A hatalom tezauruszai

„A lehetséges világ logikai fogalma arra az intuitív meglátásra épül,
hogy a világ, amelyben élünk, más is lehetne, mint amilyen, de mégsem az.”
Csúri Károly

Kétféle értelemben is történetinek tekinthetjük az alábbiakban tárgyalt folyamatokat. Egyrészt felbukkanásuk és uralkodóvá válásuk a késői (spektakuláris) kapitalizmus fázislépésének a kísérőjelenségei: historikus szükségszerűségek. Másrészt történeti jellegűek abban az értelemben, hogy minden, amiről ebben az esszében beszélek, már megtörtént. A folyamat végbement, mielőtt felismerhettük volna. Az elfoglalt nyelv működésének manipulatív normaszegéseit már alig érzékeljük normaszegéseknek, az új nyelv teremtette új világ maga a norma: a kiteljesedett hegemónia társadalmi objektivitásként létezik (és tart fogva bennünket a maga nyelvi eszközeivel).

Ebben a dolgozatban a mai magyar politikai nyelv néhány látványos jelenségét vizsgálom. A jelenségcsoport alatt azonos mélystruktúrát találunk: az uralompárt teoretikai, és az erre épülő politikai kivitelezői apparátusa (a kettő nem összekeverhető) olyan szövegtani/diskurzustani eszközöket fejleszt és üzemeltet, amelyek egyrészt egy adott, az uralompárt által meghatározott irányba módosítják közéleti megszólalásaink jelentését és referencialitását (értsd: valóságábrázolásának jellemző jegyeit), vagyis ellenőrzötté teszik, hogy milyen módon beszélünk a világunkról; másrészt valahogyan ráveszi nemcsak támogatóit, de a tőle egyébként független (akár vele kritikus) ágenseket, csoportokat, intézményeket, gondolati és szándéktendenciákat is arra, hogy az általa kínált nyelven szólaljanak meg (ezzel pedig eléri, hogy az általa épített nyelvi vonatkoztatási rendszerben értelmeződjön minden állítás). A fent leírt eszközök összességét a hatalom szimbolikus nyelvének nevezzük.

A manipulációt mint fogalmat itt (Tamás Gáspár Miklós után) az átlátszatlanság szinonimájaként használom.

Három egyszerű kérdésre igyekszem választ adni: 1) Miért hozták létre, és milyen elemekből épül fel ez a manipulációs rendszer? 2) Hogyan jelenik meg működése a közéleti nyelvhasználatunkban? 3) Miért emancipatorikus jelentőségű, hogy ettől a manipulációs rendszertől függetlenítsük magunkat?

A dolgozatban felhasznált közéleti nyelvi példák ad hoc vételezett minták, ezek kiválasztása nem felel meg semmilyen tudományos kritériumnak. Ez azt is jelenti, hogy a minták elemzéséből levont következtetéseim általánosíthatóságát bemondásra kell elhinnie az olvasónak, mivel ennek így nincs bizonyító ereje. De nem is bizonyítani akarok, hanem csak mutatni valamit.

A nyelv elnyomáselmélete

Az uralompárt két, látszólag egymásnak ellentmondó, de valójában a politikai működés különböző szintjein érvényesülő felismerésre építi fel stratégiáit. Egyrészt belátja a hivatásos politika mechanizálódását, technicizálódását és voluntarizálódását. Erről az apparátus ritkábban beszél, és jellemzőnek tekinthetjük, hogy legbővebben egy olyan szereplő fogalmazta meg a felismerést, aki maga már hátrébb vonult a parlamenti szintű politizálásból. Völgyi Tóth Zsuzsa kérdésére válaszolva L. Simon László a következőket mondta a Kossuth Rádió Vasárnapi újság című műsorában 2023. július 30-án: „Be kell, hogy lássuk, hogy az elmúlt évtizedek átalakították a professzionista politizálást. Az a fajta idealizmus, az a fajta távlatos gondolkodás, ami jellemzője volt régen a politikának, és ami a szellem embereinek a sajátja – az ma egyre kevésbé kívánatos a politikában. Az egész amerikai, nyugat-európai és a magyar politikát is a mindennapi fókuszcsoportos kutatások, mérőszámok, közvéleménykutatások és a konzultációk alapján egzakt módon mérhető dolgok határozzák meg; ezek  alakítják, hogy mit tegyen, mit mondjon, merre menjen egy politikus. Tehát sokkal kevésbé fontosak az elvek. És ebben a világban egyre kevésbé lehet szerepük az íróknak.” Ez a megközelítés a lehető legnagyobb mértékben kikapcsolja a politikai gondolkodás közvetítettségét, a politikust pedig a maga közvetlenségében rezonátornak tekinti, a folyamat három mérőszáma a mintavételezés frekvenciája, a mintaelemzés pontossága, valamint az erre adott politikusi válasz adekvátsága (és szintén: pontossága). Bár a köznapi politikai praxisban és a részfeladatok rövid távú megoldásában ez a finkelsteini reakciósság vélhetően meggyőző hatékonyságot mutat (ezért is üzemeltetik most már tizenöt éve), ugyanakkor exkluzív alkalmazása egyrészt a teljes irányítatlanság beismerése lenne, másrészt a narrativizálás (és a hitelességfeltételek) igényelte tartalmi/értelmi konzisztencia gyors és totális széteséséhez, valamint a nemzetvezetői önkép felszámolódásához vezetne: ad absurdum azzal járna, hogy ha a mérések egy random ponton a népjogok extrém kiszélesítésének választói igényét mutatnák, akkor az uralompárt politikájának varázsütésre liberálissá kellene válnia. A nyilvánvaló ellentmondások megelőzése, kiküszöbölése érdekében hozták létre az informális társadalomirányítás egy, a Rogán Műveknél (vagyis a politikai kivitelezésnél) magasabb rendű intézményrendszerét a már pozícióba kerülésük előtt is, önszorgalomból is ezekkel a kérdésekkel foglalkozó szellemi műhelyekből. Ennek két fő eleme egy-egy ernyőszervezet: a Kommentár című folyóiratot és a Tranzit című rendezvénysorozatot közösen menedzselő Kommentár Alapítvány, valamint a többek között a XXI. Század Intézetet, a Látószög blogot és a Kertész Imre Intézetet is fenntartó, a Terror Háza Múzeum mögé/alá létrehozott Közép- és Kelet-Európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány. Ezeknek az intézményeknek mindegyikében vezetői szerepet tölt be Békés Márton történész. Az egymással, a többi politikai alapítvánnyal és a közigazgatással ezer szállal, nagyon bonyolult módon összekapcsolódó intézményi struktúra, miközben a nyilvánosság előtt kellően általános, messziről nézve ártalmatlannak látszó célokat tűzött ki maga elé, a valóságban két, a teljes uralmi piramis számára nélkülözhetetlen, döntő jelentőségű feladatot lát el. Egyrészt megfogalmazza és időről-időre újrafogalmazza az uralompárt legalapvetőbb történeteit: az elérendő társadalmi célokat ábrázoló narratívákat, a nemzeti összetartozás nagyon kiterjedt, a hétköznapi életbe is beleereződő mitológiáját, valamint a szellemi eredetmítoszként megjelenített, visszafelé megrajzolt filozófiai hagyományvonalat – és ezekkel a narratívákkal kijelöli a mérhetőségre felfeszített, az L. Simon László-idézettel jellemzett Rogán Művek manipulációs tevékenységének határait. (Vagy megfordítva: ezek a narratívák teremtik meg azokat a pontokat, amelyeken túl a felmérésekkel, közvéleménykutatásokkal percipiált közérzékelés, vagyis a közakarat és közhangulat megismerhetetlen arányú elegye már nem kiszolgálandó, hanem befolyásolandó). Másrészt ez a magasabb rendű intézményi struktúra stratégiai jelentőségű tudást gyűjt össze és hoz létre magának a társadalomnak és a társadalomirányításnak a működéséről, egész pontosan e működés fogalmi aspektusairól. Mivel a mostani esszé célja az uralompárt nyelvi/kulturális manipulációs késztetettségének és praxisának a jobb megismerése és megértése, itt nem vállalkozom az imént leírt intézményi struktúrában végzett elméleti munka teljes körű bemutatására, értelmezésére, hanem csak a nyelvről és a nyelvhasználatról megalkotott felismeréseiket követem végig a filozófiai környezetben megszületésüktől a gyakorlati alkalmazáson keresztül egész a hatásukig – amely hatás a védekezésre képtelen társadalmon jelenik meg.

Az előző bekezdésben leírt intézményi struktúrát benépesítő szellemi közösség (a Kommentár köréből kifejlődött ún. Tihanyi jobboldal) túlbecsülhetetlen jelentőségű (mert hatásával a hétköznapi közösségi életünket elárasztó és leuraló) filozófiai eredménye a linguistic turn, vagyis a nyelvi fordulat nagyon mély belátása. Az „eredmény” szó itt nem egy forradalmian új gondolatot, hanem egy forradalmian új koncepciót jelent: korábban megképződött felismerések egy eddig ismeretlen elrendezését. A Tihanyi jobboldal mint ideológiafejlesztő munkacsoport három szellemi vívmány megközelítési módjait és szempontjait dolgozza össze egyetlen rendszerré: 1, Elfogadja a társadalmi folyamatok közvetítettségét, vagyis azt, hogy az emberi közösségek történéseit a közvetlenül érzékelhető állapotok és események megismerésével nem tudjuk megérteni, nem tudjuk magyarázni, mert ezeknek a történéseknek a tényleges mozgatói fogalmi természetűek, láthatatlanok (rejtettek), ebből következően csak teoretikusan hozzáférhetőek, ezért a munkacsoport a megismerés módszerének az elméletalkotást választja – és ebben a korlátozott értelemben hegeliánus idealista. 2, Mivel a munkacsoport megismerő/tudástermelő tevékenységének célja nem maga a megismerés, hanem a társadalmi környezet politikai viszonyrendszerének megváltoztatása, majd folyamatos alakítása-ellenőrzése, vagyis mivel céljai heteronómak (ezt itt részletesebben nincs mód kifejteni, de: reakciósak, ezen belül ellenforradalmiak), ezért az antisztálinista baloldali filozófiából importálja, majd magáévá teszi Antonio Gramsci hegemóniaelméletét, amely kimondja,hogy a korszaképítésre alkalmasan hosszú életű politikai hegemónia a nyelvi/kulturális hegemónia kiépítésével/kivívásával szerezhető és tartható meg. 3, Egészen kivételes invenció az, hogy a fenti kettő fölé szuprematív elvként a huszadik századi episztemológiai és ontológiai vizsgálatok egy valódi folytatás nélküli oldalágát, az azóta a pragmatizmusban és a szociolingvisztikában jórészt feloldódott gondolatkört, a tágan értelmezett nyelvi fordulatot teszi meg, amely Békésnél magában foglalja az ún. Bécsi kör egyes logikai-szemantikai kutatásait, az ezekhez érintőlegesen kapcsolódó wittgensteini logikai-kritikai nyelvelméletet, a későbbi amerikai pragmatizmus alapjául szolgáló Sapir-Whorf-hipotézist (vagyis a nyelvi relativizmust), valamint Richard Rorty és Michel Foucault némely nyelvfilozófiai megállapításait. Ezzel az aktussal, amint a következő bekezdésben látni fogjuk, részben zárójelbe teszi, részben meg is haladja saját idealista meghatározottságát, amennyiben belátja, hogy a közvetítés igazából nem a szellem és a valóság között történik meg (ahogyan Hegelnél), hanem a szellem és a nyelv között, de ráadásul olyan módon, hogy a közvetítés által a nyelv többé nem ábrázol, megjelenít valami tőle függetlenül létezőt (jelesül a valóságot), hanem maga a nyelv teremti meg azt, és totálisan uralja minden mozzanatában; összefoglalva: felismeri és tételezi a nyelv uralmi korruptságát és univerzális hatalmát.

A nyelvi fordulat (jelentős veszteségekkel bár, de mégiscsak) leegyszerűsíthető egy következtetési sorra: A valóságnak minden olyan jelensége, amely akár csak a legapróbb mozzanatában absztrakt, az érzékszerveink számára hozzáférhetetlen. (Például egy kifli zamatát képesek vagyunk az ízlelőbimbóinkkal érzékelni, de a kifli árát, ennek az árnak az emelkedését, a drágulás okait, valamint az okok esetleges felelőseit – ezeket már egyetlen érzékszervünk se tudja percipiálni, nincs velük fizikai érintkezésünk. Az ilyen jelenségeket csak elgondolni tudjuk, nyelvi megalkotásuk által vagy mások létrehozta nyelvi produktumok befogadásával. Bár a drágulás a valóságban van, számunkra csak a nyelven keresztül érzékelhető. Erre a képre még vissza fogok térni a dolgozat végén.) Mivel a politika a közösséget érintő döntések valamilyen módon történő meghozását jelenti, és mivel a döntés mint olyan szintén absztrakt, fogalmi természetű jelenség, erre is érvényes az, hogy csak nyelvileg férünk hozzá. Ebben az értelemben a politizálás kommunikatív (alapvetően nyelvi) cselekvést jelent, nyelvi eszközök segítségével megy végbe. A nyelvi cselekvés a társadalomban az egymásra reflektáló közlések és megnyilatkozások párhuzamosan megosztott hálózatából, valamint a hálózat állapotának időbeli változásaiból áll. A társas nyelvi érintkezésnek ezeket az időben lineárisan előrehaladó, és közben szervesen fejlődő, vagyis a korábbi közlések által befolyásoltan mindig alakuló állapotváltozásait nevezzük diskurzusoknak. Mivel tehát a politikai tények alapvetően diskurzusok, így nem a valóság, hanem közvetlenül a szavak teremtik meg a politika világát, amit úgy is megfogalmazhatunk, hogy a politikai közösség valójában nem más, mint beszédközösség. Ez még akkor is így van, ha a politikai szempontból releváns diskurzusokban a valóságra vonatkozó állítások fogalmazódnak meg: miután csak a nyelven keresztül van kapcsolatunk a valóság absztrakt elemeivel, az állítások értelmezése és értékelése (leegyszerűsítve: igazság-e a valóságra vonatkozó állítás) is csak nyelvi eszközökkel végezhető el. És mivel a nyelvnek nincsenek rajta kívül álló, működését valóságobjektivitásként korlátozó természeti törvényei (ahogyan a valóság közvetlen érzékelésének viszont vannak: mindegy, hogy mit állítok nyelvileg a jelenségről, a másfél kilós vasgolyó bizony el fogja törni a lábujjamat, ha megfelelő magasságból ráejtem, mert a gravitáció mint természeti törvény erősebb minden nyelvi megoldásnál az érzékelhető spektrumban), hanem csak belső viszonyai, szabályszerűségei és összefüggései vannak, ezért ugyanarra az absztrakt valóságaspektusra vonatkozóan többféle, akár egymásnak ellentmondó állítás is megfogalmazható. A diskurzusokban ezek a kontradikt állítások tényleg meg is fogalmazódnak, a bennük (akár aktívan, akár passzívan) részt vevő minden ember pedig vagy elfogadja, vagy hamisként visszautasítja az állítások igazságát, de bármelyiket is teszi, azt csak nyelvi szempontok alapján, és kizárólag nyelvi eszközökkel teheti meg. Ebből kifolyólag a nyelv a politikai küzdelmek elsődleges terepe. Fontos megérteni, hogy itt nemcsak szónoklatokról, publicisztikákról, Facebook posztokról és plakátszlogenekről van szó, hanem szinte minden politikai cselekvésről: a hatalmat elsődlegesen megjelenítő államnak és az állam intézményeinek az eljárásai szintén diskurzusok, produktumaiknak döntő többsége szövegmű, cselekvésük szintén nyelvi természetű. A diskurzus ebben az értelemben a politikai küzdelem valóságos tárgya. A politikai aktor minden nyelvi cselekvése arra irányul, hogy az általa preferált állításokat fogadja el igazságként a lehető legtöbb résztvevő, és mivel az igazolásban a valóság nem, csak a többi nyelvi elem tud megjelenni szempontként, a diskurzus valójában nem is az, amiről szó van, hanem az, ahogyan beszélnek róla. De ha a politikai cselekvés ennyire végletesen a nyelvbe zárt, akkor hogyan tud hatást gyakorolni az életünkre nem nyelvi helyzetekben, mondjuk, egy szomorú hétfő reggelen, miközben némán a munkahelyünkre bandukolunk? A nyelvi fordulat nagyon erős válasza erre a kérdésre az, hogy az igazolás ugyan nyelvi, de ezek a nyelvi igazságok közös nem nyelvi cselekvéseket képesek kiváltani, sőt, az elmélet azt állítja, hogy szinte minden fontos közös cselekvésünk kiváltója az ilyen-olyan konszenzussal megképződött nyelvi igazság. Ez a döntő momentum. A kellően sokak által igazolt nyelvi állítások közös cselekvéseket váltanak ki, és így a politikai viszonyrendszer megváltoztatható a diskurzus viszonyrendszerének megváltoztatásával. A konszenzuális igazságok a közösségi tudat horizontjára kerülnek, onnan pedig nem nyelvi cselekvésként a valóságba. Ez azt jelenti, hogy a csak nyelvileg igazolt igazságok alapján cselekszünk közösen, a nyelvi igazság kontrollálása így valós hatalom, ami másképpen megfogalmazva egyértelmű azzal a megállapítással, hogy a diskurzusok feletti ellenőrzés a társadalmi cselekvés ellenőrzésének egyik formája. Utóbbi a nyelvi fordulat legfőbb tézise. Azonban még nem értünk a bekezdés végére. Ugyanis a fenti filozófiai belátás bár megmutatja, hogyan ágyazódik be a hatalom a közösségbe, de nem mond semmit arról, hogy miként képes ez társadalmi szinten, vagyis nagyon széles körűen működni. Hiszen a politikai témájú diskurzusokban, a populáció méretéhez képest még passzívan is csak nagyon kevesen vesznek részt, a néhányak konszenzusa pedig nem válthat ki össztársadalmi cselekvést. Ezt az ellentmondást a kontamináció és az infiltráció, vagyis az összemosódás és a beszűrődés jelenségei oldják fel. Ezek két elemből tevődnek össze. Egyrészt abból a felismerésből, hogy az ember egy mesélő lény, aki folyamatosan körbebeszéli nemcsak a társadalmi szintű közös cselekvését, de a családi életét, a privát valóságát is, sokszor a legszemélyesebb helyzeteit is úgy értelmezi, problémáit úgy oldja meg, hogy beszél saját magához is. Miközben beszéddel, vagyis nyelvvel adja át hagyományait a saját közvetlen utódainak, de nyelvi produktumként meséli tovább szűkebb-tágabb közösségének a történetét is, nyelvi elemként raktározza az egész nemzet tradícióját, és ez az a nyelvi szövet, ami részben az összetartozás érzését hozza létre, részben pedig meggyőzi (megnyugtatja) az egyes embert, hogy a létezésének és létezése módjának van valamiféle értelme és célja. Márpedig az a valami, ami az egyén szintjén ennyire fontos életeszköz, az ugyanaz a dolog, mint a diskurzusok teste: a nyelv. Ha a diskurzusok irányítói el tudják érni, hogy a közösségi érdekeltségű megszólalások fontos nyelvi elemei beszűrődjenek az egyes ember személyes, nem közösségi témájú nyelvhasználatába, akkor a nyelvi irányítottság határai nem esnek egybe a politikai diskurzusok határaival, hanem messze túlnyúlnak azon, mivel a Sapir Whorf-hipotézis kimondja, hogy az azonos nyelvi módon beszélők ugyan azonos világban élnek, de a különböző nyelvi módon beszélőknek a világuk sem azonos (mást tekintenek valóságnak). Ez a nyelvi fordulat filozófiai belátása a Tihanyi jobboldal államelméletében.

Radikálisan le- és végigvezetve a nyelvi fordulatot, ahhoz a két, egészen vad állításhoz jutunk, hogy egyrészt nem mi beszéljük a nyelvet, hanem a nyelv beszél el bennünket, másrészt pedig, hogy a nyelv teljes uralása azt jelenti, hogy grammatikailag is lehetetlenné válik a hegemóniával szembeni bármilyen gondolat megfogalmazása. Idáig a Tihanyi jobboldal nem merészkedik, de azt az általános tételt azért megfogalmazza (és átadja a politikai kivitelezőknek), hogy „ha létre tudom hozni azt a helyzetet, hogy a diszkurzív ellenfelem az általam megalkotott nyelvi módot használja, akkor az én világom, az én igazságaim szerint fog értelmeződni a megszólalása, és ebből következően a vitát abban a pillanatban megnyerem, amint beszélni kezd, függetlenül attól, hogy pontosan mit állít”. Ez a tézis a represszió legkönyörtelenebb, mert fizikailag is és nyelvileg is érzékelhetetlen, teljesen fájdalmatlan eszköze.

A nyelvi elnyomás gyakorlata

Noha az uralompárt ideológiafejlesztő apparátusa a nyelvi fordulattal túllép a közvetítettség hegeli problémáján, azt mégsem engedheti el teljesen, az elméletalkotás kényszere (vagyis a szellem-valóság közvetítés) a munka bizonyos pontjain megmarad. Ez a teoretikus gondolkodásba rögzítettség a tudaturalmi rendszer szerkezetéből következik.  Az ideális kontrolláltságú tartalomáramlás egy zárt, a feje tetejére állított piramis szintjei között megy végbe, a következő módon: metanarratívák → általános narratívák → ügyekre írt narratívák → egyes politikusi megszólalások/egyes propagandaüzenetek. A tartalmak fentről lefelé desztillálódnak, a nagyon széles spektrumú, de homályos (történések leírásából, állításokból, következtetésekből, gondolatokból, indulatokból, vágyakból és szándéktulajdonításokból keveredő), sokszor belső ellentmondásokkal terhelt metanarratíváktól a maguk közvetlenségében, nyersességében a célra irányított, tömör egyes politikai megszólalásokig vagy propagandaüzenetekig.  A probléma itt az, hogy a metanarratívákat nem lehet megírni. Pont az a természetük, hogy nem.  A metanarratíva egy, az egyedi befogadókban megképződő rekonstrukció, az a mód, ahogyan az általános narratívák, az ügyekre írt narratívák és az egyes megszólalások beépülnek a befogadó tudatába, rávetítődve a személyes élményeire, összemosódva világképének egyes elemeivel, és beszűrődve érzelmi életébe is. A metanarratívák a legerősebben képesek kiváltani a közös cselekvést, de a tudaturalmi rendszer mozgatói számára ezek közvetlenül nem hozzáférhetőek, ezért a teoretikusok nem kikapcsolhatóak a folyamatból annak felállta után sem.

A nyelv korrumpálása szuperpozíciós elnevezéseknek és megtévesztő szillogizmusoknak a diskurzusokban és a diskurzusokon túli nyelvhasználatban való elterjesztésén keresztül, valamint a károsnak/veszélyesnek ítélt neveknek, adatoknak, témáknak, összefüggéseknek a nyelvből kizárásán keresztül történik meg. Ezeknek a jelenségeknek a részletes vizsgálata, teljes feltérképezése munkacsoport szintű, nyelvészeti képzettséget és rengeteg munkaórát igénylő feladat lenne, egy esszé erre nyilvánvalóan nem vállalkozhat. Ahhoz azonban, hogy a dolgozat harmadik szövegegységében megfogalmazott védekezési gyakorlatok szükségességét alátámasszam, úgy vélem, elég lesz néhány jellemző nyelvi példa, és azoknak a, számomra elérhető, csekély mélységű elemzése.

A példák elemzéséhez egy szövegtani koncepció alapfogalmait és -módszerét fogom használni. Véletlenül sem azért, hogy még bonyolultabb legyen ez a szöveg, hanem éppen azért, hogy a legkönnyebben felfoghatóan tudjam megjeleníteni azt, amit mondani szeretnék ezekről a példákról. Csupán a következő néhány, nagyon egyszerű megállapítást kell elfogadnunk. A Szegedi Szemiotikai Iskola (Bernáth Árpád, Csúri Károly, Kanyó Zoltán) által a 80-as években kifejlesztett, és Csúri Károly munkásságában kicsúcsosodó szövegvizsgálati metódus, vagyis a Lehetséges világok vizsgálata mint műelemzés egy, a történetértelmezés főbb mozzanatait leírhatóvá tevő módszer. A módszer megközelítése szerint a történetek állításokból épülnek fel, az állításokról megállapítható, hogy igazak-e vagy sem. Az igaznak elfogadott állítások összessége a valóság (a valóság tehát befogadóspecifikus). Ugyanakkor az ember olyan lény, amely el tud képzelni a valóságtól eltérő viszonyrendszereket is, amelyekben más állítások lesznek igazak, mint a valóságban (ezeket hívja az elmélet lehetséges világoknak). Sőt, valójában ez az elmélet azt feltételezi, hogy az általunk valóságnak érzékelt viszonyrendszer még csak nem is kitüntetett, nem különbözik semmiben a többitől, hanem csak egy a végtelen számú lehetséges világok közül. Csúri alaphipotézise szerint az állításokra épülő megnyilatkozások (vagyis a szövegmondatok) jelentése azonos azoknak a lehetséges világoknak az összességével, amelyekben az adott állítás igaz. A lehetséges világok elmélete szerint a különböző állítások befogadói igazolása (igazként elfogadása) hatással tud lenni más állítások igazolási folyamatára is. Ez a hatás két vagy több állítás együttes megjelenésekor, illetve a közös megjelenések ismétlődései által jön létre. Az ismétlődések bonyolult együttállásaiból ismétlődésstruktúrák épülnek fel, ezek a struktúrák meghatározzák a szövegek jelentését (azoknak a lehetséges világoknak a halmazát, amelyekben a szöveg minden állítása igaz). Kétféle ismétlődést különböztetünk meg. Az egyik féle ismétlődés az adott szövegművön belül jön létre, ezt motívumnak nevezzük. A másik féle ismétlődés a világtudásunk (vagyis más szövegek) egyes elemeit ismétlik meg az adott, vizsgált szövegben, ezt emblémának nevezzük. Több fogalmat nem vezetek be, itt most nem lesz rá szükség. (A figyelmes olvasó pedig már ennyiből is észrevehette azt a jellegzetességet, ami miatt pont ezt az eszközt hívtam segítségül az elemzéshez: a lehetséges világok elmélete ugyanolyan módon a nyelvi fordulat nagyon mély belátására épül, ahogyan a Tihanyi jobboldalnak a nyelvről megalkotott elgondolásai. Az elméletnek a szellemi szubtilitásokra való érzéketlensége most ne zavarjon bennünket – ezeknél sokkal egyszerűbb összefüggésekről lesz szó.)

A következőkben a diskurzus-hegemónia kiépítésében alkalmazott két fontosabb nyelvi manipulációs eljárásra mutatok egy-egy példát. Természetesen nem a nyelvi elemek jelentése/értelmezése itt a megfejtés, hiszen ezeknek éppen az a természetük, hogy mindannyiunk tudatába beépültek, a teljes értelmi/érzelmi/konnotációs mezőjükkel. Illetve, a lényeges felismerés pont az, hogy sokszor egyáltalán nem is hétköznapi nyelvi elemek azok, amelyeket teljesen sztenderdnek érzékelünk ma már.

1. Szuperpozíciós elnevezések. Ez az eszköz a szótár szintjén korrumpálja a nyelvet. A szuperpozíciós elnevezések feladata az, hogy kiszorítsák az általuk megnevezett jelenség neutrális (ritkábban ismétlődő, rajta kívüli nyelvi elemekkel, állításokkal csak esetlegesebben összekapcsolódó) nevét vagy neveit, legfőbb jellegzetességük pedig az, hogy ugyan egy-egy szóként vagy szószerkezetként jelennek meg a nyelvhasználatban, vagyis szavaknak mutatják magukat, de valójában nem szavak. Hanem teljes szövegek. Egész pontosan történetmesélő szövegek. A szuperpozíciós elnevezés tehát egy olyan szó, amelybe egy vagy több történet sűrűsödik bele.

Az uralompárt közleményeiben és egyéb kommunikátumaiban a következő szuperpozíciós elnevezések bukkantak fel az utóbbi időszakban: árfigyelő, ársapka/árstop, árspekuláció/árspekuláns multik, „az apa férfi, az anya nő”, baloldal, békepárti/béke pártján, bevándorlóország, Brüsszel, föderalista, gender, „hagyományos családmodell”, határvadász, keleti nyitás, „keményen dolgozó kisemberek”, kordonbontás, kötelező élelmiszerár-akció/kötelező akció, kötelező migránskvóta, LMBT/LMBTQ, megszorítás, migráció, nemzeti konzultáció, rezsicsökkentés, Soros/Soros-terv/Soros-hálózatok. Nyilvánvaló, hogy ez nem a teljes lista, de az eszköz természetéből adódóan nagyságrendileg azért nem lehet ennél több az aktívan mozgatott korrupt szavak/kifejezések köre.

rezsicsökkentés – 2012. december 22-én jelent meg a Magyar Közlönyben a Németh Lászlóné nemzeti fejlesztési miniszter által jegyzett 78/2012. NFM rendelet az Egyes energetikai tárgyú árszabályozással összefüggő miniszteri rendeletek módosításáról. A jogszabály a lakossági földgáz- és távhőszolgáltatások árszabását módosítja, hatósági árassá teszi azokat. Az uralompárt, nem hivatalos kommunikátumaiban már ekkor rezsicsökkentő rendeletként hivatkozik a szabályozóra, de abban magában nem szerepel a rezsi szó sem. Ugyanezen a napon Giró-Szász András kormányszóvivő elmondja, hogy csökkenni fognak a lakossági energiaárak, és „a szolgáltatóknak kell viselniük [az ebből következő] terheket, azokat nem háríthatják át. A szektor 1995-ös privatizációjában részt vevő cégek az elmúlt 17 esztendőben évente átlagosan húszszázalékos nyereségre tettek szert, így a befektetés már 3,5-szer megtérült nekik.” Ezekben a napokban még párhuzamosan jelentek meg a rezsidíj-csökkentés, a rezsiköltség-csökkentés és a rezsicsökkentés elnevezések, és hamarosan újabb jogszabályok segítségével a kormányzat a villamos- és vízszolgáltatást is hatósági árassá tette, a szabályozók 2013- január 1-jén léptek hatályba. Giró-Szász András „A kormány elkötelezett a rezsicsökkentés mellett” mondatának jelentése már ekkor sem volt ekvivalens a neutrális „A kormány elkötelezett a lakossági energiaárak hatósági árassá tétele mellett” mondattal, de a diskurzusirányítás első körben nem szuperpozícionálta a rezsicsökkentés szót, hanem szűkítette annak jelentését az ismétlődések által: egy évvel korábban még a kormányszóvivő mondata csak azokban a lehetséges világokban lett volna igaz, amelyekben a kormányzat hatóságilag minden rezsi típusú költséget csökkent (az energiaárak mellett az ingatlanbérleti díjakat, a telekommunikációs díjakat stb.). 2012 decemberére ez úgy változott meg, hogy a rezsi mint szó csak a lakossági energiaárat jelentette. A következő hetekben a név alternáns alakjait kivezették, és 2013. február 21-én az ATV Start című magazinműsorában Németh Szilárd csepeli polgármester már mint rezsicsökkentési biztos mutatkozott be, és a rezsicsökkentés szót 19 perc alatt közel harmincszor ismételve összefoglalta a szó értelmezését mint történetet:

Regnálása alatt az előző kormányzat 200-300%-kal növelte a lakossági energiaárakat, a Fidesz 10%-kal csökkenti. Az alacsonyabb hatósági ár alapja a jobban teljesítő nemzetgazdaság, amelynek eredményeiből minden állampolgárnak joga van kivenni a részét. A hatósági árakból adódó többletköltségeket a szolgáltatóknak kell vállalniuk, a közművek üzemeltetésén korábban, közel 20 év alatt szerzett profit ellentételezéseként. A hatósági árral a kormányzat megvédi az adófizetőket a nemzetközi energiacégek kizsákmányolási gyakorlatától.

Mivel a 2013-ban induló országgyűlési választási kampányban a lakossági energiaárak hatósági árasítása vezértémává vált, az iszonyatos tömegű ismétlődések hamar rögzítették a szó fenti értelmezését, és kialakult a szuperpozíció: minden mondat, amelyben a szó szerepelt, a befogadó számára olyan lehetséges világokat nyitott meg, amelyekben a fent leírt teljes történet minden állítása igaz – függetlenül attól, hogy az adott mondattal mit szándékozott állítani a beszélő. Az MSZP rögtön nyilatkozatot adott ki arról, hogy „a rezsicsökkentéssel megint a gazdagok járnak jól”, de mivel a szuperpozíciós szót használták, közleményükkel automatikusan azt is állították (anélkül, hogy felfogták volna), hogy a kormány megvédi a választópolgárokat a kizsákmányoló nemzetközi energiacégektől, szemben a korábbi… stb. stb. A kormánytól egyébként független hírmagazinok hamarosan tageket (témajelölőket) hoztak létre a rezsicsökkentés szóhoz, és az elmúlt tíz évben tízezrével tettek közzé a taggel jelölt kommunikátumokat a hatósági energiaárakról, azok hatásáról, sokszor nagyon is kritikusan, máskor ironizálva ismételgetve a szót, de minden esetben magának a szónak a használatával mégis állítva, hogy a kormány megvédi a választópolgárokat… stb. Bár az egriek véleménye a rezsicsökkentésről című videó vélhetően egy előfeszített propagandaanyag, de aligha kellett nagyon manipulálni a résztvevőket: tényleg általános tapasztalat, hogy a beszélőközösség számára a 2013-ban Németh Szilárd által megfogalmazott történetet jelenti a szó, azok számára is, akik nem az uralompárt támogatói. A rezsicsökkentés szuperpozíciós elnevezés velünk maradt, hetente legalább egy poszt most is keletkezik ennek emlegetésével az uralompárt Facebook falán, és még 2022 nyarán is, a hatósági árszabályozás módosításakor az LMP helyesnek látta közleményében úgy fogalmazni, hogy „a rezsicsökkentés csökkentése azt bizonyítja, hogy az Orbán-kormánynak nincs szociálpolitikája”.  Ez az üzenet annyira problémás, hogy ha a neutrális/sztenderd változatot próbáljuk befogadni, akkor is teljesen értelmetlen: „a lakossági energiaszolgáltatás hatósági árasításának részleges feladása azt bizonyítja, hogy az Orbán-kormánynak nincs szociálpolitikája”, de az LMP által választott, a szuperpozíciós elnevezést ismételgető forma ráadásul jól megerősítve állítja is a kormány szociálpolitikáját (tudniillik azt, hogy a kormány megvédi a választópolgárokat a… stb.). Nyilvánvaló, hogy a társadalom minden szinten, és ráadásul valódi kényszer nélkül adta meg magát ennek a szónak – ami valójában egy manipulatív történet. Az uralompárt ezzel a teljes szabad médiát és gyakorlatilag az összes nyelvhasználót a saját agitációs ügynökévé tette.

2. Megtévesztő szillogizmusok. A szillogizmusok vagy más néven kétpremisszás következtetések a nyelvi életünk leghétköznapibb alakzatai, megismerőtevékenységünk építőkövei, ezek teszik lehetővé, hogy új input nélkül is további információkra tegyünk szert a kommunikációban. Logikai szerkezetét tekintve a szillogizmus két olyan igaz állítás, amiből következik egy harmadik állítás igazsága. A szillogizmusok természetesen roncsolhatóak logikailag (is). Minden politikai és egyéb konspiratív nyelvi gyakorlatban jelen vannak a megtévesztő szillogizmusok (hogy a matematikusoknak és nyelvészeknek ne fájjon annyira: szillogisztikus jegyeket mutató érvelő szerkezetek), de az uralompárt beszédfolyamaiban sokszor ez az alakzat látszik a kommunikátumok legfőbb szervezőelvének. A megtévesztés értelemszerűen a premisszák vagy a belőlük levont következtetés korruptságát jelenti. Nem világos, hogy a megszólalók „komolyan gondolják-e” ezeket a fals struktúrákat (tehát olyan lehetséges világokat érzékelnek-e valóságnak, amelyekben a logika sem érvényes), vagy a megtévesztés szerkezeti szinten is tudatos (egyszerűen hazudnak); ahogyan az sem világos, hogy ezeknek az alakzatoknak a használatára tanítják-e az egyes politikai megszólalókat, vagy csak analógiásan terjed közöttük (ellesik egymástól, mert hatékony megoldások). Jól látszik viszont, hogy egy-egy megszólaláson belül tömegesen használva ez az eszköz nagyon alkalmas a befogadó összezavarására (annyi összevissza állítást halmoznak egymásra, hogy aki olvassa vagy hallgatja, egy ponton túl meg sem próbálja a szöveg tényleges jelentését követni, viszont megmaradhat benne az az érzés, hogy a megtévesztő szillogizmusokkal összekapcsolt témáknak, elemeknek, entitásoknak valamiféle közük azért biztos van egymáshoz). Másrészt az ilyen következtetések sokszor kommunikációs csapdaként üzemelnek: a vitát direktben a következtetés érvényességére terelik, miközben rejtetten maradhat, hogy maguk a premisszák hamisak (hazugságok).

genderlobbi-szillogizmusok – Rétvári Bence, a Belügyminisztérium parlamenti államtitkára 2023. május 16-án a közösségi médiában szokatlanul hosszú (kilenc bekezdésnyi mantra, plusz mindenféle emotikonok és piktogramok) szöveget tett közzé Facebook oldalán. A poszt Alice Oseman brit szórakoztató irodalmi szerző Heartstopper – Fülig beléd zúgtam című, eredetileg webképregényként megjelent romantikus történetének magyar kiadásáról szól (a webképregényből a Netflix tévésorozatot fejlesztett, amelynek első évadát 2022-ben mutatták be). A teljes szöveg részletes elemzése nem férhet itt el, két alakzatot szeretnék csupán megmutatni, de azokat kicsit közelebbről is. A szöveg a következő főbb állításokat rendezi sorrendbe: terjednek az LMBT tartalmak → most találtak a könyvesboltban egy LMBT képregényt is az ifjúsági könyvek között → ennek a könyvnek a megjelenése és elhelyezése a Meseország mindenkié című könyvhöz hasonlóan, a nemi kisebbségek szervezetei által irányított törekvések megvalósítója → ez a törekvés az állampolgárok (itt: gyerekek) nemi identitásának megváltoztatására irányul → a kormány közbelépett korábban, és a továbbiakban is be fog avatkozni → a gyerekek számára elérhető helyekről az ilyen tartalmakat el kell tüntetni → ebben a kormányzat tevékeny szerepet vállal.

A szöveg egy emblémásan megismételt előzményre építi fel érvelését, az előzmény megjelenítése maga is tele van megtévesztő szillogizmusokkal, ezek egyikét fogom idézni. A Meseország mindenkié című könyv piacra kerülésének körülményeit értelmezi a következő mondat: „Akkor a legkisebbek felé indított átnevelő programot a genderlobbi, amit a gyermekvédelmi törvénnyel és népszavazással sikerült megállítani.” Itt három állítást látunk: [P1] A könyv egy olyan átnevelő program eszköze, amelynek célja a kisgyerekek nemi identitásának megváltoztatása; [P2] A kormányzat erre a szándékra gyermekvédelmi törvény megalkotásával és népszavazás szervezésével reagált; [C] A kormányzat (akkor) megállította a genderlobbit. (A tények: a Meseország mindenkié egy szépirodalmi antológia ismert kortárs szerzők szövegeivel. A könyvben sokféle etnikai és társadalmi kisebbség szemszögéből szólalnak meg mesék, különböző nemi kisebbségek szemszögéből is, de találunk benne történetet a mániás depresszióval élő ember sorsáról, vagy a nárcisztikus személlyel közös kapcsolatban létezés élményéről. A kötet, a kortárs szépirodalomra jellemző módon, mérsékelt érdeklődés mellett töltötte előjegyzési (presale) időszakát, ám közvetlenül a megjelenését követően Duró Dóra egy sajtótájékoztatón megsemmisítette a kiadvány egyik példányát. A nagy visszhangot kiváltó gesztus után a kormányzat a gyermekvédelmi törvény módosításával és népszavazási kezdeményezéssel állt a kiadvány elleni támadások élére. Fenti két körülménynek vélhetően volt köze ahhoz, hogy a kortárs szépirodalomban nagyon szokatlan, több tízezer példányos értékesítésig jutott a Meseország mindenkié Magyarországon, és ennek az esszének az írásakor továbbra is élénk vásárlói aktivitást vált ki, miközben külföldi kiadók tucatjai szerezték meg az antológia felhasználási jogait, ez a könyv a jelen magyar könyvészet messze legerősebb exportcikke – annak ellenére, hogy a hazai, a politikai csinnadrattán túli recepciója bizony nagyon vegyes volt.) A mondat konklúziója egy bejelentés a genderlobbi fölötti ideiglenes győzelemről. Függetlenül a következtetés helyességétől, ez az állítás olyan lehetséges világokban igaz, amelyekben a kormányzati lépések hatására a nemi átnevelés szándékát megvalósító eszköz a korábbinál, a beavatkozás előttinél kevesebb olvasóhoz ér el. Ahhoz, hogy ez igaz lehessen, ki kell zárnunk minden olyan lehetséges világot, amelyben a befogadónak információja van arról, hogy ez a könyv milyen hatalmas piaci sikerré vált, természetesen ki kell zárni azokat a speciálisabb lehetséges világokat is, amelyekben ennek a sikernek a közvetlen kiváltói között szerepelnek a kormányzati intézkedések, tehát valójában ki kel zárni minden olyan lehetséges világot, amelyben léteznek a könyves közösségről érdemi információk. Kicsit élesebben ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy önmagában a győzelem állítása csak olyan befogadó számára igazolható, akinek fogalma sincs a könyvesboltok és a könyvkiadás világáról. (Az állítás diskurzus-manipulációs céljait ez kevéssé korlátozza, hiszen a TÁRKI olvasásszociológiai mérései szerint a közel tízmilliós populációból maximum 150.000 embert zár ki az állítás igazolásából az imént leírt körülmény.) A szillogizmus első premisszája [P1] egy emblematikus ismétlődés: a genderlobbi szuperpozíciós elnevezés említésével Rétvári rögzíti, hogy a következtetés azokban a lehetséges világokban lesz igaz, amelyekben a genderlobbi mint történet minden állítása igaz, illetve a történetből kiemel egy mozzanatot, ami itt fókuszba kerül, tudniillik azt, hogy a genderlobbi át akar nevelni embereket heteroszexuálisokból valami mássá. A genderlobbit itt a Labrisz Leszbikus Egyesület testesíti meg, ez a civil szervezet az antológia kiadója. A Labrisz nagyon sokszor megfogalmazta céljait, legutóbb 2023. július 20-án rögzítette közleményben, hogy törekvéseik az 1991-ben ratifikált ENSZ Gyermekjogi Egyezményének keretei között maradnak, amely szöveg kimondja az aláíró országok elkötelezettségét azzal kapcsolatban, hogy a világon minden gyermek/fiatal biztonságos, támogató környezetben nőhessen fel – tehát a különböző nemi kisebbségekhez tartozó gyerekek is (számukra vélhetően a fiatal leszbikusok elfogadásának elősegítése jelenti az elsődleges érintettséget). Nem találkozunk olyan állásfoglalással a szervezet részéről, amely előírná, hogy a Labrisznak célja az, hogy minél több leszbikus legyen, ez nehezen is lenne értelmezhető a homoszexuálisokat érő évezredes megbélyegzettséget követően, a rengeteg szenvedés történelmi tapasztalatával a hátunk mögött, és a fennmaradó idegenség és megbélyegzettség jelenkori, mindennapi élményeivel a társadalmi környezetünkben. Sem a szuperpozíciós elnevezés, és egyetlen konkrét kommunikátum (beleértve Rétváriét) sem magyarázza el, hogy miért akarnának többen lenni például a leszbikusok, mint amennyien vannak. Pedig a kisebbségek között ez nagyon szokatlan magatartás, valami gondolati mankót igényelne az összekapcsolás. Az első premissza tehát olyan lehetséges világokban igaz, amelyekben semmilyen érdemi információ nincs a Labrisz célkitűzéseiről, amelyekben a Labrisz célja valami teljesen más, mint amit a szervezet felületein küldetésként ők maguk megfogalmaznak; amelyekben ennek a különbségnek nincs semmilyen belátható oka; és amelyekben ilyen okokra nincs is szükség.  A második premissza [P2] állítja az erre válaszként adott kormányzati beavatkozást, és jelenleg nincs olyan ismert lehetséges világ, amelyben ez ne lenne igazolható. A konklúzió [C] pedig kimondja a kormányzati törekvések múltbeli győzelmét. Ebben a konklúzióban mint a képesség demonstrálásában rejtetten már benne van a jövőbeli újabb beavatkozások és győzelmek ígérete, illetve annak a hatalmi alaphelyzetnek a rögzítése és ismét csak ígérete, hogy a kormányzat megvédi az állampolgárokat (azok gyerekeit) attól, hogy a nemi kisebbségeket képviselő szervezetek őket is a nemi kisebbségek tagjaivá tegyék. Ezekre az ígéretekre mint referenciákra épül a poszt valódi témája, a motivikus ismétlődésként bevezetett újabb támadás a nemi kisebbségek irányából. Ha követtük az eddigieket, akkor könnyű belátni azt, hogy ennek a konklúziónak az igazolásához nagyon sok minden szükséges egyszerre: az, hogy a befogadó ne tudjon, ne is akarjon tudni semmit a nemi kisebbségek szervezeteiről, szükséges az, hogy mindenféle alátámasztás, magyarázat nélkül rossz szándékot feltételezzen ezekről a szervezetekről, valamint szükséges az is, hogy a befogadó az égvilágon semmit se tudjon a könyves szcénáról, ami pedig helyszíne és környezete a Rétvári kommunikátumában megjelenítetteknek. Könnyen támadhat az az érzésünk, hogy a következtetés elfogadásához valójában teljes szellemi cselekvőképtelenség szükséges, elfogadása annak, hogy az állampolgár mint ennek a konklúziónak az igazolója lemond minden szuverenitásáról, az ítéletalkotás legelemibb jogáról és képességéről, és a kormányzat totális védelme és gyámsága alá helyezi magát. A szillogizmus nagyon sok rétegben megtévesztő, de a megtévesztések döntő többsége csak a következtetés igazolóit érinti. Létezik ugyanakkor legalább egy megtévesztési aspektus, amely kiszabadul az érintettek köréből, és a társadalom egészére, a kormányzat kritikusaira is hatással van. Az erről a szillogizmusról szóló diskurzust a következtetés módjának és körülményeinek vizsgálatára tereli maga a diskurzus, és ezzel elfedi azt az alapvető hazugságot, hogy ha több leszbikus, meleg, bármi nemi kisebbséghez tartozó állampolgár van/lesz, az valamiféle veszély; elfedi azt a hazugságot, hogy a különböző nemi irányultságok között morális vagy társadalmi hasznossági különbség van; elfedi azt az alapvető, nagyon mély támadást, ami megjelenik ebben az egész alakzatban: az Emberi jogok nyilatkozata első cikkelyének (amely szerint minden ember szabadnak születik és egyenlő méltósága van) elutasítását és tagadását. Ez a szillogizmus a posztfasiszta gondolat milliónyi megnyilvánulása közül az egyik.

A Heartstopper – Fülig beléd zúgtam című képregény könyvesbolti megjelenésével összefüggésben Rétvári szövege rengeteg következtetést konstruál, közöttük ezt: a genderlobbi [P1] „minden eszközzel igyekszik a nemek közötti természetes biológiai különbségeket elmosni”; [P2] a Heartstopperben meleg szereplők jelennek meg, ami egyértelmű azzal, hogy a kiadvány része a genderlobbinak; [C] a Heartstopper közreműködik a nemek közötti természetes különbségek elmosásában. Ebben a szillogizmusban a megtévesztés direkt és indirekt formái is fellelhetők. Az alakzat [P1] premisszában motivikus ismétlődésként tételezi, hogy a genderlobbi összekutyulni akarja a nemeket, de mivel korábban már állította, hogy át akar nevelni homoszexuálissá (az inkriminált képregényben is homoszexuálisok jelennek meg), ezzel egyszersmind azt is állítja, hogy a melegség is azonos a nemek közötti természetes biológiai különbözőségek elmosásával, vagyis a meleg férfiak nem férfiak, és a meleg nők nem nők biológiai értelemben. Állítja továbbá a [P2] premisszában, hogy a Heartstopper és annak kiadói a genderlobbi részei. Itt fontos rögzíteni, hogy a kiadványt, a Netflix-sorozat sikerére építve Angliában a szórakoztató irodalommal foglalkozó egyik legnagyobb könyvkiadói konglomerátum, az Hachette Group gondozza, Magyarországon a szintén elsősorban szórakoztató irodalmi regényeiről ismert Könyvmolyképző Kiadó jelentette meg (vagyis itt nem valamiféle civil szervezet, hanem a versenyszféraként működő tartalomipar, illetve maga a kapitalista struktúra a történet terjesztője). A szillogizmus igazolásához olyan lehetséges világok szükségesek, amelyekben igaz az, hogy nincs különbség a homoszexuálisok és a nemi diszfóriások érdekei és törekvései között; amelyekben a kapitalista alakulatok célja nem a vásárlók kiszolgálása és ezzel a profitszerzés, hanem a genderlobbi részeként a nem kisebbségi állampolgárok átnevelése; valamint amelyekben a Heartstopper ezt az átnevelő tevékenységet megvalósítja. Ezek csak olyan lehetséges világok lehetnek, amelyekben semmilyen információ nem létezik arról, hogy a nemi kisebbségek és azok szervezetei most már több mint öt éve nagyon éles vitákat folytatnak a nemi elkülönböződés jelentéséről és ennek hatásairól a nemi kisebbségek társadalmi céljaira – a hagyományos meleg és leszbikus szervezetek jelentős részben kiállnak a határozott biológiai különbségek rögzítése mellett (a leszbikusok nők, a melegek férfiak – a transzszexuális nők biológiailag nem nők, a transzszexuális férfiak biológiailag nem férfiak), ez a kérdés valójában egyre erősebb törésvonal az érintett kisebbségi mozgalmakon belül, szó sincs egységes szándékokról. Továbbá csak olyan lehetséges világokban igazolható a következtetés, amelyben nem létezik információ a romantikus irodalom természetéről és vásárlóiról, mármint arról, hogy a romantikus-erotikus regények és egyéb történetek vásárlói és befogadói többnyire nők, és érdekes módon a „gay-lit”, vagyis a meleg férfiakról szóló romantikus-erotikus tartalmak vásárlói szintén nagyon nagy többségben nők, elsősorban fiatal nők. A meleg férfiak lelki és testi élményeit ábrázoló történetek valójában nem meleg férfiakat szólítanak meg, ez inkább a women’s fiction, magyarul a női regények egyik alcsoportja. Nincs még végigkutatva, hogy ez miért van, de eléggé valószínű az, hogy a meleg történetekben felbukkanó vívódó-önértelmező, nagyon sokat beszélő meleg férfi figurák egyszerűen alkalmasabbak az azonosulásra a női befogadók számára. Legyen világos: a melegszerelmeket ábrázoló regények népszerűsége minden olyan lehetséges világban, ahol a témáról az alapvető információk rendelkezésre állnak, ott valójában ez nem a nemek közti természetes biológiai különbségek eltűnésének, hanem épp ellenkezőleg, a nagyon is sztereotipikus nemi elkülönülés továbbélésének és legyűrhetetlen uralmának a bizonyítéka. Ebben az értelemben, persze az átnevelő szándék sem igazolható, hiszen egy szöveg azt a valakit tudja átnevelni, aki elolvassa azt, márpedig a gay-lit olvasói többségükben nem bármilyen nemi irányultságú férfiak, hanem heteroszexuális fiatal nők. Az Hachette Group pedig aligha akar terjeszteni bármiféle ideológiát a kapitalizmus főbb ideologikus állításain kívül. A megtévesztésnek, a következetlenségnek és a tudatlanságnak ez az összezavaró zagyvasága azonban nem áll meg azok körében, akik befogadóként tudják igazolni a teljes szillogizmust (vagyis semmit sem tudnak a fentiekről). Befolyásolja, megtéveszti kritikusait is, a rendkívül radikális irracionalitásával. Mivel ugyanis az ilyen szillogizmusok rendszerint oda konkludálnak, hogy a melegek és transzok át akarják operáltatni gyerekeinket ellenkező neművé, és mivel ez a következtetés az itt bemutatottakhoz hasonló értelmetlenségek tömegének elfogadásával jön létre, az uralompárt kritikusai hajlamosak ezeket közvetlen érvként belátni annak megállapításakor, hogy a nemi kisebbségek jogainak társadalmi kezelésében megjelenő rendkívül aggasztó jelenségek mind hazugságok. Pedig a német önrendelkezési törvény bizonyos körülmények között tényleg lehetővé teszi akár 18 év alattiak esetében is a nem megváltoztatásához vezető kezelések elkezdését, egyben előírja az ilyen fiatalok pszichológusi megerősítését (a pszichológus nem kezdeményezhet párbeszédet magának az identitásnak a létrejöttéről, valódiságáról), ami nagyon sok fontos kérdést felvet. És ha tagadjuk ezeknek a jelenségeknek a létezését, azzal csak újabb eszközöket adunk, táptalajt biztosítunk az uralompárt következő megtévesztő szillogizmusaihoz – Rétvári összezavaró megtévesztései tehát indirekt módon is rendkívül ártalmasak.

Nem győzöm hangsúlyozni a példákkal kapcsolatban, hogy mennyire reménytelenül huszadik századi elképzelések jelennek itt meg: elavult emberkép és tudomány áll az uralompárt manipulációs tevékenysége alatt/mögött (hasonlóan elavultakkal értelmezem én most ezeket az elképzeléseket), és ugyanakkor milyen elkeserítően hatékony mégis a rendszer. Hatékony nyelvi mikroeszközeiben, hatékony az eszközök segítségével épített diszruptív narratívák elterjesztésében, és főleg hatékony a szuverenitástranszferben: az uralompárt a társadalom szuverenitását elvonja, hogy abból táplálkozva a saját autonómiáját erősítse (ez utóbbit először talán Balogh Gábor fogalmazta meg).

A nyelvi elnyomással szembeni védekezés szempontjai

Nyilvánvaló, hogy a nyelv és a nyelvhasználat tervezett módon történő korrumpálása szabadságkorlátozó tényező. A fertőzött nyelvi elemek befogadása minden ismétlődéssel egyre erősebben módosítja a valóságérzékelésünket, az értelmezések affektív ereje kívülről ránk írt közös cselekvésre késztethet, miközben ugyanezen nyelvi elemek beszélőként/közlőként való használata rejtetten átírja az üzeneteinket (mást mondunk, mást állítunk, vagy mást is, mint amit akartunk). Miközben nem vitás, hogy a nyelvi manipuláció kicsit sem politikaspecifikus jelenség. A hiperkapitalizmus immateriális termelési viszonyai között (ahol az áruk egyre többször még csak nem is tárgyakba oltott szociális viszonyok, mint az árufetisizmus eredeti elméletében, hiszen a mind nagyobb teret nyerő szolgáltatói ágazatokban újabban az áru mint „tárgy” valójában még csak nem is cselekvés, ahogyan szolgáltatás mondjuk az, hogy valaki levágja a hajunkat, vagy vendégül lát bennünket az ingatlanában, hanem az áru mint „tárgy” egyre nagyobb arányban gondolat, információ, feltételes kötelem vagy dizájn) mindannyiunk napi tapasztalata, hogy kommunikációszituációinkban nyelvi manipulációval akarnak belénk ültetni olyan gondolatokat, amiket magunktól nem gondolnánk, vagy olyan érzéseket, amelyeket a behatolások nélkül nem élnénk át – marketing guruk és lezárási értékesítési specialisták tömege oktatja ezek nyelvi-pszichológiai technikáit. Azért kell mégis másképpen megítélnünk azt, ahogyan a jórészt közpénz-százmilliárdokból üzemeltetett uralompárti diskurzusbefolyásoló rendszer igyekszik átkódolni az általa elértek világlátását, szokásait és érzelmi viszonyait, mert ez a szisztéma nemcsak az életünk egyes pontjain talál meg bennünket, és nem pusztán partikuláris üzleti céloktól vezetett (ott: el akar nekünk adni egy konkrét valamit), hanem a társadalmi működés minden szintjét átszövi, és írásban vállaltan is elismert szándéka az, hogy a társadalomirányítással szemben kritikus gondolatokat a társadalomirányítást támogató gondolatok hegemóniájának mesterséges megteremtésével háttérbe szorítsa (ami valójában pont annyira társadalommérnökösködő hübrisz, mint amivel szellemi ellenfeleiket vádolják).

Egészen aggasztó az a tény, hogy sem intézményesített, nyílt erőszak, sem fenyegetés vagy zsarolás nem szükséges ahhoz, hogy ez az akarattal rendelkező konstrukció rávegye nemcsak saját politikai közösségének elkötelezett beszélőit, de a privát nyelvhasználókat, sőt, a szabad médiát és még a hatalommal kritikus civil szervezeteket és az azzal szemben fellépő ellenzéki politikai alakulatokat is, hogy a hegemónia által kínált nyelvi megoldásokat elfogadják és használják. Legyen világos: ma Magyarországon a közösségi élet legtöbb területén senkit nem érne hátrány, ha nem migránsokról, rezsicsökkentésről, ársapkákról beszélne (akár kritikusan), pontosabban, ha nem ezekkel a szavakkal beszélne az adott témákról. És még az sem állítható, hogy ebben is a források és lehetőségek aszimmetriája jelenik meg, ugyanis világos, hogy attól egyetlen újságnak sem lenne a mostaninál is kevesebb pénze, ha migránsok helyett menedékkérőket (menekülteket, bevándorlókat, vendégmunkásokat – amelyikről épp szó van), rezsicsökkentés helyett hatósági árat írna. Ez az elemi szintű szellemi önvédelem azonban a legtöbb helyen, a legtöbb esetben nem történik meg. Ennek okait az esszéírói székből nem lehet látni, de a kisebb ellenállás felé hajlás (szimplán csak gyorsabb megoldás a készen kapott elemekkel kommunikálni), az ilyen értelmű nyelvi tudatosság hiánya és a közönséges lustaság biztos, hogy szerepet játszanak a manipuláció hatékonyságában.

Azt is el kell mondani, hogy két, egymástól nagyon különböző dolog a tudaturalmi szándékok szervezettsége és az ezeket a szándékokat megvalósító szervezetek gyakorlati működésének tökéletessége (mármint, ennek a tökéletességnek a hiánya). A jól felépített elméletekből a politikai kivitelezés láthatóan egy sokkal esetlegesebb, tévedésekkel és hibákkal terhelt propagandagépezetet üzemeltet, az egyes politikai megszólalásoknak a szándékokkal való adekvátsága az adott egyes politikus szellemi felkészültségétől is függ (megérti-e, hogy mit kell mondania, tennie – sok olyan, humorosnak érzékelt jelenettel találkozunk, amikor befogadóként érezzük, hogy mit akarhattak szerencsétlen kormánypárti politikus szájába adni, de az a száj képtelen reprodukálni az elvárt üzenetet).

Szintén nem elhallgatható az, hogy bár ez a szöveg a nyelvi eszközök hatalmi szerepére koncentrál, az uralompárt egy ennél is sokkal komplexebb, a tudaturalmi rendszer, az államigazgatás, a megszállt civil szervezetek és a nyers tőke teljes összeolvadására épülő konglomerátumot alkotott meg. Én sem állítom, hogy a hatalom kizárólag nyelv. Ám azt ők maguk állítják, hogy jórészt nyelvi meghatározottságú.

Inkább csak érzem, mint tudom, hogy valamit azért tenni kell a nyelvi elnyomás ellen. Most már tizenhárom évnyi tapasztalat összegyűlt arról, hogy mi történik akkor, ha semmit sem teszünk ellene. Nem jött be. Ki kellene próbálni a másik lehetőséget is. A korrumpált nyelvi elemek megjelenését és terjedését hasznos lenne vizsgálni, követni, adminisztrálni, akár egy ezzel kapcsolatos riasztórendszert üzemeltetni. Az ilyesmi tipikus ellenzéki politikai feladatnak tekinthető. Továbbá, a nyilvánvalóan manipulatív nyelvi megoldások használatának kerülése, az ilyenek értelmezésekor a tudatos védekezés (átgondolással, a megképződő jelentések korrigálásával), ez minden beszélő, minden újságíró, minden politikus által könnyen, ingyenesen elvégezhető mentálhigiénés gyakorlat, egy kis odafigyelésen kívül másra nincs szükség hozzá. A nyelvhasználók szélesebb rétegeit pedig szervezettséggel, tájékoztatással lehet elérni, miközben muszáj kutatni a szabadság és a felszabadulás elméleteit is.

Minimális szellemi életjelenségként, talán az sem lenne haszontalan, ha az ellenzéki politikai nyilvánosság képes lenne egyezményesen, eredetiként megalkotottan megnevezni ellenfelét, mert a jelenlegi NER szintén az uralompárt egyik, igaz, azóta árván hagyott, leépített nyelvi terméke. Miért úgy nevezi, miért úgy nevezzük meg a hatalmi konstrukciót, ahogyan ő akarja magát nevezni, amilyennek ő akarja magát láttatni?

A mindezekhez vezető úton az első lépés nyilvánvalóan a tömeges nyelvi rabság felismerése, megértése, az önvédelem fontosságának belátása. Jelenleg még ennek elérése is nagyon távoli lehetőségnek tűnik társadalmi szinten. Pedig, ha máshonnan nem, Tamás Gáspár Miklós Szegény náci gyermekeinkjéből tudhatjuk, hogy amikor egy közösségi jelenség értelmezéséből eltűnik az intelligens, felelős gondolat, a helyén maradt űrt, inkább előbb, mint utóbb – be fogja tölteni valami szörnyeteg eszme. Ahogyan a nyelvhasználat területén ez meg is történt. Felkészül a művészeti kultúra. Nagy baj ez.

https://jelen.media/kozelet/szabo-tibor-benjamin-a-szervezett-szabad-kulturaval-szemben-vedtelen-a-hatalomgyar/