A Váci utcai divatlap szaküzletnek különös hangulata volt. Ha valaki betért ide a hatvanas évek elején, nyugati divatlapok ragyogtak a polcokon, bennük karcsú álomruhák, igéző szoknyák, elegáns kosztümök. Az elegancia és a sikk egy darabkája volt ez akkor a vasfüggöny mögött, hiszen ezekhez a divatmagazinokhoz sehol máshol nem lehetett hozzájutni az ország határain belül. Az asszonyok, akiknek megtetszett egy-egy párizsi modell, ha kiválasztották a ruhát, az üzletben elkészítették a szabásmintát, ami alapján egy varrónő, vagy akár ő maga is megvarrhatta az áhított darabot.
A legérdekesebb ebben az aprócska boltban talán mégis az volt, hogy a szabásminták mellett kortárs magyar- és világirodalmi folyóiratokhoz, verseskötetekhez, regényekhez is hozzájuthatott az ember, ha éppen olvasni támadt kedve. A csábító mosolyú címlaplányok oldalán büszkén húzta ki magát a legfrissebb Nagyvilág, benne a legújabb külföldi szerzők alkotásaival, melyeket ékes szavú fordítók tolmácsoltak. Egy kicsit misztikus továbbélése volt ez Cserépfalvi Imre örökségének, azaz a Libraire francaise könyvesboltnak, mely a háború előtt ugyanezen a helyen, a Váci utca 10. alatt várta olvasóit, és ahol főleg francia nyelvű könyvek és folyóiratok sorakoztak, mivel a húszas évek végén Cserépfalvinak sikerült elérnie, hogy a reggel megjelenő párizsi lapok délután már Budapesten is kaphatóak legyenek. És akkor még nem beszéltünk az üzlet környékén megforduló közönségről. Mert akár egy irodalmi szalonban, a legkülönfélébb művészek, írók, költők és színészek adták itt egymásnak a kilincset, keveredve a háború előtti világ arisztokratáival és a szocialista rendszer újgazdag alakjaival.
„Rengeteg érdekes vendég fordult meg a boltban, édesanyám munkahelyén, ahol én tízéves koromtól az iskola után szinte minden nap órákat üldögéltem – meséli Szakács Györgyi. – A Nagyvilágot az első szótól az utolsó betűig kiolvastam és a hatalmas üvegkirakaton át bámultam a Váci utca sétáló szereplőit: kalapos férfiakat, horgolt kesztyűs néniket, rúzsos ajkú színésznőket, zilált hajú művészeket. Szemben volt a Pesti Színház (korábban Bartók Terem), mellettünk a Rotschild Klára divatszalon kirakata, de akadt a közelben kesztyűkészítő mester és boszorkányos ügyességű cipész is. A Rotschild kirakatban mindig megcsodáltam a frissen kitett ruhadarabokat, olyanok voltak számomra, mint egy-egy műalkotás. A színház fölötti lakásban lakott a „divat nagyasszonyának” hímzőnője, aki egy éjszaka alatt varázsolt nekem gyöngyökből egy csodálatos gallért. Az utcában akkoriban sokkal kevesebb volt a turista, a kitelepítésből visszatért idős arisztokrata hölgyek viszont jellegzetes figurái voltak a Belvárosnak. Megettek a Gerbaud-ban egy minyont vagy beültek egy csésze feketére az Anna kávézóba. Nagyon szerettem hallgatni a történeteiket: a Londonból visszatért Beniczky grófnéhoz még angol órákra is jártam Vörösmarty téri otthonába, ahol fátylas kalapban mesélt nekem arról, amikor még bálanyaként bemutatta az elsőbálózó leányokat. Azt mondta: hazajött, mert Budapesten akar meghalni, de nagyon megsértődött, amikor néninek szólítottam. Anikó grófnőtől egy ókori irodalmi sorozatot kaptam, de jól emlékszem Feszty Masa festőművészre és baráti körére is. Az idős arisztokraták ékszereiket már rég eladogatták, de öltözékükben mégis hordozták egy letűnt világ stílusát, fáradt eleganciáját, történelmét. A színházi világból a divatlapos üzletben láthattam többek között a tragikus sorsú Rozsos Istvánt, majd Várkonyi Zoltánt, Szemere Verát, de nagyon kedveltem Simonyi Imre költő szikár, szakállas alakját is.”