Lenyeli-e a magánpraxis az SZTK-t? Mert az, aki meg tudja fizetni, s nem bírja elviselni az SZTK várólistás módszereit, átmegy a „magánba”. És ilyenek egyre többen vannak. (Amíg én, magam is betegként, az egyik ilyen „magánban” ültem, legalább három új páciens jött – ezt onnan tudhatom, hogy mindegyiknek kezébe nyomtak egy adatlapot, mint új kuncsaftnak. Amit kitölt, bekerül a rendszerbe.) Előjáróban hadd jegyezzem meg, hogy nem szándékom az állami szakrendelést, vagyis az SZTK munkáját lebecsülni: áldozatos gyógyítás folyik ott is, mert az orvoslét hivatás, a dokik-ápolók a lelküket is kiteszik a rájuk szakadt túlterhelésben. Nem, én inkább megemelem a kalapom előttük: hadd legyek sportszerű. De itt most számokról, illetve egy hosszú távú versenyről akarok szólni.
Egyébként a kérdés, hogy lenyeli-e a magánpraxis az SZTK-t, hamiskás, mert ma már a magánrendelőben is vannak várólisták, úgy értem, a jobb dokiknál… Tehát, aki nem akar szakrendelőzni (várólistázni), az itt ugyan kap időpontot, de esetleg várnia kell egy hetet. Mégis ide jönnek. Mert ez a műfaj egyre népszerűbb, meg úgy vélem, hogy az egészségügyi rendszer is ide tereli a jónép egy részét. De itt legalább szép váróban lehet ülni, tévét is lehet nézni – a hangot legföljebb leveszi egyik-másik beteg. Inni is lehet – vizet, kávét –, és azt is lenyelheted, hogy ideges vagy.
Több „magánba” is bekukkantottam (felületesen persze), mert oda járok én is. De szociológiai kíváncsiságból nemcsak a sajátomat, hanem más „magánt” is próbáltam felderíteni rokonként vagy kísérőként.
Ahová bejönnek
Mindenekelőtt, két véglettel találkoztam: az egyik „magánban” sorban ülnek úgy tízen, nincs sorrend-cédula, pultos van, aki vagy szólít vagy épp nem szólít. Ha valaki először téved be ide, akkor a pultos hölgynél egy adatlapot kell kitöltenie, amely tartalmaz néhány olyan kérdést is, amire a válasz a páciens zsebében rejtőzködik. (Ez már időigényes művelet…) Ha megvan, a golyóstoll vissza a pultosnak, kérdőív leadva. (A paciens később, már a dokival való találkozás után találkozik újra a pultossal: fizetni kell, számla, ambuláns lapra pecsét stb. A pultosnak sok dolga van, egyébként a főnök keze alá dolgozik.)
A másik véglet az úgynevezett húsz perces rendelési ütem, vagyis: beteg be (adatlap-kitöltés itt is), de nem kell várnia, mert időre jött, és itt szigorúan betartják az idősorrendet.
Doktor úr: „mi a panasz?” A beteg dadog: felfekszik, és máris kezdődik a panaszok kikérdezése. A magán máris tudja mi a baj: „jöjjön vissza egy hét múlva, egye-igya ezeket a gyógyszereket, itt az ambuláns lap, ha jön, hozza magával. Nyugta, pecsét a pultosnál.” Kedvesen segít felöltözni és kikíséri a beteget. „Kérem a következőt!” A látogatáson túlesett beteg a pultosnál keresi a kártyáját vagy készpénzét, ez is időigényes, de legalább már túl van a nehezén. Végre megtalálta a kártyát, fizet és megszólal: „Tessék szíves lenni előjegyezni a jövő hét szerdájára délután 6 órára, ha lehet…” Pultos: „a hat óra már foglalt, vagy 7 óra vagy 5 óra, melyik jobb Önnek? Páciens: „hááát, nem is tudom, a hét óra megfelel, köszönöm.” Később még több helyre is irányítják, az is lehet, hogy egy kórházban köt ki. Ez a módszer csak diagnózis felállításra alkalmas – gondolom én –, ezért küldik tovább a pácienst. Lehet, hogy kórház lesz a vége.
Mindkét módszer működik, a másodikban dolgozó rendelő – hatékony és időtakarékos – természetesen lenyomja az SZTK-t. Az első módszer kemény csatát vív az állami rendelővel, de nyerésre áll. Mert itt mindenki kedves, a betegbarát bánásmód itt prioritás, és a legjobb szakemberek dolgoznak itt – ezért is jönnek ide, nemcsak a kevesebb sorállás miatt.