A csehektől vagy a szlovákoktól rossz filmet, legalább is itt, Magyarországon, még nemigen lehetett látni. A „jó kis film” kategóriától a remekművekig viszont annál többet. És ez a színvonal már évtizedek óta tart. Akár realista, akár bizarr-groteszk, vitriolos, akár tündér-lebegésű, akár lírai filmről van is szó (mindegyikre van példa), ezekben az alkotásokban mindig ott dübörög a valóság, ami lehet keserű vagy keserédes, de mi, nézők, mégis boldogabban jövünk ki a moziból, mint ahogy bementünk oda.
A csuda tudja, hogy csinálják ezek a filmalkotók, most már generációk óta, mitől marad meg a néző szívében az otthonosság még jó sokáig. Talán a botladozó, nem túl szép külsejű, gyakran lúzer, antihős figurák és kisember-történetek miatt. Gondoljunk csak az örökzöldekre, az Én kis falum-ra, például, amelyben a mi Bán Jánosunk játszotta az egyik főszerepet, a Tűz van Babám-ban az elhíresült tűzoltóbál piti tombolatárgy-tolvajaira, vagy akár Szöszire, azzal a szánalmasan sárgára hidrogénezett hajával. Szívbe markolóan személyesek ezek a filmek. És közben, jobbára könnyedek, önironikusak és melegséget sugárzóak, még akkor is, ha éppen drámáról van szó.
Ugyanakkor, mit tudunk a cseh vagy szlovák emberekről? Milyenek ők, a szomszédaink, akik itt laknak, tőlünk csupán 200-500 kilométerre?
Többségünknek elsőre egyből a knédlikultusz ugrik be, meg hogy hét végén egy hatalmas, két-három literes kancsót nyomnak a gyerek vagy a családfő kezébe (ő kicsit pöcsétes atlétatrikót visel, és nagy eséllyel éppen a hónalját vakarja), hogy ugyan, szaladjon már le gyorsan a sarki italmérésbe a vasárnapi ebédhez való csapolt sörért, de ismerjük a szépséges prágai óvárost, a nyüzsgő várkerületet is, és ha máshonnan nem, hát éppen a filmvászonról, a nájlon-otthonkás kövér, falusi asszonyságok harsány harciasságát, Hrabal törzskocsmáinak meghitt hangulatát és sokunk fülében ott ragadt a Sörgyári Capriccio Pepin bácsijának groteszk ordítozása is.
A csehekről az őket jól ismerők azt mondják, tisztességesek, dolgosak, alaposak, puritánok, takarékosak, a sznobságtól többnyire mentesek, nagyon kreatívak. Ugyanakkor elég tartózkodóak, nem véletlenül: északi habitussal bírnak. Minden általánosításban van azért némi igazság. A felsoroltak alapján, persze, lehetnének ezek a csehek kicsit unalmasak is. De egyáltalában nem azok. Mert ugyanakkor van itt valami, ami mégiscsak a sok átokkal vert, kelet-európai menekülő útvonal számunkra is jól ismert sajátossága: a fanyar önirónia, a kívülről magunkra látás, a humor, tehát pontosan az, ami a legjobb cseh filmekben is megnyilvánul.
Az idei filmkarnevál nyitófilmje a Megszállás címet viseli, 1968 után egy-két évvel játszódik, a színhely elejétől-végig egy színészbüfé. A színészek unalmas buliját először egy lány zavarja meg (az érdekesség kedvéért: őt Milos Forman unokája alakítja), később egy arra kóválygó megszálló orosz tiszt, egy parancsnok, aki vodkáért vagy némi apróért egy kanna kincstári benzint szeretne elpasszolni a művészeknek.
És hogy ez az egész mivé eszkalálódik? Egy tántorgó, cigifüstös éjszakába fullad, a játékból csapda lesz, a karakterek sorra megtörnek, a (száj)hősökből begyulladt, gyáva kukacok válnak, a patetikus, öntudatos szavak szánalmas árulás-sorozatokba fordulnak, begyorsul-pörög az egész mozi, tiszta börleszk és őrület. Míg végül előkerül egy csőre töltött pisztoly is, na az hozza rá aztán mindenkire a frászt, de nyugi, sose sül el. Mi, nézők pedig, miközben ezt az egyetlen éjszaka alatt játszódó sűrű kamaradrámát nézzük, hol kuncogunk, hol pedig nyeljük a magunk gombócát: annyira, de annyira magunkra ismerünk. Michal Nohejl alkotása egyébként, a napokban nyerte el a Cseh Filmkritikusok díját. Szép dolog egy elsőfilmes, fiatal, rendezőtől, megérdemelte.