciálisan emelkedik, három pszichiáter dolgozik nálunk, a demencia kihívást jelent, az alkoholbetegeknél különösen. Sok sztrókos és keringési zavaros ellátottunk van, a fagyás miatti végtagvesztés is gyakori. Sajnos egyre több a daganatos fedél nélküli ember, a legtöbben végstádiumban kerülnek a látóterünkbe. Nagy a nyomás a többi kórház részéről, hogy miért nem fogadunk több beteget, de jelenleg ennyi a kapacitásunk – mondja a főorvos.
A háromszintes épületben patyolattisztaság van, nyoma sincs kórház-szagnak, több helyiségben színes falakkal próbálnak derűt vinni a mindennapokba. Minden szinten két hatágyas szoba van, a többiben két-három beteg várja, hogy jobbra forduljon az egészségi állapota. Bekukkantunk az egyikbe, paplanba burkolózó, alig észrevehető testek bújnak meg alattuk. A krónikus osztályon sok a súlyos beteg, ezért is szorgalmazzák egy hospice részleg kialakítását, hogy azok a gyógyíthatatlan hajléktalanok, akik ide kerülnek, méltósággal fejezhessék be az életüket. Krinyákné Hiri Gabriella mentálhigiéniás szakember, az intézmény szakmai vezetője különösen szorgalmazza egy ilyen osztály kialakítását, szerinte a lelki egészség ugyanolyan fontos, mint a testi. Tíz évvel ezelőtt egy idősotthonból került ide, egy percig nem hitte, hogy bezárhatják az intézményt. Gabriella hisz a hídépítésben, az orvos és a szociális munkások közötti párbeszéd fontosságában, mert szerinte csak együtt lehetnek hatékonyak. A Szabolcs utcai intézményben mindenkinek van esetkezelője, aki segít az iratok pótlásától kezdve a TAJ szám beszerzésén át a rokonokkal való kapcsolatfelvételig, szinte mindenben. A 2007 előtt működő kórház több különálló épületből állt, a környező ingatlanokba különböző cégek, intézmények költöztek. Gabriella ötlete volt, hogy hívják meg a vezetőiket, nézzék meg, milyen munka folyik a kórházban. Mert tudjuk, hogy a hajléktalan emberekkel szemben komoly előítéletek vannak.
– Régóta kérdés, hogy a hajléktalan emberek ellátását integráltan vagy szegregáltan kell-e megoldani. Mi nem hiszünk ez utóbbiban, de amíg a nagy egészségügyi ellátórendszer nem alkalmas a hajléktalanok megfelelő gyógyítására, addig nincs más megoldás. A Szabolcs utcai kórház abban is különleges, hogy egyszerre egészségügyi és szociális intézmény. Erre azért van szükség, mert amikor valakit gyógyultnak tekintenek, és elküldenek, sokszor hosszú ideig lábadoznia kellene az otthonában, de akinek nincs otthona, annak az ilyen „hajléktalankórházon” kívül nincs hová mennie – hangsúlyozza Soós Péter ellátási egységvezető, aki tíz éve dolgozik itt, négy éve vezető. Édesanyja is szociális munkás, szintén hajléktalanokkal foglalkozik.
Az itt dolgozók elhivatottságát tükrözi, hogy nagyon alacsony a fluktuáció, és még sohasem volt nővérhiány. Az ápolási és a krónikus osztályon a legmodernebb kötszereket használják, a betegek borotvát, tusfürdőt és mindent megkapnak, amire szükségük van – ez finoman fogalmazva, nem jellemző a hazai egészségügyre. Gyógytornász és logopédus is segíti a betegek gyógyulását, sokan nem is akarnak elmenni innen. Tévészoba, könyvtár, bibliaóra teszi tartalmasabbá a mindennapokat, a hospitalizáció többeket érint. A hazai ellátórendszer állapotáról árulkodik, hogy van olyan pszichiátriai beteg, aki öt éve él a Szabolcs utcában, mert nincs hová elhelyezni.
A háziorvost naponta 40-60 hajléktalan élethelyzetben lévő ember keresi fel, a legtöbb beteg a fizetős szállásról jön, de sokan becsöngetnek az utcáról még hétvégén is. Ma már megfordult itt COPD-s beteg, aki infúziót kapott, aztán jött egy lábszárfekélyes férfi.
– Sokszor meg kell fürdetni és szalonképessé tenni őket, ha másik kórházba kell menniük aktív ellátásért, itt tiszta ruhát is kapnak. Az is gyakori, hogy zárójelentéssel a kezében jön hozzánk valaki, mert kiengedték a kórházból, de megint rosszabbul lett. A múltkor megkérdeztem egyiküket, hol aludt, mondta, hogy a Városligetben. Itt tartottuk a lábadozóban. Mindig hangsúlyozom, hogy ide is ugyanolyan emberek járnak, mint más háziorvoshoz, csak több empátiára van szükségük – avat be a mindennapokba dr. Szántó Marietta háziorvos, akit Csortos Franciska még húsz évvel ezelőtt csábított ide.
Mondani sem kell, hogy a Szabolcs utcai kórház fekvő- és járóbetegellátása messze nem nyereséges, óriási mínuszokat termel. A vezetőség a konferenciaterem bérbeadásával, pályázatokkal, munkásszálló működtetésével próbál lavírozni, és sokat köszönhetnek az adományozóknak. A hajléktalan betegek ellátása több humánerőt és speciális gyakorlati tapasztalatot igényel, mint a hagyományos ellátás, az itt dolgozók tudják, hogy óriási tudástőke van a birtokukban.
A Szabolcs utcában 155 ágyon körülbelül 250-300 ügyfél fordul meg évente, közülük 180-200 fő a kórházi és lábadozó részlegeken, a háziorvosi ellátás keretében 8000-8500 járóbeteget látnak el. Ha rajtuk múlna, több beteget is fogadnának, mert kapacitás híján sokszor kell nemet mondaniuk. A hivatástudat és az elkötelezettség megvan hozzá, de akkor lennének a legboldogabbak, ha nem volna szükség a munkájukra.
Fotó: Simon Márk