Nem valami nagy halevő a magyar, az egy főre jutó fogyasztás 2019-ben 6,4 kiló volt, ami meg sem közelíti a 24 kilós EU-átlagot. Ráadásul ennek több mint háromnegyede, 78 százaléka importból származott és a teljes mennyiség 40 százaléka még mindig karácsonykor fogy. Így aztán a kormány komolyabb érdeksérelmek nélkül rendelhette el a kereskedelmi célú halászat megszüntetését a hazai természetes vizekben. Már több mint öt (a Balatonon pedig hét) éve kizárólag ökológiai célú, az inváziós fajok – mint például a busa vagy a törpeharcsa – gyérítését célzó szelektív halászat folyik. Ezzel elsősorban a hazai horgászoknak akartak kedvezni és a horgászturizmus fellendülését remélik.
A halászok amúgy nem sok vizet zavartak, igazán nem mondható, hogy elhappolták volna a horgászok elől a halat: 2015-ben, az utolsó halászati évben a természetes vizekből kifogott 9937 tonna hal 99 százalékát horgászok zsákmányolták, a maradék 100 tonnán osztoztak a kereskedelmi, az ökológiai célú, illetve a rekreációs halászok. Utóbbiak nem bottal-horoggal, hanem hagyományos halászszerszámokkal, emelő- és dobóhálókkal, kecékkel, varsákkal és hasonló eszközökkel igyekeznek halat fogni (ezt amúgy megfelelő engedély birtokában és szabályok között tehetik ma is). Hivatásszerűen nagyjából 200-an halásztak akkor.
A halas ágazat szereplőit összefogó Magyar Akvakultúra és Halászati és Szakmaközi Szervezet, a Ma-Hal meglehetősen kétségbeesetten igyekszik kedvet csinálni a hal, elsősorban persze a hazai hal fogyasztásához. A zöld érzelmekre igyekeznek hatni azzal, hogy hazai tavakban előállított haltermékek karbonlábnyoma (ha lehet a halak esetében lábnyomról beszélni) meglehetősen kicsi a többi állati fehérjeforráshoz képest, ráadásul rövid úton jut el a hazai fogyasztókhoz, így a Földnek is segít, aki hazai halat eszik.
A halastavakat sem valami sivár betonmedencének kell elképzelni, ezek szerves részei a természetnek. Az úgynevezett halastavi ökoszisztéma összesen 27 ezer hektár vizes élőhelyet jelent, fontos pihenő-, költő- és táplálkozó helyet biztosít a vízhez kötődő madaraknak. No meg a halhús gazdag könnyen emészthető fehérjében, rengeteg ásványi anyagot és vitamint tartalmaz, valamint omega-3 zsírsavat. Meg sajnos szálkát, ami sokakat tart távol a halevéstől, pedig az elkészítésnél sokat lehet javítani a helyzeten. Amíg azonban a magyar fogyasztókat nem tudják meggyőzni, marad az export: a hazai termelés jelentős része külföldre kerül.
– Mindezek ellenére Magyarország halnagyhatalom, csak nem fogják, hanem tenyésztik a halat – mondja Sziráki Bence, a Magyar Akvakultúra és Halászati és Szakmaközi Szervezet igazgatója. A 383 hazai halas cég 2019-ben 30 ezer hektár tófelületen összesen több mint 25 ezer tonna halat termelt, ebből 17 ezer tonnát étkezési céllal, a többi nagy része pedig a természetes vizekbe utánpótlásként telepített több milliónyi előnevelt, kisebb-nagyobb ivadék. Nem meglepő, hogy az ágazatot nem rázta meg a halászat leállítása, legfeljebb a kínálat szűkült valamelyest. Keszegfélékből például kevesebb kerül piacra, mert a tenyésztésük nem nagyon éri meg, halászni meg ugye nem lehet. Szóval kezdjenek gyanakodni, ha például egy halsütödében balatoni keszeget hirdetnek, az tógazdasági vagy import hal.
A tengerek, óceánok túlhalászásáról szóló hírek ismeretében a fentiek alapján akár azt is gondolhatnánk, itthon folyóinkkal minden rendben. De ez nagy tévedés lenne. A WWF megállapítása szerint felszíni vizeink kevesebb mint 20 százaléka van megfelelő ökológiai állapotban. Lehet, hogy ez elsőre nem egyértelmű, mert szerencsére nincsenek durva szennyezések, egyik folyónk sem hasonlít egy halott, bűzös kanálisra. De a hazai természetes vizek fő értékét nem is a bennük található biomassza, az élőlények összessége adja, szerepük ennél sokkal összetettebb. Az emberek számára is alapvető szükségleteket biztosítanak, elég csak például az ivóvízre gondolni.
– Márpedig a folyók, vizes élőhelyek állapota rossz és folyamatosan romlik – mondja Gruber Tamás, a WWF Magyarország Élő folyók programjának vezetője. A töltések közé szorított, szabályozott folyók feladata ma már az árvizek minél gyorsabb levezetése, esetleg a hajózás biztosítása. Pedig egy természetes állapotú folyó szerepe és hasznossága ezeknél sokkal összetettebb. Egy kiterjedt ártér – mint például a Duna régi birodalmából mutatóba maradt Gemenc – hihetetlen változatos és gazdag élővilággal rendelkezik, ami felbecsülhetetlen ökológiai érték. De kézzelfogható gazdasági haszna is van azzal, hogy az érkező vizet megtartja, stabilizálja a talajvíz szintjét a tágabb környezetében is, csökkenti a klímaváltozás miatt egyre súlyosabb és szélsőségesebb aszályok hatását, még a mikroklímára is befolyással van. Ennek eléréséhez azonban szemléletváltásra lenne szükség, a vizek minél gyorsabb elvezetése helyett a megtartásukra kellene törekedni. Bár akad egy-két ilyen kezdeményezés, messze nem vált még gyakorlattá, ehhez az ösztönzési rendszer gyökeres változására is szükség van. Technikai lehetőség pedig lehetne, a Tiszán például a víz fokozatos kivezetése és megtartása az árvízvédelmi töltéseken kívüli mély fekvésű területeken (ez nem azonos az árvizek szintjének csökkentését hivatott vésztározókkal), a Dunán pedig a mellékágak, a folyóval csak időszakos összeköttetésben lévő holtágak, zátonyok, szigetek partfelőli kiságának revitalizációja, vízpótlásának biztosítása. És ezek nem csak elméleti lehetőségek, a WWF Magyarország is részt vett például a Mohács melletti Szabadság-sziget és mellékág helyreállításában, ami pontosan azt eredményezte, amit várni lehetett: újjáéledt a szakasz, visszatértek a víz hiánya miatt korábban eltűnt áramláskedvelő őshonos halfajok, helyreállt az ártéri ökoszisztéma.