Az ő nevéhez fűződik a IV. Köztársaság meg az V. Köztársaság alatt elfojtott szélsőjobboldali érzelmeknek és indulatoknak az első olajválság hatására történő életre galvanizálása. Mert a francia szélsőjobb újjászületése aligha független a de Gaulle-i évek jólétének és gazdasági felívelésének megroppanásától. Nem csoda, hogy legelsősorban és leghosszabb ideig a gaullizmus volt a IV. Köztársaság alatt szocializálódó Jean-Marie Le Pen olthatatlan gyűlöletének céltáblája. Ez, persze, nem akadályozta meg abban, hogy igennel szavazzon a köztársasági elnök közvetlen választását jóváhagyó 1962-es referendumon. Neki ugyanis nem a de gaulle-i intézményekkel volt baja, sőt, ezek az intézmények nagyon is megfeleltek Jean-Marie Le Pen tekintélyelvű politikai elképzeléseinek.
Ő azt nem tudta megbocsájtani de Gaulle-nak, hogy 1940-ben szembefordult Pétainnel, a hatvanas évek elején pedig lemondott francia Algériáról. Persze, volt más is ennek a véleménykülönbségnek a mélyén. Nevezetesen az, hogy az ő szemében a de Gaulle által szorgalmazott nemzeti egység nagyon nem felelt meg a nemzeti egység szélsőjobboldalon vallott organicista felfogásának. Mert Jean-Marie Le Pen meg az általa alapított Nemzeti Front az „Isten, Haza, Család” szentháromság jegyében meghatározott nemzet-fogalomnak volt a híve, azé a nemzet-fogalomé, amelyet Charles Maurras meg a Vichy-rezsim hagyományozott a lepenista szélsőjobbra. Le Pen elméleti szövegeket nem írt, ezt a nemzet-fogalmat azonban részletesen fejtegeti a 2018-ban és 2019-ben közreadott két-kötetes emlékirataiban, ami eddig furcsamód elkerülte a figyelmét a szélsőjobb francia prófétáit kiadó Századvég kiadónak.
A Robert Ménard-ral készített interjúkötete még nem jelent meg, de azt tudni belőle, hogy Jean-Marie Le Pen szerint Jacques Chirac azért utasította el a vele való együttműködést, mert a volt köztársasági elnök az 1988-as elnökválasztás előtt szembesült azzal, hogy valójában zsidó származású. Akárcsak a Dreyfus-per idején születő szélsőjobb, az antiszemitizmus obszessziójától Le Pen se tudott megszabadulni. De ez az ő antiszemitizmusa, kezdetben legalábbis, nem párosult Izrael-ellenességgel. Izraellel nem ideológiai okokból fordult szembe, hanem azért, mert „zsidó összeesküvést” sejtett az izraeli hatóságok döntése mögött, amikor hírül vette, hogy nem látják szívesen a zsidó államban. Ez mindennél jellemzőbb Jean-Marie Le Penre. Bármennyire is a szélsőjobboldali eszmék strukturálták a gondolkodását, az ő politikai nézeteinek a politikus hatalmas egója a talapzata.
*
Jean-Marie Le Pen 1928-ban egy kis tengerparti breton faluban született, apja halász volt, anyja varrónő. Apját korán elveszíti (a halászhajó 1942 augusztusában német aknára fut), ekkor hadiárvának minősítik, majd jönnek a diákévek a Latin-negyedben stb. Mind erről, plusz a második világháborúról és Algériáról sokat beszél a visszaemlékezéseiben, az indokínai háborúban való részvételéről viszont mélyen hallgat (holott az ott történtek napvilágra kerülése sokat segítene a személyiség megértésében). Akárhogyan is, Le Pen olyan kalandnak látta az életet, amelynek egyetlen hőse volt csak: ő maga. Szerette éreztetni felsőbbrendűségét politikustársaival, és csakugyan, Jean-Marie Le Pen – több hazai szélsőjobboldali politikussal ellentétben – egyáltalán nem volt műveletlen. De ez az ő műveltsége, amelyre az egyetemi évek alatt tett szert, klasszikus műveltség volt, nagyképűen előadott latin közmondásokkal, klasszikus francia költőktől vett idézetekkel meg a szónoklataiba szőtt szuperbonyolult irodalmi múltidővel, az imparfait de subjonctiffal. A társadalomtudományt viszont ugyanúgy megvetette, mint a humántudományokat.
Ha önértékelése határtalan volt is, politikai ambíciói nagyon is végesek voltak. 1986-ban szívesen lett volna külügyminiszter a Chirac-kormányban, két évre rá már annak is örült volna, ha bekerül az elnökválasztás második fordulójába (nem került be). De komolyan sohase gondolt rá, hogy egy szép napon esetleg ő fogja kormányozni Franciaországot. Volt benne valami az úgynevezett Drakula-komplexusból: hiába temették el többször, hiába töltött rövidebb-hosszabb időket politikai purgatóriumban, annál erőteljesebben támadt fel halottaiból. Nemhiába kapta a történész Grégoire Kauffmanntól „a köztársaság öröge” csúfnevet. Gyakran mondogatta, inkább veszít el választást saját eszméivel, mint hogy a választási győzelmét mások eszméinek köszönhesse. Miután több jelentéktelen szélsőjobboldali szerveződéshez csatlakozott, 1972-ben társaival végül megalapította a Nemzeti Frontot, amelynek sorsa évtizedekig összefonódott az övével.
Ami a fent említett purgatóriumot illeti, 1945-től nemcsak betiltják a szélsőjobboldali politikai szerveződéseket, de még állampolgári jogaiktól is megfosztják a rasszista propaganda terjesztőit. Amikor a 28 éves Jean-Marie Le Pen, 1956-ban, a Nemzetgyűlés legfiatalabb poujadista képviselője, a hozzá legközelebb álló politikai tábor valójában nem is létezik. Egy évre rá pedig csak a választóknak mindössze 0,92 százaléka adta szavazatát a különféle szélsőjobboldali listákra. Le Pen meg volt róla győződve, és másokat is sikerült meggyőznie arról, hogy a Nemzeti Front 1972-es megalakítása egyesegyedül az ő érdeme, és hogy egyedül ő hívta fel a figyelmet a bevándorlás veszélyeire. Végül sikerült is egyesítenie a szétszóródott nacionalista erőket, és visszahozni őket a nemzeti politikába.
Pedig a Nemzeti Frontot az Ordre nouveau (Új rend) formáció újfasisztái alapították, és ők keresték meg Le Pent, hogy legyen a szervezet harmadik társelnöke. Ami a Nemzeti Front propagandáját illeti, azt Le Pen jobbkeze, Victor Barthélemyre, a Jacques Doriot-féle fasiszta párt volt tagjára bízzák. Le Pennek rengeteg munkával, sok türelemmel sikerült csak egyben tartani a pártot, és elvinni az 1983-as első győzelmekig (az Eure et Loir megyei Dreux-ben 16,72 százalékot kap a községi választásokon). Ekkor mondta az akkor miniszterelnök Jacques Chirac, hogy „százszor inkább négy lepenista képviselő a községi tanácsban, mint egyszer négy kommunista miniszter a miniszteri értekezleten”. De azt a szavazótábort, amely az 1984-es európai választások után a Nemzeti Front 10,94 százalékával végleg számba vehető tényezővé emelte Jean-Marie Le Pent a francia közéletben, már Párizs előkelő XVI. kerületének lakói alkotják, vagyis olyan franciák, akik – a szegényebb rétegektől eltérően – nem kerültek közvetlen kapcsolatba a bevándorlókkal.
*
Két kétségbevonhatatlan érdeme Jean-Marie Le Pennek, hogy a francia politika-történetben először neki sikerült – legalábbis az 1998-as szakításig – egyesíteni a szélsőjobbot, és először neki sikerült választási győzelemre vinni ezt a politikai tábort. Ami a szakítást illeti, Brunot Mégret azért fordult szembe a Nemzeti Front első emberével, mert úgy látta, Le Pen elsősorban az elnökválasztásokra koncentrál, és elhanyagolja a többit, holott látnivaló, hogy a szemében politikai reklám a részvétel, és valójában nem számít a győzelemre. És annyi igaz is, hogy politikai szerepvállalása sohase volt mentes a szerepjátszástól meg a provokációtól. De bármennyire karizmatikus politikus volt is, a Nemzeti Front szavazói nem is annyira a „húzónévre”, sokkal inkább programjára adták szavazatukat. Képességeit a Nemzeti Front legeltökéltebb ellenfelei sem vonják kétségbe, de ez nem is annyira a látnok, mint inkább a népszónok, a néptribun tehetsége. „Mindezt én már előre megmondtam” – hajtogatta, holott egész életében tévedett a választási előrejelzéseket illetően.
Mi volt a szerepe? A Nemzeti Frontot sokáig senki se vette komolyan, legalábbis a kilencvenes évekig a megkérdezettek 75 százaléka úgy válaszolt, hogy semmi szükség politikai kalandorokra a politikai életben. De a Nemzeti Front, afféle „lobby-párt” gyanánt újra meg újra rákényszerítette a parlamenti többséget, hogy újabb és újabb törvényeket hozzanak a bevándorlás korlátozására. Ami annyit jelent, hogy a bevándorlást problémának érző választók úgy is elérték, amit akartak, hogy ezért nem volt szükségük a szélsőjobb hatalomra kerülésére. Hogy ez sok más mellett miképpen vezetett a kormányzásban egymást váltó jobb- és baloldal agóniájához, azt többen kifejtették. Ma már a szélsőjobb ott áll a hatalom kapujában.
Hogy meggyengítse az V. Köztársaság politikai életének konstrukcióját, ahhoz Jean-Marie Le Pennek nem volt szüksége semmilyen különleges tanra, társadalommagyarázatra, elméletre. Ehhez csak annyi kellett, hogy felelevenítse, újra hangolja azt a populista-nacionalista gondolatáramlatot, amely – bár a gyökerei sokkal régebbre nyúlnak vissza – a XIX. század nyolcvanas éveiben keletkezett, reakcióként Elzásznak és Lotaringia egy részének 1870-es elvesztésére. Le Pen politikai szerepének lényege abban állt, hogy ebben a gondolati keretben értelmezte a franciáknak a globalizációval kapcsolatos félelmeit.