Előizé: játszadozás Puck tündérrel
A boldogság-státust kicsit szentimentális és csapodár létpillanatnak tartom. Nem véletlen a rá ragasztott „kék madár” metafora, amit mindnyájan üldözünk és „aki” újra meg újra becsapja keresőit.
Bevallom, hogy a boldogság-élménnyel kapcsolatban előítéletes vagyok. Bár tudom, hogy az életben vannak igazi, forró pillanatok, sőt létünket alapozó döbbenetek, amikor elkap bennünket a boldogság. Csak attól félek, hogy túl sokszor tévesztjük össze az örömet, a kéjt, a vidámságot a „boldogsággal” – így, idézőjelben. Amikor például végzős egyetemistaként megvédtem a szakdolgozatom – úgy adódott, hogy Háy Gyula, a világhírű magyar író, akinek Tiszazug (1945), valamint az Isten, császár, paraszt (1946) című darabjai bejárták Európa színházait volt az opponensem –, s átverekedtem magam zseniális érvein, akkor valóban boldog voltam, nemcsak örültem. Vagy mikor elkapott életem nagy szerelmének vihara, ami szerencsére nem „pillanatként” villant belém, kegyelmi állapotként velem maradt egy életen át – ki tudja, miért? Hisz olyan ritkaság az ilyesmi.
Rövidre fogva, azért vagyok szkeptikus ezzel az érzelmi-létszerű tüneménnyel kapcsolatban, mert kilencven százalékig csak csábít, s berobbanása után nyomban eltűnik. Egy életen át reméljük, hogy ránk talál, keressük és ő csak libeg a lelkünk elől. Bájosan becsapós, hogy kimondjam e bűnös gondolatom. Pillanatok varázs-asszonya, azt hiszem, elértem, de ő bájos kacajjal (Puck-ként) eltűnik. Hamis kobold, jelen tud lenni bennem-köröttem, de az esetek többségében érinthetetlen, tünékeny csáblény. Szóval, ma már szkeptikusan tudok róla szavakat találni. Nem azért, mert éveim elszálltak, hanem mert természete ez a libbenő, fantomszerű, testetlen láng. Nos, kétértelműségének most mégis próbálok utána járni, kiteregetve kétkedő, olykor anarchista, de mindenképp erősen szubjektív előítéleteimet.
Szkeptikus vágy-analízis
Először is, a „boldogság” időben nem tartós állapot, percektől tán hónapokig tart (maximum). Aztán mint egészség-jelző: viszonylag egészséges vagyok – épp testben épp lélek –, s ez már boldoggá tesz? (Hát egy kellemes kórházi emberkínzás után bizonyára örvendezek, de ennek semmi köze a habitusbéli boldogsághoz.)
Aztán itt van az orgazmus. Férfi/nő meg szokta kérdeni partnerét, hogy „most boldog vagy?”. Butuska kérdés, kedveskedés akar lenni, mert a szex öröme nem hasonlít a boldogság-állapotra, különben is, utána a pasi mindjárt rágyújt, vagy befordul a falnak, partnere meg nézheti a plafont. (Gondolj a post-coitális szomorúság jelenségére.) E percekig tartó akármi legfeljebb észveszejtő adrenalin fröccs, azaz repülés és elmúlás. (Franciáknál: az intim együttlétet petite mort-nak becézik.) Márcsak ezért sem lehet azonos a nagybetűs Boldogsággal.
A boldogság – ha van – időfüggvényben létezik: rövid távon dolgozik bennünk, nem tart hosszan, elröppen. Olyasmi, hogy valaki egy életen keresztül boldog, csak a mesében van. Illetve: Móricz Zsigmond regényének címében (A boldog ember – 1935) tűnik fel, de nehogy bedőlj e cseles cím ígéretének.
De az is az időfüggvény mozaikja, hogy amint haladunk előre az élet menetében, egyre kevesebb a boldog szünetjel. Az idős ember nem boldog, morog, duzzog, bogarai vannak, vagy jó esetben épp csak megnyugszik, hogy nem cipelik orvoshoz, vagy hogy a gyermekei nem rázzák le esetleges kéréseit.
Az öregekkel ellentétben a „millenniumi” generáció tagjai csapatba verődve buliznak, szórakoznak, de ha komolyan rájuk kérdezel, nem hiszik, hogy ők „boldogok”. Elvannak valami lazulásban („cool-nak kell lenni”) és kész. Ha egy szociológus rájuk tekint, akkor az „instant boldogság”, az azonnali kielégülés jut eszébe: „gyorsan, ide nekem és mehetünk is tovább” alapon.
Mert a Glücklichkeit/happiness, vagy az orosz blazsensztvo, netán az olasz felicita szavak elfedik a tényt, hogy mindegyik nyelvben más létforma-szerű tartalmi vonzata él e szónak/fogalomnak. (Ludwig Wittgenstein szerint a nyelv-játékok az életforma lenyomatai, ezért különbözik a boldogság szó tartalma az egyes országokban: Kelet-Európában a „happy” nem jelent semmit, a Glücklich viszont csak itt írja le precízen ezt lelki állapotot.) „A szent orosz irodalomban” például találtál boldog embert? Tán a Félkegyelmű-ben Miskin herceget, vagy Pierre Bezuhovot, aki a Háború és békében egy kedves idealista, aki a napóleoni pusztítás után a leégett Moszkva romjai között kószál. De egyébként hatalmas irodalmi körképben ritka, mint a Kék madár, amit írásom címében említettem. Nem tudom megállni, hogy egy bölcs, jiddis beszélgetést ne idézzek. Kohn és Grün New Yorkban találkoznak. Kohn: Hi, Grün, good to see you, are you happy? Grün: Happy bin ich, aber glücklich bin ich nicht. Mindez pompásan foglalja keretbe a nyelv, mint életforma különös tényét: Grün saját léthelyzetéről beszél, Amerikában mindenki happy, de a kelet-európai „glücklich” jelző és életérzés mindazt az örömet és gondot magába képes foglalni, amiről New Yorkban élve nem is álmodhatott.
A boldogság-jelenség közelebbi jelentését tán csak a vallások mennyországbéli állapotaként tudnám elképzelni. És egyben el kell fogadnom, hogy ez a túlviláginak tetsző boldogság-sugár tartja életben a legkeserűbb embert is. Ha már biblikus tételeket említek, itt van a „boldogok a lelki szegények” (Máté: 5:3-12). Igaz, hogy egyfelől nem értem, miért a „lelki szegények”, másrészt ez a jelző – Karl Kautsky valláskritikája (A kereszténység eredete, Gondolat, 1950) szerint – későbbi, pápai cenzúrát követő betoldás, azaz hamisítás az eredeti, szent szövegben.
És hát itt van a „bolondulásig beleszerető” haver, ő is ilyen féltudatállapotban él a boldogság határán. Rabja a „szerelem vak” szindrómának. Sokszor lesz belőle bukta, mert a boldogság koboldja pengevékony szálon billeg, és fájó galibákat tud okozni.
A boldog idők
Tovább az időfüggvényben: ha visszagondolunk saját múltunkra, úgy tűnik, hogy korábban többször is voltak happy pillanataink. (Például bevett fordulat: „Akkor még boldog voltam…” – gondolja az ember, miközben valami kellemetlen kalandsorozatban vergődik. Mert lelkünk/tudatunk káprázatokban játssza mozgóképeit. Miközben jelenünket éljük, amit szürkének, netán erőltetett örömködésnek érzünk, nosztalgiáinkban csillog múltbeli boldogságunk.
Mérik a mérhetetlent
Itt mindenféle szkeptikus kritikát írok, miközben a boldogságot (mint habitust) már évtizedek óta mérik szociológusok, antropológusok. Ilyen például a már említett Happiness Research Institute, vagy a Subjective Well Being, rövidítve: SWB statisztikai módszer, amellyel kimutatják, hogy milyen fokban boldog egy-egy város, ország, egyed. E táblázat szerint tehát például Bécs boldog város, Uganda boldogtalan, Rózsadomb boldog, Jászszentkarafaszántó viszont a skála alsó végén battyog.
A Happiness Set Point fogalmának bevezetésével ott tartunk, hogy egyénekre lebontva minden individuum estében mást jelent a boldogság. Az egyik páciens fönt van ezen a listán, a másik középen, a szerencsétlen depressziós pedig alul. Mert hogy mindenkinek van saját, másoktól különböző boldogság-pontja, ez a HSP, az említett „Happiness Set Point”. Amiben viszont van igazság: a boldogság egy skála – nem általánosítható, mert vannak, akik feljebb, és vannak, akik középen vagy épp alant, tengődve élnek.
Emellett a pesszimista-optimista skálán több megálló van. Rossz nyelvek szerint az optimista az, aki nem látja a jövőt, a pesszimista pedig tudja, milyen vész közeledik ránk. Kérdem én: Cassandra vajon boldog volt-e jós-tudásával? Itt az eudaimonia görög lelkesedésre pillantok. Mert szerintem szemfényvesztés a görögökre tolni ezt a fogalmat. Arisztotelész ugyanis – akitől származtatják e kategóriát – azt hiszem, másképp fogalmazott, így a tőle öröklött boldogság=eudaimonia teória (Nikomakhoszi etika, hetedik fejezet) nekem valahogy nem stimmel. Nála – ahogy tudom – az eudaimonia csak a jó közérzetre, az ész erényeire vagy kiegyensúlyozott életvitelre utal, de nem tartotta a „boldogság”-létállapot megfelelőjének.
A boldogság-irigység
Van ilyen is: képesek vagyunk mások „boldogságát” irigyelni. Látom, hogy a többiek lubickolnak benne, én meg képtelen vagyok ilyesmit érezni-átélni, így aztán az irigység csúf szenvedélyei dúlnak lelkem mélyén. És nálunk, magyaroknál, különösen ez a képlet. Széchenyi (Napló, ford.: Jékely Zoltán és Györffy Miklós, Gondolat, 1982) szerint a magyarok jellemző tulajdonsága, hogy nagyon tudnak irigykedni. Szóval, nálunk van egy kis gubanc a boldogság-irigységgel.
A boldog szerelem
A szerelmi szenvedély maga az érzéki morfium. Először is, ez a „boldog” állapot vakká teszi alanyát. Ha téged is elkap, nem veszed észre, nem veszed tudomásul partnered negatív tulajdonságait, illetve, épp azokba szeretsz bele, akik veszélyesek. Lásd a nőket, akik macsó, sőt alvilági figurákba zúgnak bele, vagy férfiakat, akik biszex modellek után vágyakoznak.
Másodszor, a szerelmi szenvedély még a felvilágosult középosztály tagjaiban is naiv vágyakat tupíroz azokban, akiket elkap. Alapszinten, a lányok a lángoló szenvedély közepén csak valami nyugvópontra vágyódnak, házasságra. Nem számít az a közszájon forgó városi legenda, hogy sok esetben az esküvő utáni években a csajokat elkezdi verni macsó férjük, a vágyott boldogság után a következő állomás, hogy jönnek a kék-lila foltok az asszony testén.
Na jó, ma már ezek a sorsok remélhetőleg kivételnek számítanak, a feminizmus meg a „me too” mozgalom józanítóan hatott a szerelmi etikettre. Ennek dacára a házasságon belüli erőszak következményeit, a testi sértés különböző válfajait szinte hetente prezentálja a szomszédság, a szociológia, az újság és persze a tévé. Ami korábban szép-jó-boldog útnak tűnt (szerelemből lépés az eljegyzésre, majd a vágyott esküvő boldog pillanataiig), s amiből hónapok-évek múltán Ehehölle lesz, ahogy a németek mondják (azaz: házasélet, mint pokol).
Szkeptikus túlzásaim közben azért tudom, hogy létezik ez a fajta boldogság, él is már a beleszeretés első pillanatától a későbbi „csalódásokig”, létezik, mondom, pár hónapig, rossz nyelvek szerint négy évig, de azt is tapasztaltam, hogy e szenvedély elfedi azt a lesben álló napi abúzust, ami jó pár estben következik a lagzi után. Ezért is tartom a boldogság-fogalmat és státust biedermeier ködösítésnek. Persze azt is tudom, hogy életünk során a szerelmet-házasságot nem lehet könnyen, vagy egyáltalán megúszni. Mert beidegzett társadalmi konvencióként alig lehet kikerülni, beleesünk mindahányan, őrjöngve a szenvedélytől és szenvedve a fájdalomtól, már a szerelem kezdetétől fogva egészen a társas létben előírt beteljesülés utóéletéig.
Szenvedés, mint örömforrás?
Vadabb szcénára ugrok, egy elátkozott vidékre: van, aki szeret szenvedni. Paradox viszony, de mazochizmus (mint boldogság-kereső torzulás – vagy micsoda –, létezik. Sade marki koncepcióját idézve, a fájdalom is lehet a kéj forrása. Philosophie dans la boudoir című filozofikus rémregényében azt írja, hogy nemcsak a „kínzó”, hanem az alávetett, vagyis a kínt elszenvedő is eljut az élvezet, a kéj, sőt a boldogság transzcendens fokára. Megáll az ész, mondanám. Vagy ilyen terep rejlik az antropológia hátsó bejáratán túl. Ez kicsit bonyodalmas érzelmi-testi viszony, de nemcsak de Sade, hanem Freud és az amerikai pszichoanalitikusok is ismerik-tudják, hogy létezik. (Ma már például vannak SM – szado-mazó – klubok, hm, és ezeket nemcsak ferde lelkűek látogatják. Irodalma temérdek. Népszerűsége ugyancsak. Gondolj A szürke ötven árnyalatára (magyarul 2012, Fifty Shades of Gray 2011), E. L. James könyvének világsikerére, meg a belőle készült filmre, amiért nézők milliói lelkesedtek világszerte.
Itt egy percre megállok: nehogy már valaki azt higgye, hogy propagálom az SM klubokat, a mazochizmust, vagy E. L. James regényét: csak a tények bemutatásával kísérleteztem. Mármint, hogy ez is van, a „boldogság-kéj-szex-öröm” kategóriák mögött. Igazából az a véleményem, hogy rémes, hogy van. Akad olyan hely a globális világban, ahol már betiltották az SM klubokat, van, ahol virágzik e műfaj. És E. L. Jamesnek elődjei-követői is akadnak bőven. Divat volt egy időben, gondolj Bret Easton Ellisre, az Amerikai Psycho című thrillerjére, a szerzőt e könyv nyomán nemcsak bestseller írónak, de filozófusnak is tartották. Későbbi művei alapján tán joggal.
De Sade márki véres tablóihoz és filozófiájához még kénytelen vagyok hozzátenni, hogy bár élete végéig a Bastille-ba volt bezárva, hol pár hétre kiengedve, hol visszacsukva, s bár koránál fogva nem érte meg a Holocaustot, de néhány szadista jóslata bejött az Endlösung-ot illetően, például az SS tisztek élvezkedése a kínzásokon. De a márki 1814-ben bekövetkező haláláig még véres képzeletével sem álmodhatott arról, hogy százvalahány év múltán bejön az élvezetmentes gyötrés és iparszerű tömeggyilkolás divatja. Mert a márki jelenetsorai még „csak” individuális szórakozások voltak. Nemes urak játékai egyedi áldozatokkal. Regényeinek címe is egy-egy individuális nőalak nevét idézi, Justine vagy Juliette, hogy csak a leghíresebbeket idézzem.
Egyszóval, könyveinek írása idején nem is sejthette, hogy az Auschwitz-ban szenvedők fájdalmai a tömeges kínhalált jelentik. Vagyis, hogy az akaratlanul is megjósolt gyilkos (náci) világban képtelenség az áldozatok „transzcendens örömforrásáról” beszélni. Ott csak a gázba vivő futószalag közönyös pörgése, a krematórium füstje és minden tanú meg bűnös dokumentum precíz eltüntetése volt a fontos. (Lásd Nemes Jeles László Saul fia című filmjének taxatíve bemutatott, ám titkos borzalmait.) Mindez a boldogság-téma perverz hátlapja, elhazudott, ám létező alagútja. Ám Freud óta tudjuk, hogy a libidó azt is uralja, amit a jó társaság, sőt az emberiség sem sejt.
És mégis
Vannak boldog emberek, vannak boldog órák, és boldog napok – mondom sötét agymenetem végén. És igenis, mondom normál hangon: vannak boldog szerelmesek, boldog házasok meg olyan átlagemberek, akik nem is tudják, hogy boldogok. És itt vannak a kreatív művészek, azok is ebben élnek: egy-egy gyötrelmesen született szobor, performance, festmény, szóval remekmű után ugyan rövid ideig, de boldogok.
A Kék Madár keresését befejeztem.
Fotó: Pixabay