A Lent a völgyben című legújabb regényébe Luigi és Elisabetta múltjába enged bepillantást az olvasóknak. Miért döntött úgy, hogy a Magányos farkas boldogságából épp ezt a két szereplőt hozza vissza, milyen érzés volt visszatérni hozzájuk?
Valójában Luigi és Elisabetta kedves barátaim a hegyekből. Minden történetem, ami ott játszódik, azokból az emberekből merít ihletet, akiket szeretek, akiket az évek során megismertem. Az ő életüket próbálom elmesélni. Jönnek velem egyik könyvből a másikba, igaz néha más neveken. Számomra az, hogy róluk írok, a barátságunk ünneplésének egy módja.
Olvastam egy interjúját, amiben úgy fogalmazott, hogy amikor E/1-ben ír, az Pietro sajátja, azé a Pietroé, aki a Nyolc hegyből is ismerős lehet az olvasóinak. Most viszont több szereplője is a maga nevében beszél, mi változott, hogy ezt a nagyon személyes hangot már másnak is oda tudja adni?
Néha úgy tűnik, legalábbis számomra, hogy az író munkája meglehetősen hasonlít a színészekéhez. Hiszen arról van szó, hogy belépünk mások életébe (milyen unalmas is lenne mindig csak a sajátunkról mesélni), átvesszük az emlékeiket, a vágyaikat, az érzéseiket – sőt, a hangjukat is. Ilyenkor úgy érzem, hogy egyszerűen elfogadom ezt az elbeszélői ént, és az ő hangjukon szólalok meg, nem az enyémen. Ez persze merészség is – hiszen mások élete előttünk mindig titok marad -, de mégis megteszem, és szeretetből teszem.
Az is feltűnt, hogy az új könyvében sokkal szikárabb a stílusa, tömörebbek a mondatai, sok dolgot nem mond el, és az olvasóira bízza, hogy a saját benyomásaikra hagyatkozva kitöltsék a hiányzó részeket. Amikor például arról beszél, hogy a főfelügyelőnőt áthelyezték a völgybe, csupán egy-két mondattal írja körül a helyzetet, mégis azonnal lehet tudni, hogy milyen légkör fogadta ott ezt a nőt. Jobban bízik az olvasóiban? Bátrabban bízza rájuk a szereplőit?
Igen, általában is azt hiszem, hogy egy műalkotás dolga – ha egy könyvet is annak nevezhetünk – hogy inkább kérdésekkel legyen tele, semmint válaszokkal. Írás közben nem érzem, hogy üzenni szeretnék valakinek. Olyan teret teremt számomra, amiben gondolkodhatok, emlékezhetek, és kérdéseket tehetek fel. Mi rejlik amögött az ember mögött? Hogyan jutott el idáig? Mik a vágyai? Mitől szenved? Éppen ezért szeretem, ha a történeteim és a szereplőim nyitottak maradnak az olvasók előtt, és hozzátehetik a saját élményeiket.
Egy másik jelenetben Luigi arról beszél a főfelügyelőnőnek, hogy az édesapja gyakran orvvadászott. Ez számára természetes, a nőt viszont megdöbbenti, amiben benne van, hogy a helyi viszonyok, igazán, csak helyben érthetőek meg. Ön most hova sorolja magát? Inkább hegyi, vagy inkább városi ember?
Egy városi ember vagyok, aki mostanra, sok-sok év után, már elég jól ismeri a hegyet is. Bizonyos életeket, bizonyos embereket, a világban való létezés bizonyos módjait csak akkor lehet megérteni, ha az ember néhány évet eltölt a hegyekben, és barátságot köt a hegyi emberekkel. Így történt ez velem is, és azt hiszem, nagy szerencse, hogy így alakult.
Most hol él? Mit lát, amikor kinéz az ablakán?
Ebben a pillanatban Milánó peremvidékén egy kis udvart látok. Néhány évig éltem a belvárosban, de aztán visszatértem a külvárosba, ez a világ közelebb áll hozzám. Szeretem az emberségét, és egyáltalán érdekesnek találom. Nyáron viszont, immár sok éve, a hegyekbe költözöm. 2000 méteren vár egy faház.
A Nyolc hegyben az édesanyának fontos, hogy mindig kilásson az ablakon, és ön is többször beszélt róla, hogy amerre jár, mindig figyeli a láthatárt. Mit gondol, a horizont, ami nap, mint nap elénk tárul, amit reggelente felkelve látunk, hatással van ránk, befolyásolhatja mondjuk a lelkiállapotunkat?
Természetesen. Ugyanakkor fontos elmondani, hogy a horizontunkat magunk választjuk. Legalábbis, én már hozzászoktam, hogy szabadon dönthetek arról, hol éljek, és így arról is, hogy milyen látvány táruljon a szemem elé. Ezt a szabadságot én vívtam ki magamnak, nem ajándékba kaptam. Én választottam a milánói kis udvart és a hatalmas erdőt is, amit a hegyi házból látok. Nem tudom, hogy érezném magam, ha olyan helyen kéne éljek, amit nem szeretek, de szerencsére nem így alakult.
Úgy fogalmazott egyszer, hogy apák generációi vitték a fiaikat fel a hegyekbe, hogy férfivá váljanak, hogy megtanítsák őket azokra az alapvető értékekre, amikre őket is megtanította a saját apjuk. Léteznek még olyan emberek, akiket a hegyek neveltek fel? Mi maradt meg mára azoknak az apáknak a tanításaiból?
Nos, a hegyek még mindig léteznek. Ahogy az apák is, akik elviszik oda a gyerekeiket. Nem kell túlzottan félni az elmúlástól, mert a hegyek mindig ott vannak, és a tanításaik is változatlanok. A szépség, a fáradtság, a szabadság, a mértékletesség, a kaland, a barátság, az önismeret – ezek az értékek nem múlnak el az idővel, hiszen az emberi lélek részei. Vagy mondjuk inkább azt, hogy ezek csak kevesek értékei már, és a legtöbben mást választanak, mást részesítenek előnyben? Hát legyen! De aki a hegyekbe jár, az úgysem szereti a zsúfolt helyeket.
A Nyolc hegyet, többek között, az inspirálta, hogy hiányolta a férfibarátság témáját az irodalomból. Azt mondta, hogy nem a kamaszkori barátságra, nem az ivócimborák társasága hiányzott a könyvekből, hanem felnőtt emberek odafigyelésen, felelősségvállaláson, törődésen alapuló kapcsolata. Van most hasonló téma a fejében?
Igen, próbálom feldolgozni a mentális betegségek témáját a férfiak életében. A nők vonatkozásában, legalábbis a kortárs irodalomban, ez azt hiszem alaposabban meg lett írva.
Az utóbbi két könyvében karakteres, saját hanggal bíró női karaktereket alkotott. Írna olyan regényt, aminek teljes egészében egy nő az elbeszélője?
Sok ilyet írtam már, különösen a Sofia mindig feketét visel című könyvemben. Nem fordították le túl sok nyelvre, de remélem, egyszer majd erre is sor kerül. Sokat írok nőkről, mert sok barátnőm volt, és hát gyakran voltam szerelmes. Szeretem hallgatni a nőket. Hallgatok, és írok…
A regényeiben gyakran visszatérő kérdés, hogy hol húzódik a határ két ember között? Meddig tudjuk elfogadni a másikat olyannak, amilyen – még akkor is, ha ez fájdalommal jár? Az, hogy azt mondjuk: „Én ilyen vagyok, ha jó neked, rendben, ha nem, akkor nem” – vajon a szabadság legmagasabb foka, vagy önzés? Létezhetünk egymás mellett, mégis egymástól függetlenül?
Anarchista vagyok, és szeretem a szabadságot – még két egymást szerető ember között is. Mégis azt hiszem, nincs valódi szeretet anélkül, hogy ne értenénk meg a másikat annyira, hogy az ő fájdalma nekünk is fájjon. Szabadság és szeretet között megtalálni az egyensúlyt nagyon nehéz. Én is, még mindig csak tanulom.
„Sokat vagyok egyedül a hegyekben, és nem esik nehezemre beismerni, hogy gyakran szenvedek az egyedülléttől” – több interjúból kitűnt, hogy az ön felfogása szerint az ember ne bújjon el a félelmei elől, hanem álljon elébük, és nézzen szembe velük. Azt, hogy egy ember, aki fél az egyedülléttől, felmegy a hegyekbe, hogy ott aztán igazán egyedül legyen, és így nézzen farkasszemet a szorongásaival, teljesen érthető. De, hogyan segítenek a hegyek a félelmei legyőzésében? Mit adnak önnek, amitől erősebb lesz, ami megkönnyíti ezt a szembenézést?
A magánnyal való kapcsolatomat egy hegyi kunyhóban ismertem meg. Tavasszal, ősszel, amikor ott vagyok, néha heteken át nem találkozom senkivel. Ez az élmény manapság nagyon ritka, hiszen gondoljon csak bele, minden egyes nap, állandóan emberekkel érintkezünk. Ehhez képest, ez az egyedüllét meglehetősen szélsőséges tapasztalat. Jelenthet óriási inspirációt, generálhat mély koncentrációt, de szülhet kétségbeesést, félelmet, és menekülési vágyat is. Ebben az állapotomban volt, hogy írni kezdtem. Máskor meg elmenekültem.
A haláltól fél?
Őszintén? Nem gondolok rá.
A regényeiben mindig van olyan szereplő, aki elmegy, és olyan, aki marad. Így lehet felosztani az embereket a világban? Elmenőkre, és ittmaradókra?
Az emberiséget sokféleképpen fel lehet osztani – de ezekben a nehéz időkben számomra a legégetőbb különbség az, hogy vannak, akik szenvednek, és vannak, akik nem. Vannak, akik félnek, és vannak, akik nem. Rengetegen meghalnak, mások pedig életben maradnak. Vannak, akik szabadnak érzik magukat, mások meg… Ezután már csak egy kérdés marad, hogy akár megyünk, akár maradunk, azt szabadon tesszük-e? Ha igen, akkor mindkét választás teljesen rendben van.
Megismerte a hegyeket, mint teljesen hétköznapi helyeket, ahol emberek élik a mindennapi életüket, és feltételezem, amikor Nepálban járt, látta azt is, hogy milyen, amikor ezek a helyek spirituális dimenziót kapnak. Milyen a viszonya most ehhez a két aspektushoz?
Úgy érzem, mostanra túlléptem rajtuk. Az egyszerű élet tere bennünk van, bárhol legyünk is. Ismerek embereket, akik a hegyen élnek, és napi tizenöt órát dolgoznak, mert csak a pénz jár a fejükben. És ugyanígy ismerek városiakat, akik kevésből élnek, de kivívták maguknak azt a szabadságot, hogy ők rendelkezzenek a saját idejük felett. A spiritualitás sincs helyhez kötve. Ez számomra a mindennapokkal való kapcsolatunkban rejlik, ott van minden egyes tettünkben. Említettem az anarchizmusomat, ez itt is megjelenik: ez is a szabadság egy formája, hogy senki nem parancsol, és pontosan azt csinálom, amit szeretnék. Már amennyire ezt az élet fájdalmai megengedik.
Nem tervezi meg előre, hogy mi történjen a szereplőivel, írás közben alakul a sorsuk. Viszont gyakran beleszövi a regényeibe a saját, sokszor akár fájdalmas tapasztalatait is. Amikor írni kezd, már tudja, mit szeretne beleírni, saját magából, a történetébe?
Mindig olyan dolgokról írok, amik velem estek meg, vagy amikről az általam legjobban ismert emberektől tudok. A vágy, hogy elmeséljem őket a legfőbb mozgatórugója az írásaimnak. Kezdetben mindig portrékat készítek, mondjuk úgy, színpadra állítom a barátaimat. Aztán a dolgok egyszerűen csak megtörténnek. Igen, van, hogy néha engem is meglepnek. Úgy érzem, írni kicsit olyan, mint álmodni. Mi történik az álmainkban? Minden igaz, és mégis, minden csupán képzelet. Én azt hiszem, álmodom, miközben írok.