Magyarországon gyakori téma az utóbbi években, hogy a meddőség aránya riasztó mértékben nő. Először egy tisztázó kérdéssel kezdeném: tényleg ennyire rossz a helyzet? A 21. századi életmód ilyen kedvezőtlen hatással van a termékenységre vagy egy kicsit túldramatizálja a helyzetet a média?
Régen is voltak meddő párok, már a Bibliában is szerepel több híres meddő pár. Ők is sokáig küzdöttek, aztán egyszer csak csoda történt. Az arány azonban az utóbbi évtizedekben valóban romlik. Több okból kifolyólag. Részben azért, mert a civilizációs ártalmak befolyásolják a meddőséget. És nemcsak a légszennyezés vagy a szuperfeldolgozott élelmiszerek rossz minősége, ami rengeteg kutatás szerint okoz mikrogyulladásokat a szervezetben, hanem az életmód is. Sokat ülünk, keveset mozgunk, és rengeteg stressz ér minket. Ezek a civilizációs ártalmak. De van egy másik ok is: kitolódik a gyerekvállalás ideje. Minél idősebbek vagyunk, a civilizációs ártalmak is egyre gyakrabban okoznak meddőséget. A bio-pszicho-szociális modell a betegségek értelmezésében azt jelenti, hogy minden betegség kialakulásában szerepet játszanak biológiai, pszichológiai és környezeti tényezők.
A meddőség tekintetében egy példával ez úgy szemléltethető, hogy ha van meddőséget okozó betegségre biológiai hajlamunk (pl. PCOS vagy endometriózis), jellemző ránk a szorongás, magas elvárásokat támasztunk magunk felé, a munkahelyünkön pedig rengeteg a munka mennyisége, ami miatt egészségtelen életmódot folytatunk, akkor ez a három tényező együttesen növeli a meddőség valószínűségét. Ha azonban kardiovaszkuláris betegségekre van hajlamunk (biológiai tényező), akkor az előbb említett pszichológiai és környezeti feltételekkel a meddőség helyett magasvérnyomás kialakulásának lesz nagy valószínűsége életünkben. A biológiai, pszichés és környezeti tényezőkre tekinthetünk úgy is, mint az építőkockákra, amelyek az életkor előrehaladtával egyre magasabbra gyűlnek. Ha pl. sok „környezeti” építőkockát pakolunk egymásra (helytelen táplálkozás, kevés alvás, túlzott alkoholfogyasztás), egyszer el fog dőlni a torony (kialakul a betegség). Azonban, ha eleve kevés a torony alján lévő „biológiai kockánk” akkor lehet, hogy sosem éri el azt a magasságot, amin eldőlne (nem alakul ki adott betegség).
Az élelmiszerek minősége, illetve ezek a környezeti hatások éppen a szegény országokban a legrosszabbak. Mégis azt látjuk, hogy a világnak ezen szegleteiben sok gyerek születik.
Ezekben az országokban viszont nagyon korán vállalnak gyereket. Ezért is fontos az életkor, mert a biológiai hajlamaink az idő múlásával fokozottan előjönnek.
Azt látjuk a gazdaságilag fejlett, jóléti társadalmakban, hogy nő az átlagéletkor, nő az egészséges életévek száma is, így az emberek viszonylag jó kondícióban élnek egyre hosszabban. Gyakran halljuk azokat a szlogeneket is, hogy a „40 az új 20”, meg „50 az új 30”. Egy kicsit az agyunk is átáll arra, hogy 40-50 évesen, ha karban tartjuk magunkat, sokat sportolunk, és van lehetőségünk megvásárolni a különböző kozmetikai fiatalító eljárásokat, akkor tényleg letagadhatunk 10-15 évet a tényleges korunkból. Ez adhat egy hamis illúziót, hogy bármire képesek lehetünk akár 50 évesen is. Sok mindenre tényleg, de nem mindenre. A petesejtszám ugyanis véges, és a petesejt nem fiatalítható.
A petesejtünket valóban nem tudjuk fiatalítani, annak minősége az életkor előrehaladtával fokozatosan csökken, és ezt különböző vitaminokkal, táplálékkiegészítőkkel sem tudjuk elkerülni. Azért is fontos felhívni erre a figyelmet, hiszen nagyon sok tévhit és hamis remény fűződik ma a fiatalság – és ezzel együtt a termékenység – kitolódásához. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ha valaki látszólag „fiatalos” és egészséges, akkor biztosan nem küzd termékenységi problémával. Az is gyakori tévhit, hogy „ameddig valaki menstruál, addig biztosan lehet gyereke”. Ezek a hiedelmek azt a hamis illúziót keltik a nőkben, hogy biztosan van még idejük a gyerekvállalásra. Miközben a tudomány mást mond: a legnagyobb esély a teherbeesésre 21-25 éves kor között van, és még ebben az életkorban sem mondható el, hogy minden hónapban van esély a teherbeesésre. Ebben az időszakban is 3 petesejtből csupán 1 az egészséges (és itt a spermiumok és a többi tényezőről még nem beszélünk, csak a petesejt minőségéről). Harmincas években már 10 petesejt kell ahhoz, hogy 1 egészségeset találjunk, negyvenéves korban pedig már kb. 100 petesejt közül találunk 1 egészségeset. Az életkor előrehaladtával drasztikusan csökken tehát a teherbeesés esélye, amely biológiai törvényszerűségére kevés ráhatásunk van. Ugyanakkor azt is el kell mondai, hogy sok esetben azért tolódik ki a gyermekvállalás, mert későn találnak egymásra a párok.
Azok a párok, akik akár organikus problémára visszavezethető, akár ismeretlen eredetű meddőség miatt felkeresnek titeket, tehát pszichoterápiás támogatást kérnek, jellemzően milyen korosztályból kerülnek ki? Inkább a késő harmincasok, kora negyvenesek vagy fiatalabbak?
Sajnos azt tapasztalom, hogy a fiatalabbakat is egyre inkább érinti ez a probléma. Egyáltalán nem ritka, hogy valaki a harmincas éveinek az elején jár, és már évek óta sikertelenül próbálkozik. Ilyenkor valószínűsíthető egy biológiai hajlam valamilyen problémára, autoimmunbetegségre, endometriózisra vagy egyéb nőgyógyászati kórképre, melyek mellett nagyon nehéz a teherbeesés. Éppen ezért az első és legfontosabb lépés tisztázni, hogy mennyire átfogó vizsgálatok előzték meg a pszichológus felkeresését, ezért magam is mindig rákérdezek erre a folyamat elején. Van olyan, amikor ismeretlen eredetű meddőséggel állunk szemben. Éppen tegnap járt nálam egy 33 éves fiatal nő, akinél az égegyadta világon semmit nem találtak, pedig alaposan kivizsgálták. Ez nem azt jelenti, hogy a meddőség hátterében nincs biológiai probléma, csak feltehetően nagyon ritka, és ezért nem sikerül megtalálni.
Akik terápiára jelentkeznek, jellemzően már túl vannak minden vizsgálaton?
Ez változó. Van, aki úgy jön, hogy már egy éve sikertelenül próbálkozik a teherbeeséssel és tudja, hogy el kellene mennie meddőségi centrumba, de valamilyen okból nehéz ezt meglépnie. Ennek számos oka lehet: adódhat abból, hogy egyszerűen nem szeretne lombikprogramban részt venni, vagy azért, mert még nem tart ott a feldolgozásban, hogy elfogadja, hogy esetleg természetes úton nem lehet gyermeke. Gyakori az is, hogy valaki úgy jön hozzánk, hogy fiatal kora és látszólag rendben lévő egészsége mellett mégsem sikerül neki a teherbeesés. Ilyenkor a saját egészségünkbe vetett hit az, ami megrendül és előidézi a krízishelyzetet.
Sokan pedig az első sikertelen lombik után keresnek meg. Ennek az az oka, hogy a lombiknak jó az „image-e”, hogy megoldja a meddőségi problémát. S ha nem sikerül, az utolsó szalmaszálba vetett hit rendül meg, nagy csalódást, kontrollélmény vesztést és reménytelenséget élnek meg a paciensek. Az igazság azonban az, 30-35 éves kor között 4 lombik oldja meg kb. 80% valószínűséggel, az első lombiknál ez 30% körüli. Mindemellett olyan klienseink is vannak, akik már számos vizsgálaton, hét-nyolc lombikon is túl vannak, mondhatni bejárták Tolnát, Baranyát… Náluk megfigyelhető egyfajta „robotpilóta üzemmód”, mely által leválasztják magukról az érzéseiket. Mi abban próbálunk segíteni nekik, hogy visszataláljanak ezekhez az érzésekhez, és megfelelően feldolgozzák azt a sok történést, amin keresztülmentek.
Ez nagyon nehéz teher lehet. Nyolc sikertelen lombik az nyolc sikertelenség, nyolc veszteségélmény, nyolc gyász. Ha ennyi veszteség követi egymást, az igen intenzív fájdalom lehet.
Így van. Folyamatos, ismétlődő gyászfolyamat indul el, ami sok esetben nem tud lezajlani, mely gyakran depresszióhoz, szorongásos zavarhoz vezet. Gyakori ilyenkor az életvezetési vagy párkapcsolati probléma is, hiszen minden mást parkolópályára tesznek a meddőséggel küzdő párok. A nők gyakran háttérbe szorítják karrierjüket, csak a teherbeesésre fókuszálnak, nem vállalnak előléptetést vagy munkahely váltást. Azt is gyakran látjuk, hogy a párok elszeparálódnak barátaiktól, mert kellemetlen számukra, ha kérdezgetik őket, esetleg kéretlen tanácsokat adnak nekik. Ezért inkább elkerülik ezeket a helyzeteket. Ezzel ugyanakkor a baráti támogatás is elvész, hiszen nincs kivel megbeszélni a dolgokat. Kicsit titkolják is, mert ha kudarcos a lombik, akkor még nehezebb beszélni róla. Ráadásul elmesélni ezt a veszteséget, az egyben egy újra-traumatizálódás is lehet. Ezért inkább azt választja sok pár, hogy nem beszél a problémájáról senkinek. Bármilyen helyzetben van is az, aki szakemberhez fordul, jól teszi, ha támaszt keres, mert az segíti a megküzdést. A kutatások szerint a meddőséggel való küzdelem az onkológiai betegségek betegségterhével hasonló mértékű. A társadalom nagy része nem gondolja, hogy a meddőséggel annyira nehéz megküzdeni, mint egy rákos megbetegedéssel.
Ez a küzdelem miért ennyire nehéz?
Többek között azért, mert az egyéni és a párkapcsolati identitást is érinti. Egyéni szinten különösen a nőket érheti krízis, hiszen a társadalmi elvárások szerint az anyaság a női lét meghatározó része. A nemi szocializáció hatása nagyon korán megjelenik: a nők nagy része már óvodás korban papás-mamást akar játszani, benne van a legtöbb nő jövőképében, hogy egyszer majd anya lesz. Itt fontos megjegyeznem, hogy én szakmai és egyéni hitvallásomban sem támogatom ezt a hagyományos nézetet, és nem gondolom azt, hogy kötelező női szerep az anyaság. Azt gondolom, hogy ha a nő életének egyetlen értelme az anyaság, az nagy teher a gyermeknek, hiszen lehetséges, hogy tudattalanul felelősséget vállal az anya boldogságáért. Én azokat a nőket szeretném támogatni, akik vágynak az anyaságra.
Ugyanakkor a hagyományos nemi felfogás még mindig erősen jelen van a köztudatban, amely azt sugallja, hogy ha valaki ebben kudarcot vall, az értéktelen. És ezzel együtt a meddőség tabunak is számít, ezért sokan titkolják, hogy ezzel küzdenek, ami elszigeteltséghez és ebből adódóan szorongáshoz, depresszióhoz vezethet – mely pedig tovább nehezítheti a megküzdést és csökkenti a teherbeesés esélyét is. Az egyéni identitás mellett meddőség a párkapcsolati identitást és a párkapcsolat jövőjét is mélyen érinti, hiszen a kapcsolatok fejlődési íve általában a családalapítás felé halad. Ha ez elakad, az hatással lehet a párkapcsolati dinamikájára, párkapcsolati szerepeinkre és ezáltal a mentális jóllétünkre is.
A kutatások nem mutatnak a meddőség okai között lelki blokkot?
Nem. Nincs kimutatható különbség lelki állapot szempontjából meddő és nem meddő nők körében. Ugyanakkor a kontroll illúzióját adja az, hogy ha bennem rejlik az ok, akkor azt én meg is tudom oldani. Ezért aztán sok nő ragaszkodik ahhoz az elmélethez, hogy lelki okok vannak a meddőség mögött. Ez azonban két okból is káros: egyrészt a múltbéli okok keresése elveszi az időt az aktuálisan fontos problémák megoldásától (pl. stressz kezelése, párkapcsolati kommunikáció rendezése), másrészt fokozhatja az eleve magas stressz-szintet, szorongást vagy depressziót. Ezeknek a hiedelmeknek tehát, hogy „a lelke mélyén valójában nem akar anya lenni” nincs tudományos alapjuk, nem hozhatók közvetlen összefüggésbe a meddőséggel, és alááshatják a terápia legfontosabb céljait, a hatékony megküzdés kialakítását és a megfelelő stresszkezelés kialakítását.
A feltételezett lelki okok helyett tehát érdemes a megfelelő életvezetés kialakítására fókuszálni, aminek valóban van szerepe a termékenység kérdésében. Fontos itt kiemelni, hogy a stressz önmagában nem okoz meddőséget, hanem a stressz következtében folytatott életvezetésnek van hatása a termékenységre. Például, ha valaki stresszesnek éli meg a munkáját az önmagában nem feltétlen okoz meddőséget – azonban, ha a stresszoldás nála a rendszeres dohányzás vagy a nagy mennyiségű csokis keksz fogyasztása, akkor azt mondhatjuk, hogy a stressz közvetetten, az egészségtelen életmód káros hatásain keresztül befolyásolja a termékenységét. Éppen ezért fontos a megfelelő stresszcsökkentő módszerek elsajátítása – amiben a terápia segít – hiszen mindenki életében jelen van a stressz, az nem mindegy viszont, hogy hogyan kezeljük.
Elég elterjedt vélekedés, hogy a sikertelen teherbeesést valami lelki blokk okozza. Például korábbi családi trauma, gyerekkorban átélt abúzus, erőszak. De olyat is olvastam már, hogy a meddőséggel küzdő nőnek az anyjával való rosszul működő viszonya valahogy bekerül a párkapcsolatba és mérgezi azt.
Közvetlen ok-okozat nincs a „lelki blokkok” és a sikertelen teherbeesés között. Egy lelki traumát más tényezők együttes fennállásával köthetünk a meddőséghez: ha egy lelki trauma krónikus stresszt okoz, és van biológiai hajlamunk a meddőségre, akkor így közvetetten a lelki trauma hozzájárulhat annak kialakulásához. Ugyanakkor rengeteg ellenpélda is van, hiszen lelki traumák mellett (nemi erőszak, nehéz életkörülmények) is sokszor létrejön terhesség. A traumák önmagukban tehát nem hozhatók összefüggésbe a meddőséggel. És itt most ismét hangsúlyoznám, hogy nem javasolt a lelki okok feltárásával kezdeni a terápiát, hanem azokkal a tényezőkkel kell foglalkozni, amelyek közvetlenül hozzájárulnak a meddőségi kezelések sikerességéhez. Ezek a stresszcsökkentés, hatékony megküzdési stratégiák és reziliencia (pszichés ellenálló-képesség) fejlesztése, megfelelő életvitel kialakítása, melyek edukációval, relaxációval, kognitív viselkedésterápiával (CBT), mind-body módszerekkel érhetők el a leghatékonyabban.
Ugyanakkor a meddőség élethelyzete felszínre hozhat olyan gyermekkori témát, ahol van helye a feltáró terápiáknak, ha az adekvát. Például, ha egy meddőséggel küzdő 38 éves nő jön hozzánk, akinek van pszichotrauma a múltjában, de gyereket szeretne, akkor elmondom neki, hogy egy hosszabb, terápiás munkára is szüksége lenne, de most, ebben a helyzetben inkább a mind-body módszereket alkalmazzuk, és majd utána – ha szükséges, mert később is problémát okoz – foglalkozunk a traumafeltárással. Hiszen, ha az elsődleges cél a teherbeesés, amelyhez a megküzdést erősítő intervenciók szükségesek, a feltáró munkának pedig majd a sikeres teherbeesés utáni, anyaság témájával foglalkozó munkánkban lesz helye. Ideális esetben persze a sorrend megfordulhat, ha van idő erre, mert még bőven a termékeny időablak elején vagy közepén jár a páciens.
Nagyon érdekes, amit most kifejtetett, mert 15-20 éve még egészen mást mondott a pszichológus szakma. Korábban a legnagyobb szaktekintélyek is képviselték azt a szemléletet, hogy a nőgyógyászati panaszok, betegségek, köztük a meddőség mögött sokszor lélektani okok állnak. A pszichológiában lezajlott egy paradigmaváltás? A tudomány meghaladta azt az álláspontot, hogy sokszor nem szervi baj, hanem traumák vagy szorongások, azaz lelki blokkok állnak a meddőség háttérében?
Igen. Olyannyira így van ez, hogy még néhány tankönyvben is a korábbi álláspont van benne, hiszen nagyon sokáig a pszichodinamikus paradigma volt uralkodó. Ennek az a háttere, hogy az 1980-as, 1990-es években még a meddőségek 30-40 százalékát ismeretlen eredetűnek címkézte az akkori orvostudomány, és erre a pszichológia próbált válaszokat adni a pszichés háttér feltárásával. Én még az egyetemi szakdolgozatomban arra kerestem a választ, hogy vajon a meddőséggel küzdő pároknak más-e a pszichodinamikájuk, mint azoknak, akik nem küzdenek meddőséggel. Az derült ki, hogy nem. Azóta az orvostudomány is fejlődött, és a pszichológiában is egyfajta paradigmaváltás történt. Mára az orvostudománynak több tudása van a reproduktív egészséget érintő betegségekről, így az ismeretlen eredetű meddőség aránya 10%-ra csökkent. Véleményem szerint ez az arány tovább fog csökkenni. A pszichológián belüli paradigmaváltás hatására pedig a pszichés oldallal is hatékonyabban tudunk foglalkozni. Mert míg a lelki tényezőkről nem tudjuk kijelenteni, hogy meddőséget okoznak, azt határozottan kijelenthetjük, hogy a meddőség okoz lelki nehézséget, hozzájárulhat pszichés állapotromláshoz és ezáltal ebben a kiemelten nehéz élethelyzetben a nem megfelelő megküzdésmódok alkalmazásához.
Akkor, ha jól értem, az önökhöz forduló pácienseknek nem ígérik azt, hogy a lelki blokkok feloldásával megfogan a baba?
Ez így van. Az okfeltárás helyett megtanítunk nekik stresszcsökkentő módszereket, illetve olyan pszichoedukációban részesítjük őket, amely hozzájárul a saját érzéseik normalizálásához. Pl. hogy ne legyen bűntudatuk azért, mert irigységet éreznek, amikor a barátnő bejelenti, hogy várandós. Ezt szinte mindenki elmeséli, aki hasonló helyzetben van, tehát nem az egyénről, hanem a helyzetről szól. A kognitív terápia egyik célja pedig a beszűkült, negatív gondolatok helyett reálisabb gondolatok kialakítása, melyet olyan technikákkal érünk el, mint az átkeretezés, vagy a fókusz áthelyezése.Valamint edukációval segítünk a termékenységet támogató életmód kialakításában. Ezek az intervenciók mind hatékonyabbak és gyorsabb hatásúak, mint egy több éves feltáró terápia, amelyben átmenetileg még nagyobb stresszt élhet át a páciens.
A paradigmaváltást, úgy érzékelem, hogy a sajtó egy része nem nagyon követte le. Sok helyen lehet olvasni, hogy a reménytelennek tűnő meddőségek is megoldódnak, és a lelki elakadások feloldása elvezet a kívánt terhességhez.
Ha a terápia stresszcsökkentő és a megfelelőéletvezetést támogató, az valóban hozzájárulhat a sikeres teherbeeséshez. Ezzel szemben a kizárólag lelki okfeltárást célzó terápia nem hatékony, mert a termékenység szempontjából fontos idő múlik, és nem ismerünk olyan magas szintű tudományos vizsgálatot, amely ezek eredményességét megerősítené. Ezeknek a csodáknak nagy a „hírértékük”, felfigyelünk rá, ha megtörténik, de a rengeteg hasonló helyzetben lévő párral sajnos nem történik ilyen, a statisztikák nem támasztják alá. A szenzációk hangsúlyozásával azt az illúziót sugalljuk, hogy a kivételekből szabályt lehet gyártani.
A rendeléseiden inkább a nők vagy a férfiak is megjelennek? Mert a meddő pároknál a férfiak ugyanolyan arányban „felelősek” a meddőségért, mint a nők.
Ideális esetben hozzánk ketten jönnek. Gyakran a női fél keres fel bennünket először, de az is sokszor előfordul, hogy később csatlakozik hozzá a párja. Mindkettőjüknek adok visszajelzést pszichlógiai kérdőívek és az alapján, amiről beszámoltak. Amikor elkezdjük a munkát, készítek egy állapotfelmérést, amelyben azt nézem, fennáll-e depresszió, van-e valószínűsége depressziós vagy szorongásos zavar kialakulásának. Ha ugyanis fennáll depresszió, akkor másfajta terápia javasolt. A felmérés alapján javaslok csoportos, páros vagy egyéni segítséget. Itt fontos megemlítenem, hogy a meddőségek 40 százaléka női, 40 százaléka férfi eredetű, és a 20 százaléka közös, viszont az, hogy a meddőség csak a nő miatt van, még mindig jelen van a közgondolkodásban.
Talán, mert a nőket érő meddőségkezelő procedúra komplikáltabb?
Megterhelőbb tud lenni a rengeteg vizsgálattal, a stimulációval, a petesejt leszívásával, majd az embrióbeültetéssel. Ugyanakkor a férfi meddőség is pszichésen hasonló szenvedésnyomással jár, még ha erről kevesebb szó is esik. Mostanában egyébként egyre többen kutatják már ezt a területet is.
Hogyan látja szakmailag, az államosítás milyen változást okozott a meddőségi ellátásban?
Ami eljut hozzám, az a várólistákról szóló panasz, hogy bekerülni nehéz.
Ez extra stresszforrást jelent? Hiszen minden elvesztegetett hét csökkenti a teherbeesés esélyét.
Igen, ugyanakkor azt is látom, hogy a legtöbb orvos nagyon elkötelezett, ha a paciens már benne van a folyamatban, igyekeznek haladni. Az első kivizsgálásnál van hosszú várólista. Emiatt azt szoktam javasolni, hogy ha valaki egy ideje már próbálkozik és nem jön össze a terhesség, viszont még nem kész arra, hogy elkezdjen egy lombikprogramot, akkor is jelentkezzen be. Közben el lehet már kezdeni a munkát, hogy növelje a tudását azzal kapcsolatban, hogy mivel tud valóban hozzájárulni a sikerességhez, hogy csökkentse a szorongást, ami a kivizsgálások és lombik folyamat ismeretlenségéből fakad, s ha szükséges, el tudja fogadni, el tudja gyászolni azt, hogy lehetséges, hogy nem lehet természetes úton gyereke. Mire letelik a várólista, addigra érzelmileg is jobban felkészül a helyzetre.
Fotó: Simon Márk