„A ma bennünket körülvevő konfliktus lényegi ténye pedig úgy hangzik, hogy Oroszország egy másik független állam területén katonai akciókat hajt végre. Ez az a tény, amiről nekünk véleményt kell kialakítani, minden más csak mellébeszélés, önfelmentés és a szocializmus itt maradt maradványa, az erkölcsi relativizmus. Azt javaslom, beszéljünk világosan: ami katonai agresszió, az katonai agresszió.”
Így fogalmazta meg véleményét Orbán Viktor 2008-ban az Oroszország által Grúzia ellen indított támadásról, és az azzal kapcsolatos magyarországi értékelésekkel kapcsolatban. És éppen ezzel ellentétesen kommunikál ma a kormányzó párt minden erejével: mindenről beszélnek, csak magáról az agresszióról és annak okozójáról, az agresszorról, vagyis a Vlagyimir Putyin vezette Oroszországról nem. Magát a háborút úgy kezelik, mint egy természeti jelenséget, ami csak úgy „van”, csupán a következményeiről, az általa okozott károkról, a károk elhárításának módjáról hajlandóak beszélni. És persze folyamatosan emlegetnek más, korábbi, szerintük hasonló súlyú eseményeket, illetve egyéb körülményeket, amelyek más megvilágításba helyezik az Oroszország által egyoldalúan indított pusztító háborút. Ez maga a mellélbeszélés és az agresszió erkölcsi relativizálása.
Ennek alapvető oka kézenfekvő: az elmúlt években a magyar kormány túlságosan közel került Moszkvához, amit a közvélemény pontosan érzékelt, a szavazótábor pedig maradéktalanul adaptált: a pár évvel korábban még Oroszország ellen tüntető hívek a Ruszkik haza!-molinót lecserélték a Roszatom Jóatom táblára. A magyar kormány és a kormányfő csaknem évtizedes magatartása és metakommunikációja elérte hatását.
A kristálytükör meghasad
A háború kitörésével fenntarthatatlan maradt Orbán nyíltan oroszbarát politikája, azonban az e politika révén átformált saját bázisa számára már nem lett volna elfogadható az egyértelmű szakítás sem. (Ezt látványosan bizonyította az ősfideszes Németh Zsolt, a párt örökös majdnem-külügyminiszterének határozottan oroszellenes Facebook-posztjára érkezett dühödt – fideszes! – reakciók hangneme.) Ezt az ellentmondást kellett a kommunikációs stratégáknak áthidalni.
Tovább fokozta a kommunikációs nehézségeket, hogy a háború kitörése az Orbán politikai zsenijébe vetett hitet is megingathatta: a mindenkinél előbbre látó stratéga képe megtépázódott. A tévedhetetlen vezér képét erodálta, hogy a magyar miniszterelnök láthatóan nem számított a háborúra. Putyin az orránál (és a pénztárcájánál) fogva vezette és mindvégig, februári moszkvai útja során is megtévesztette.
Nem kis feladatot kapott tehát a Fidesz hatalmi gépezetének kommunikációs agytrösztje. Olyan stratégiát kellett kidolgoznia, amelynek legalább három, egymást lényegében kizáró feltételnek kell egyszerre megfelelnie:
(1) Orbán teljesíti a tőle háborús helyzetben a szövetségesek részéről elvárt minimális kiállást, de
(2) nem fordul szembe a követőiben, évtizedes munkája eredményeként mély gyökeret vert nyugatellenes, oroszbarát politikával, és
(3) amennyire lehet elfedi súlyos stratégiai tévedéseit.
Az ilyen műveletekre alkalmazott verbális áthidalás az ős-Fidesz vezetőinek kifejezése volt még a nyolcvanas években. A kezelhetetlen ellentmondások feloldására használt kommunikációs technikát nevezték így.
A mostani feladatot nehezítette, hogy korábban a Magyarországot ért támadásokkal – értsd: az Orbán-redszer bírálatával – szembeni harcról szóló narratívát kellett építeni, fiktív ellenségekkel szemben (Soros, migráns, Brüsszel, stb.), most viszont a szomszédban zajló valóságos háborúról kellett elmesélni, hogy az miért veszélyezteti a magyar embereket.
A válasz egy többértelmű, többrétegű és többszereplős kommunikáció, amelyben egymásnak tökéletesen ellentmondó üzenetek is elférnek. A stratégia alapja, hogy a háborúról, annak eredeti okáról senki sem beszél. Az orosz invázió eseményeit és következményeit úgy kezelik, mint egy természeti jelenséget, adottságot, aminek az okáról nem szükséges és nincs is értelme beszélni. A Fidesz és a kormány érdekkörébe sorolható kommunikátorok részéről a háborúval összefüggésben többször esett említés az ukrán és amerikai elnökről, az EU és a NATO vezetőről, és legfőképpen a magyar ellenzékről, mint a háború kirobbantójáról, Vlagyimir Putyinról. Ennek a premisszának a következetes betartásával a kommunikáció négy rétegre vált. Egyértelműen megkülönböztethető tónusban és tartalommal kommunikált a fideszes gépezet négy hadteste: a politikusok, a Fidesz-média, a közösségi médiában tevékenykedő fizetett influenszerek és a kommenthadsereg.
Fidesz-politikusok: legyen béke és olcsó gáz
A politikusok az elkerülhetetlen szövetségesi nyilatkozatokon kívül (Orbán Viktor hivatalosan mindössze két ilyet tett: egyet a háború kitörésének másnapján, egyet pedig Londonban, a V4-ek és Boris Johnson találkozóján) a béke jelszava mögé sorakoztak fel. Némileg komikus módon a magyar kormányfő, aki az elmúlt évtizedben egyre militánsabb hangnemben beszélt mindenről, egyszerű közgazdasági összefüggéseket is nagyszabású katonai műveletként írt le; választás előtt puskapor-szagot érzett, csatába indult Brüsszelbe, megvívta a rezsiharcot, állig fegyverben várta a járvány következő hullámát, nemzeti ünnepen csatába küldte híveit („Magyarok, magasba a zászlókat, menjetek és harcoljatok, fel a győzelemre! “), aki szerint Magyarország többször is támadás alatt állt, hirtelen a hatvanas évek hippimozgalmát megszégyenítő pacifista üzenetekkel kommunikált.