Mi sem szemlélteti jobban, milyen nehéz érvényes állításokat megfogalmazni a koronavírus utáni jövőről, mint az, hogy nem tudjuk, időszerű-e egyáltalán a vírus végéről elmélkednünk.
A pandémia látszólag lassan lecseng, a sajtó és a politikai élet tele van az „újranyitás” és a „normalitáshoz való visszatérés” témájával. Sok szó esik ugyan a járvány második hullámáról is, de a politikusok sietnek a közvéleményt megnyugtatni, hogy kontrollálják a helyzetet, az egészségügy immár felkészült, nyugodtan lehet strandra, meg könyvtárba menni.
Talán a magyar kormánypropaganda visszatérése a migrációhoz és Soroshoz jelzi legjobban az illiberális „normalitás” visszatérését.
A pandémia azonban rendszerszintű gazdasági és politikai kockázatokra mutatott rá, és ellentmondásokból továbbra sincs hiány. Miközben Orbán Viktor kijelenti, hogy az orvosokon múlik, lesz-e második hulláma a válságnak, addig Magyarország a migráció által felerősített járványveszélyre hivatkozva az EU által javasolt szinte minden országból megtagadja az országba való belépést. Az egyedüli kivétel az illiberális jóbarát, Szerbia, ahol most csap magasra a járvány második hulláma, miután, csodával határos módon, éppen a választási kampányban javultak a fertőzöttségi mutatók.[jelen_img url=”/data/articles/0/02/article-0235/indulo_japan_korona_virus_mti_epa_Franck_Robichon_fit_670x10000.jpg” url_large=”/data/articles/0/02/article-0235/indulo_japan_korona_virus_mti_epa_Franck_Robichon.jpg” class=”block_placeholder fcenter” author=””]
Nem csak Magyarországra jellemző persze, hogy a politikai és a gazdasági elit fejvesztve próbál valamilyen forgatókönyvet alkotni az elmúlt száz évben látott legnagyobb gazdasági visszaesés kezelésére.
A mi kiindulópontunk az, hogy a válság utáni világ más lesz, mint a válság előtti. Nem hiszünk az előre megírt jövőben, a holnapot a ma döntései írják. A válság nyomán igazságosabb, demokratikusabb társadalmak is születhetnek, de nem ugyanaz a jövő vár minden országra és régióra.
A Friedrich Ebert Alapítvány által támogatott, Takácsy Dorkával és Molnár Csabával közösen írt tanulmányunkban három lehetséges jövőképet vázoltunk fel. Ezek a politika, a gazdaság, a társadalom, a média, a kultúra és a geopolitika dimenziói mentén végiggondolt ideáltípusok. Az ideáltípusok segítik a valóságról való gondolkodást, de a valóságban nem vegytiszta formájukban jelennek meg.köz
Jövőképeink nem rendelkeznek hozzájuk rendelt valószínűséggel, s nem tesszük le a voksot egyik mellett sem. Mindenekelőtt azonban úgy látjuk: nem lesz visszatérés a korábbi normalitáshoz. Ennek oka, egyrészt, hogy a vírus „csúcsok és völgyek” állandó váltakozásaként, az 1918-19-es influenzajárványhoz hasonlóan, egy nagy őszi „második hullámként” vagy pedig „lassú izzásként” továbbra is jelen lesz, elkerülhetetlenné téve a hosszú távú társadalmi és politikai alkalmazkodást. Másrészt, a társadalmi és politikai járványkezelési lépések a jogállam és az emberi jogok, valamint a gazdasági újraelosztás frontján indítottak be intézményes változásokat. A válság újranyitja az igazságossággal kapcsolatos dilemmákat.
Hatalmi pozícióban lévő politikusok a spektrum minden pontján arra törekszenek, hogy ezt a bizonytalan és képlékeny helyzetet felhasználva az államot a saját ideológiájuk megvalósításának szolgálatába állítsák. A jobboldalon a határvédelem erősítésére, a baloldalon a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésére és a közszolgáltatások kiterjesztésére, a zöldek a közlekedés, a fogyasztás és a gazdasági működés környezetileg fenntartható átalakítására összpontosítanak. A pandémia utáni világ olyan, mint egy Rorschach-teszt: mindenki beleláthatja a saját politikai vágyálmait.
Az e rendszerek által az emberek mozgásának, a közösségek aktivitásának megfigyelésére alkalmazott, nyomkövetésen és arcfelismerésen alapuló technológiák fenyegető vonásainak megvitatása Nyugaton és az Európai Unió tagállamaiban is napirendre került. Egyidejűleg az emberek és vállalkozások aktivitásának kényszerű korlátozása állami mentőcsomagokat tett szükségessé. Spanyolországban feltétel nélküli alapjövedelmet indított útjára. Az állami újraelosztás kérdése, így vagy úgy, világszerte a pandémiás krízishelyzet megoldásának középpontjába került.
Ha az emberi jogok és a jogállam helyzetét a változások egyik, az állami újraelosztást a másik tengelyének tekintjük, kirajzolódik egy olyan koordinátarendszer, amelyben az eltérő jövőbeni politikai rendszerek és modernizációs utak helyezkednek el.
Forgatókönyveink közül az első a „progresszív paradicsom” elnevezést kapta. Ebben a gazdasági élet újjászervezése erős jogállami garanciák mellett történik, ami biztosítja, hogy a változások az érintettek többségének érdekeit figyelembe véve valósuljanak meg.
Az erős állam itt a szolidaritás régi és új formáira, az emberi jogok tiszteletén alapuló jóléti rendszerek expanziójára alapozza hatalmát. Az intézkedések a munkaerőpiac helyreállításán túl növelik a társadalmi (vagyoni, életszínvonalbeli) integrációt, a hatalom demokratikus legitimációját, elősegítve az ipari és technológiai reformok véghezvitelét.
Az integráció kiterjed a demokráciák fokozódó részvételére a nyugati nemzetközi intézményrendszerben, felerősítve a kölcsönösen előnyös nemzetközi kooperációt a globális válságok leküzdéséhez. Az e forgatókönyvet valószínűsítő okok közé soroljuk a tudósokba, a tudományba vetett növekvő bizalmat, az egyének megfigyelését lehetővé tevő mobilapplikációk nagy európai elutasítottságát, a lakosság fegyelmezettségén és autonómiáján alapuló járványügyi intézkedéseket. Németország, Ausztria és egyes északi országok (Dánia, Finnország) gyakorlata bizonyos területeken felcsillantja egy ilyen forgatókönyv lehetőségét.
A második forgatókönyv, melynek a „Leviatán rémuralma” nevet adtuk, abból indul ki, hogy sok politikus követi majd a „Sose szalaszd el a kínálkozó válságot”! elvét.
Nem csak diktatúrákban, de a demokratikus világban is sok helyütt, a nagyobb állami szerepvállalást erősebb hatalomkoncentrációra és a hatalommal való visszaélésre használják fel.
Az új járványügyi intézkedések és a technológiai lehetőségek felgyorsítják az állampolgárok megfigyelésére és politikai manipulációjára épülő hibrid rendszerek kiépülését. A fokozódó állami szerepvállalás – kihasználva, hogy a bizonytalanságtól való félelem miatt az emberek önként adják fel szabadságjogaikat – politikailag gyarmatosítja, újfajta függésbe taszítja az állampolgárokat és a civil társadalmat.[jelen_img url=”/data/articles/0/02/article-0235/korona_kina_orban_mti_kovacs_tamas_fit_670x10000.jpg” url_large=”/data/articles/0/02/article-0235/korona_kina_orban_mti_kovacs_tamas.jpg” class=”block_placeholder fcenter selected” author=””]
Nemzetközileg mindez a hibrid rezsimek felemelkedésével jár együtt és autoriter szuperhatalmakkal (Oroszországgal vagy Kínával, esetleg Iránnal, Szaúd-Arábiával) kibővülő „versengő” világrendben ölt testet. Egy ilyen fejlemény komoly kihívás elé állítja a hagyományos nyugati nemzetközi intézményrendszert. Az államok bürokratikus és antidemokratikus kontrolljának növekedésére szemléletes példa a magyar helyzet, de Lengyelországban vagy Szerbiában is láthatjuk ennek elemeit. Általánosságban az erős, beavatkozó állam iránti igény növekedése, a gazdasági lecsúszás miatti bizonytalanság, a társadalmi távolságtartással és a feszültségek erősödésével együtt járó bezárkózás, az izoláció, valamint a demokratikus intézményrendszerbe vetett bizalom több évtizedes csökkenése járulhat hozzá e jövőkép kibontakozásához.
Ha a járvány elleni küzdelem sem gazdaságilag, sem politikailag nem kellően sikeres, akkor harmadik forgatókönyvként a lassú társadalmi dezintegráció, a „sodródás az árral” jöhet számításba.
Ennek során az államok, a gazdasági és civil társadalom szereplői több területen csődöt mondanak a válságok és következményeik kezelésében. A régi szolidaritási formák már nem, az újak még nem működnek megfelelően. A politikai rendszerek elveszítik legitimitásukat, az állam visszavonul, az alkalmazkodáshoz szükséges hatalmi, gazdasági, technológiai és kulturális változások ad hoc módon zajlanak le. Előtérbe kerülnek az egyéni és csoportos túlélési technikák, az új technológiák térben és társadalmilag is szegregált módon terjednek el.
Ennek jeleit már láthatjuk az Egyesült Államokban vagy Nagy-Britanniában, ahol a járvány miatti halálozás jelentősen magasabb a kisebbségek és bevándorló hátterű munkavállalók körében, akik főként fizikai és az alapvető szolgáltatások körébe tartozó munkakörökben dolgoznak, miközben anyagi helyzetük, az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférésük, egészségi állapotuk rosszabb a többségi társadaloménál.
A krízis folytán meggyengülő államok nemzetközi együttműködésre való lehetősége és hajlandósága is gyengül. A vákuumba betörnek külső szereplők, de nemzetközi intézményeken alapuló új „status quo” nem tud kialakulni. Azok az államok, amelyek megtehetik, erőből érvényesítik érdekeiket, vagy „hiénaként” a káoszból profitálva. Ennek az eredménye is ellentmondásos azonban, példa erre az Egyesült Államok, amelynek szerepe a NATO, a WHO, az ENSZ működésében megkérdőjeleződött, s egyszerre válik kiszámíthatatlansága miatt fenyegetővé, de súlytalanabbá is.
A sodródás forgatókönyvét erősítheti az is, hogy a válság során magasba szökő bizalom a politikai vezetéssel szemben sok országban már most is csökken, és ezt tovább tépázza majd a gazdasági válság.
Egyes országokban erősödik a vakcina-ellenesség, az egészségügyi ajánlások körüli vita is átpolitizálttá válik.
Mindent egybevetve, globálisan talán még soha nem voltunk olyan felkészültek egy hasonló krízis kezelésére, mint most. A vírus genomját pár hét alatt leírták a tudósok, a lakossági kézfertőtlenítők, véroxigénmérők az 1970-es évek óta elérhetők a kereskedelmi forgalomban. Az internet lehetővé tette a személyes és gazdasági kapcsolatok, kooperációk még nagyobb hányadának gyors és hatékony átirányítását az „online” térbe. Egyre inkább algoritmusokra, automatizált rendszerekre támaszkodunk, amelyek az alapvető szolgáltatásokat a vírus(ok) jelentette fenyegetések kizárásával biztosítják.
Ugyanakkor, az emberek életébe való állami vagy vállalati beavatkozás technológiai lehetősége sem ért el még soha ilyen szintet. A világtörténelemben páratlan fejleményként az új technológiák vezető innovátorává és világszintű terjesztőjévé egy diktatúra, Kína vált. És éppen Kína volt, amely a centralizált politikai vezetésnek, a cenzúrának és a titkolózásnak betudhatóan rászabadította a vírust a világra.
Még a legoptimistább forgatókönyv megvalósulása esetén is igaz, hogy a gyors és fokozódó modernizáció tovább növeli a globális egyenlőtlenségeket a globalizált technológiai fejlődésbe bekapcsolódni képes régiók, városok és nemzetek, illetve a leszakadó országok és területek között. Nagy Zsófia mutatott rá arra tanulmányunk megvitatása során, hogy a kevésbé fejlett régiók országai a pandémia és a gazdasági válság következtében kényszerpályára kerülnek. Az itt felvázolt három forgatókönyvből való választás puszta lehetősége már önmagában a fejlett Nyugat luxusa.
A járvány miatt kevesebb erőforrás jut a klímaváltozás elleni harcra, amely áttételesen akadályozza például a kevésbé környezetszennyező technológiák elterjedését, vagy a közösségek ivóvízhez való hozzáférését az egyre gyakoribb regionális aszályok idején. A vírus gazdasági hatását ellensúlyozó mentőcsomagok miatt kialakuló államháztartási hiány és a primer gazdasági válságkezelés hosszútávon alapvető egészségügyi, jóléti szolgáltatások leépüléséhez vezethet sok országban.
Még a demokratikus forgatókönyvnek is számolnia kell tehát a „modernizációs fragmentálódással” a területi és politikai rendszerek mentén, szembesülve az autokratikus, diktatórikus és hibrid rezsimek jelentette regionális és világszintű kihívással. A legvalószínűbb jövő ennek alapján, hogy a járvány utáni világ a három különböző forgatókönyv valamiféle keveréke lesz, a sokszínű széttöredezettség végeredményben kaleidoszkópszerű képet mutat majd.