Két nő, két drámai sors, de a tapasztalat közös: ahelyett, hogy az állami intézményrendszer megvédené őket, inkább nehezíti a bántalmazóval szemben folytatott küzdelmüket.
Anna éveken át szenvedett egy bántalmazó kapcsolatban. A férje nemcsak fizikailag bántalmazta őt, hanem folyamatosan fenyegette és manipulálta is. A kapcsolatból való kilépés szinte lehetetlennek tűnt, főleg azután, hogy terhes lett. Bár a gyerekvállalásban eleinte egy új kezdet reményét látta, a valóság hamar rácáfolt a várakozására. A brutális férj elleni mindennapi küzdelem várandósan is folytatódott. Aztán jött az új remény, majd minden más lesz, ha a gyerek megszületik. Nem lett más.
A férje egy nap azzal fenyegette meg, hogy megöli őt és a kisbabát is. Anna ekkor elhatározta, hogy elmenekül, de a rémálom nem ért véget. Hiába költöztek másik városba, a férje megtalálta, és ismét fenyegetni kezdte.
Ezek a traumák nyomot hagytak a kisfiúban is: félelmében rendszeresen bepisilt, és sokáig küzdött szobatisztasági problémákkal.
Intézményi árulás 1.
Anna gyerekét sorozatosan félrediagnosztizálták. Egyebek mellett ADHD-t és autizmust állapítottak meg nála. Tévedtek. A tünetek valójában a poszttraumás stresszzavar jelei voltak, amit a családon belüli erőszak idézett elő.
A téves diagnózis és a gyógyszeres kezelés egyre súlyosbította a kisfiú állapotát. Csak akkor vált nyilvánvalóvá, hogy az orvos sem ismerte fel a helyzet súlyosságát, amikor Anna végre megszabadult a bántalmazó férj befolyásától. Ehhez teljesen megszakított minden kapcsolatot vele: elhagyta a korábbi lakhelyét, új telefonszámot szerzett, és minden kapcsolatát elvágta a közös ismerősökkel, hogy a férfi ne találhasson rá. Így a gyermek végül stabil környezetbe került.
A tartós bántalmazásnak mindig van olyan jele, amit a környezet észrevehetne, ha a közöny vagy a szakmai ismeretek hiánya ebben nem akadályozná meg őket.
Kata története más. Őt férje még a válásuk után is rettegésben tartotta. A férfi ugyan lemondott a felügyeleti jogáról, de sorozatosan feljelentést tett Kata ellen, azt állítva, nem gondoskodik megfelelően a gyerekekről. Azzal is előállt, hogy mivel a nő vegetáriánus, a gyerekeiket alultáplálja.
Kata mindent dokumentált, jelentett, harcolt – mindhiába.
Intézményi árulás 2.
A bíróságok és a hatóságok is tehetetlennek bizonyultak Kata volt férjének manipulációival szemben. Bár a környezetében lévők és az intézményi dolgozók is észlelték, hogy a volt férj nem a gyerekek érdekeit tartja szem előtt, Katát pedig továbbra is ellenőrzés alatt akarja tartani, érdemi lépéseket nem tettek.
A pedagógusok sem segítettek. A volt férj beadványokkal, a gyerekekkel kapcsolatos jogi eljárásokkal zaklatta. A gyerekek iskolai fejlettsége, egészségi állapota és a mindennapi gondoskodás állandó vita tárgya volt közöttük a férfi jogi hadjáratában. Ha nem az apa szájíze szerint történtek a dolgok, akkor a bírót, az ügyintézőt vagy más intézményi dolgozókat is képes volt bepanaszolni, feljelenteni. Eközben valós érzelmi viszonyra nem törekedett a gyerekeivel, egyikük már a kapcsolatot is megszakította vele.
Kata és Anna története ennél sokkal rosszabbul is végződhetett volna; sokszor nagyon kevésen múlik az, hogy a bántalmazó kapcsolatok nem vezetnek tragédiához. Elég csak az aszódi gyilkosságra gondolni: az apa két gyermekét meggyilkolta, hiába jelezte az anya hosszú időn keresztül több helyen is, hogy nagy baj lesz, senki nem hallgatott rá.
Intézményi árulás 3.
Anna és Kata története igazolja, hogy a bántalmazottaknak csak elvétve nyújt valódi védelmet az intézményrendszer. Az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége szerint a nők közel 19 százaléka, azaz majdnem minden ötödik nő szenvedett már el fizikai bántalmazást az élete során.
Az erre vonatkozó utolsó reprezentatív felmérés szerint Magyarországon évente több mint 200 ezer nő válik fizikai és/vagy szexuális erőszak áldozatává. Többségük nem fordul a hatóságokhoz, mert tartanak a bántalmazó megtorlásától, és attól, hogy a rendszer nem biztosít számukra valódi védelmet. Az aggodalmuk jogos. Egyrészt nem bíznak abban, hogy az elkövetők felelősségre vonása megtörténik, ugyanakkor félnek az áldozathibáztatástól. A társadalmi stigma és a támogatás hiánya csak tovább súlyosbítja a helyzetüket.
A távoltartás hiányosságai
A távoltartás olyan jogi eszköz, amelyet a családon belüli erőszak áldozatainak védelmére használnak. Célja, hogy fizikailag elválassza a bántalmazót az áldozattól, megakadályozva a további erőszakot. A távoltartás három fő típusa van: megelőző, ideiglenes megelőző és büntetőjogi kényszerintézkedés. A rendőrség 72 órára azonnal elrendelheti az ideiglenes távoltartást, ha fennáll az erőszak folytatásának veszélye. A bíróság akár 60 napig is elrendelhet ideiglenes távoltartást, amit szükség esetén hosszabb távra is kiterjeszthetnek.
Az ügyek elosztása a bíróságokon a 2011. évi CLXI. törvény alapján szigorúan szabályozott. Azonban egyes források szerint előfordulhat, hogy a családjogi és erőszakos ügyek egy részét gazdasági kollégiumokhoz utalják, ami kétségeket vet fel a bírák megfelelő szakértelmét illetően. Ezzel kapcsolatban megkerestük az Országos Bírói Hivatalt, de a kijelölésre vonatkozó kérdésünkre nem válaszoltak. Csakhogy a gazdasági bírák nem rendelkeznek kellő ismerettel az ilyen összetett ügyek kezeléséhez. A szakértelem hiánya miatt a döntések kevésbé lehetnek alaposak, az áldozatok érdekei kevésbé érvényesülhetnek, ami súlyos következményekkel járhat.
A gyakorlatban ezek az intézkedések nem mindig hatékonyak. Az áldozatok gyakran azt tapasztalják, hogy a jogi rendszer lassú és bürokratikus, míg a bántalmazók könnyen megkerülhetik a távoltartási határozatokat. A bíróságok sokszor az apák kapcsolattartási jogait helyezik előtérbe az áldozatok védelmével szemben, ami tovább súlyosbítja a helyzetet. Bár a távoltartás hatálya alatt a kapcsolattartás jogilag szünetel, ennek betartása gyakran problémás, és az áldozatok továbbra is kiszolgáltatottnak érzik magukat.
Anna éveken át élt terrorban a férje mellett, de amikor segítséget kért a hatóságoktól, úgy érezte, hogy azok inkább falakat emeltek elé, mintsem segítséget nyújtottak volna. Amikor látleletet szeretett volna készíttetni a sérüléseiről, a pénzügyi nehézségei miatt ütközött akadályokba. „A fél arcomat elborította a kék-zöld véraláfutás, és egy hónapig gyógyultam. Próbáltam látleletet kérni, de nem volt pénzem, s felajánlottam az arany fülbevalómat a háziorvosnak zálogként, amíg meg nem szerzem a pénzt. Ő ezt nem fogadta el” – mesélte.
Spronz Júlia jogász, a Patent Egyesület egyik alapítója. Szakterülete a nők elleni és családon belüli erőszak áldozatainak jogi támogatása. Azt mondja: „Díjfizetési kötelezettség valóban van, de nem a látlelet elkészítésére, hanem annak kiadására. Az ambuláns lapot mindenképpen fel kell venni, és azt szoktuk javasolni az ügyfeleinknek, hogy ne kérjék ki, ha nincs rá pénzük, hanem csak készíttessék el, majd a rendőrség kikéri”.
Csakhogy a látlelet sem csodaszer. Ezt Anna története is igazolja: „A bíróságon azt mondták, ’hölgyem, ez nem bizonyítja, hogy ki verte meg’. Így rájöttem, hogy tanúk is kellenek”.
Az Országos Rendőr-főkapitányság adatai szerint 2024. január 1. és szeptember 30. között összesen 1501 ideiglenes megelőző távoltartást rendeltek el. Ebből a legtöbbet, 187-et, Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, a legkevesebbet, 37-et, Csongrád-Csanád megyében. A fővárosban 158, Pest megyében 127 végzést hoztak.
A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei főkapitányságon azt hangsúlyozzák, hogy kiemelten kezelik a gyermekek védelmével kapcsolatos eseteket, s ha a családon belüli erőszak kiskorú jelenlétében történik, a rendőr eleve köteles értesíteni a gyermekvédelmi szolgálatot, illetve szükség esetén gondoskodni a gyermek ideiglenes elhelyezéséről. Azt mondják, náluk „elvárás, hogy a rendőreik egységes szemlélettel rendelkezzenek, kellő empátiával és szakszerűen kezeljék a tárgykört érintő jogsértéseket annak ellenére, hogy a téma érzékenysége gyakran váratlan helyzetek és akár emberi, erkölcsi dilemmák elé állítja az intézkedő munkatársakat.”
A megyei rendőrök speciális képzést kapnak a családon belüli erőszak kezelésére. 2022-ben egyébként egy országos érzékenyítő program is indult, amely megismerteti a rendőri állomány tagjait a kapcsolati erőszak jellemzőivel és a rendőri beavatkozás lehetőségeivel. Itt olyan témákat beszélnek át, mint a kapcsolati erőszak különböző formáinak (fizikai, szexuális, érzelmi, gazdasági) felismerése, vagy a rendőri segítségnyújtás lehetőségei „néma áldozatok” esetén.
A rendőr-főkapitányságon hangsúlyozzák, hogy a kormányhivatallal és a miskolci Áldozatsegítő Központ (ÁSK) munkatársaival folytatott együttműködésük példaértékű. Az ÁSK hetente két alkalommal ügyfélfogadást is tart a Miskolci Rendőrkapitányságon. A Fehér Gyűrű Közhasznú Egyesület pedig áldozatvédelmi irodát nyitott az Ózdi Rendőrkapitányság épületében.
Ugyanakkor nem hallgatják el azt sem, hogy a bántalmazók és az áldozataik időről időre kibékülnek, ezért megszüntetik a rendőrséggel folytatott együttműködésüket mindaddig, amíg újra föl nem buggyan az erőszak, s minden kezdődik elölről. További probléma, hogy a hozzátartozókat a Polgári Törvénykönyv alapján határozták meg, ami azt jelenti, hogy az alkalmi kapcsolatokban előforduló erőszakos cselekmények esetén nem alkalmazható a rendőrségi távoltartás.
Az Országos Bírósági Hivatal hivatalos statisztikai adatszolgáltatása nem terjed ki arra, hogy általánosságban az anya vagy az apa részesül-e kedvezőbb elbírálásban. Emiatt nehéz átfogó képet kapni arról, hogy a szülőifelügyelet-rendezési (gyermekelhelyezési) ügyekben milyen arányban hoznak döntést egyik vagy másik szülő javára. Az átláthatóság hiánya és az elhúzódó jogi eljárások növelik az áldozatok bizonytalanságát és kiszolgáltatottságát. Az anyák gyakran próbálnak esélyt adni az apa és a gyerek közötti kapcsolat fenntartására, még akkor is, ha a férfi korábban bántalmazó volt. Kata mondja: „A kapcsolattartást arra használta, hogy folyamatosan ellenőrzése alatt tartson minket. Mindig talált valamilyen ürügyet arra, hogy találkozzon velem, vagy kapcsolatba lépjen a gyerekekkel, ezzel állandó nyomás alatt tartva engem”. Vagyis a kapcsolattartás nem a gyerek érdekét szolgálta, hanem az anya folyamatos kontrollálásának és zaklatásának eszköze lett.
Intézményi árulás 4.
Anna még a bíróság döntése előtt biztosította a láthatást. A volt férj nyilvános helyen és az ő jelenlétében, de találkozhatott a gyerekkel. Azonban az egyik alkalommal a felpofozta a kisfiút. Emiatt Annában felmerült, hogy nem engedi többet a találkozásokat. Végül akkor döntött a kapcsolattartás megszüntetése mellett, amikor az apa elrabolta a kisfiút.
Anna a rendőrséghez fordult, hogy visszaszerezze a gyermekét, de nem kapott érdemi segítséget. „Azt mondták, oldjam meg”. De „a gyerek akkor már hetedhét határon túl volt.”
A szakértők ezt a „szabadrablás időszakának” nevezik: ezt azt jelenti, hogy amíg nincs bírósági döntés az elhelyezésről, addig a gyereket nem nehéz önkényesen elvinni, s igen gyakran elő is fordul. Spronz Júlia azt mondja, az apák által elkövetett gyerekrablások az utóbbi években egyre gyakoribbak. „Sokszor kérjük a gyámhivatalt ilyen esetekben az ideiglenes hatályú elhelyezés meghozatalára, amivel az elrabolt gyermeket az anyához vissza tudnák helyezni, de erre teljesen immunisak.” A gyámhivatalok általában nem tekintik problémának, ha a gyermeket elzárják az anyjától, még akkor sem, ha ő az elsődleges gondozó, esetleg még szoptatja is a gyereket. Az ilyen, szülő általi „gyerekrablásoknak” nincs komoly szankciójuk. Spronz Júlia azt mondja, „a bíróság legfeljebb arra kötelezi az apát, hogy adja vissza a gyereket, de közben széles kapcsolattartási jogot biztosítanak számára, még a történtek ellenére is”. Ez a gyakorlat bátorítja a bántalmazó apákat. Anna és Kata is több alkalommal érzékelte, hogy a hatóságok nem léptek közbe, pedig egyértelmű volt, hogy veszély fenyegeti őket. Anna esetében a férj megfenyegette az óvoda dolgozóit, és az ügy tárgyalásakor magát a bírót is, mégsem történt semmi.
Intézményi árulás 5.
Anna történetének egyik legfontosabb mozzanata az igazságügyi pszichológus szakértői vizsgálat, amely során megalázó, szakszerűtlen és irreleváns kérdésekkel szembesítették. Az ilyen vizsgálatok célja az volna, hogy felmérjék a szülők mentális, érzelmi alkalmasságát a gyermeknevelésre. Azonban ehelyett gyakran a szülő személyes, intim életének megítélése kerül előtérbe.
A szakértő olyan kérdéseket tett fel, amelyeknek semmi közük a szülői kompetencia felméréséhez, Annát megkérdezték arról is például, hogy milyen körülmények közt veszítette el a szüzességét, hány szexuális partnere volt.
Nem meglepő módon a vizsgálat a nő számára hátrányosan zárult. A jelentés nemcsak Anna személyes múltját ítélte el, hanem az anyagi helyzetét is rosszul mérte fel. A szakértő azt írta, hogy a nő elhagyhatta volna az erőszakos kapcsolatot, mert a GYES elegendő lett volna számára egy új élet megkezdéséhez, holott annak összege messze nem fedezte volna a megélhetését.
Magyarországon számos hasonló ügyben tapasztalható, hogy a szakértők, rendőrök és bíróságok nem veszik figyelembe a nők tényleges helyzetét, viszont az apák rágalmaival gond nélkül azonosulnak. Egy szakértő szerint „nem tud a rendszer mit kezdeni azzal a jelenséggel, hogy a bántalmazók hazudnak”.
Félrement Anna fiának pszichológusi vizsgálata is. A szakértő nem vette figyelembe a gyermek pszichés nehézségeit, amelyeket a bántalmazó apával való kapcsolattartás okozott. A vizsgálat során nem vagy csak alig tértek ki a gyermek szorongásos és autisztikus tüneteire, inkább a formális, tesztekre alapozott értékelésre helyezték a hangsúlyt. Sok áldozat számol be arról, hogy az ilyen vizsgálatok során az apát kedvezőbb színben tüntetik fel, még akkor is, ha a gyermek viselkedésbeli és pszichés problémái a vele való találkozások hatására súlyosbodnak.
Az első vizsgálat során a szakértő nem tudott együttműködni a kisfiúval, s a gyermek felzaklatva távozott a szobából. A második vizsgálat során, amelyet egy másik pszichológus végzett, már az anya is jelen lehetett. Ennek köszönhetően a fiú nyugodtabb volt. A szakvélemény elismerte, hogy a gyermek különleges igényű, ami jelentős terhet ró az anyára, és azt is megállapította, hogy az anya helyesen és következetesen támogatja a fiát. A felmérés kimutatta azt is, hogy a gyermek fejlődését jelentősen befolyásolta az apjától elszenvedett bántalmazás. Ekkor derült ki az is, hogy tévesek voltak a korábbi diagnózisok, s feleslegesen gyógyszerezték a gyereket. Amint a kisfiút távol tartották a bántalmazó apától, az állapota jelentősen javult. Tünetei, amelyeket korábban az ADHD és az autizmus jeleinek véltek, fokozatosan eltűntek.
Kata a mediálással próbálkozott. Ez sem egyszerű folyamat, áldozatok sora számol be arról, hogy a bántalmazó manipulálja a folyamatot, elhúzza az időt, kifárasztja az áldozatot és a mediátort egyaránt. Először külön beszéltek Katával és a bántalmazó férjjel. Eleinte mindenki iránt „megértőek” voltak, aztán a mediátor egyre inkább a férj oldalára állt. A folyamat végén a mediátor levele arra utalt, hogy „a férj csak jó apa szeretne lenni”, és ha Kata nem akadályozná, akkor „nem lenne nehéz az élet”.
A NANE Egyesület szakértője azt hangsúlyozza: a mediáció során a bántalmazó „szalonképesebbnek” tűnik, mint az áldozat, aki a trauma hatásai miatt kevésbé együttműködő. Szerinte az esetek többségében a mediátorok nem képesek megfelelően kezelni a bántalmazási ügyeket. Az elhúzódó, fájdalmas és fárasztó mediáció gyakran a bántalmazó javára dől el.
Intézményi árulás 6.
Anna a férj fenyegetései, erőszakos magatartása után gyermekével együtt egy anyaotthonba kényszerült. Büdös, penészes, poloskákkal teli szobákban kellett élniük, az ágyon éjszakánként összegörnyedve aludt, mert nem fért el rajta rendesen.
A segítők itt nem támogatóak voltak, hanem megalázóan és bizalmatlanul viselkedtek. Egyszer a dolgozók megvádolták azzal, hogy szándékosan túlozza el állapotát, amikor egészségi problémái miatt járókerettel közlekedett. „Pár hónappal később megvádoltak azzal, hogy nem is igaz ez az egész, csak kitaláltam, hogy sérült a lábam, átverem őket, mert hazug vagyok. Azt mondták, hogy adjam oda az orvosi papírokat, de mondtam, hogy nem adom oda, mert nincs közük hozzá.” Arról is beszélgettek előtte, hogy a fiát védelembe veszik. Ez további lelki nyomást gyakorolt az anyára, mert a fenyegetés immáron folyamatosan a levegőben lógott: ha ezt meg azt nem csinálja meg, akkor kiemelik a gyereket a családból. Vagyis elveszik tőle.
Aztán Anna férje annak ellenére is megtalálta őket az otthonban, hogy annak címe állítólag titkos volt. Csakhogy a titkosság fogalma a gyakorlatban nem jelent garanciát, mert sok információ könnyen hozzáférhető nyilvános adatbázisokban.
A rendszer és a segítők hozzáállása időnként csak súlyosbítja az áldozatok helyzetét. Ez sokszor visszakényszeríti a nőket a bántalmazó kapcsolatokba, mert ott legalább „csak egy ember bántja őket, nem húszan”. Az intézmények ellenőrzése nem transzparens, az államtól független civil szakmai szervezetekkel nincsen valódi együttműködésük.
Hatékony védelmi modellek más országokban
A családon belüli erőszak és a gyermekbántalmazás elleni küzdelem világszerte kihívás.
Ausztriában a családon belüli erőszak áldozatainak szigorú jogszabályokkal és jól szervezett intézményrendszerrel biztosítanak védelmet. Az országban speciális krízisközpontok és menedékházak működnek, amelyek azonnali segítséget nyújtanak az áldozatoknak. Az osztrák jogszabályok lehetővé teszik a rendőrség számára, hogy az elkövetőt azonnal eltávolítsák és távoltartási végzést adjanak ki. A gyermekvédelmi szolgálatok szorosan együttműködnek az iskolákkal és az egészségügyi intézményekkel.
Németországban a családon belüli erőszak áldozatai segélyvonalakat és menedékházakat vehetnek igénybe, amelyek támogatást nyújtanak számukra. A német jogszabályok szigorúan büntetik a családon belüli erőszakot, és lehetőséget biztosítanak az áldozatok számára a gyors és hatékony védelemre. Különös figyelmet fordítanak a megelőzésre és az oktatásra, hogy a gyermekek biztonságban nőhessenek fel. Az iskolákban és közösségi intézményekben rendszeres programokat szerveznek a bántalmazás felismerésére és kezelésére.
Svédország, Norvégia, Finnország és Hollandia kiemelkedő példát mutatnak. Ezek az országok átfogó megelőző intézkedéseket vezettek be, ezek közé tartoznak a korai beavatkozási programok, az oktatás által a tudatosság növelése, a korai beavatkozási programok kialakítása, továbbá a szoros együttműködés a szociális szolgáltatások és a rendőrség között, valamint integrált támogató központok létrehozása.
Intézményi árulás 7.
Az Isztambuli Egyezmény ratifikálása érdemi előrelépést hozhatna a családon belüli erőszak áldozatainak védelmében. Magyarország azonban ezt nem tette meg. Spronz Júlia szerint a legfontosabb az volna, hogy a dokumentum alapelvei megjelenjenek a hazai jogalkalmazásban. Ilyen például a mediáció kizárása bántalmazási ügyekben, vagy a magánindítványok eltörlése, ezek már önmagukban is sokat segíthetnének. Az igazi probléma azonban a jogalkalmazók érzékenyítésének hiánya – a megfelelően képzett és empatikus bírák, rendőrök és gyámhatósági dolgozók jelentős változást hozhatnának.
A bírák és igazságügyi alkalmazottak számára vannak rendszeres, a családon belüli erőszak témájával is foglalkozó képzések. 2021-től a mai napig 89 olyan képzést tartottak, amely kifejezetten a kapcsolattartás és a partnerkapcsolati erőszak felismerésére összpontosított. Bár a képzések rendszere folyamatosan frissül, nincs mérés arról, hogy ezek a gyakorlatban mennyire befolyásolják a bírák ítélkezési gyakorlatát.
Alapvető a különbség a büntető- és a polgári jogi eljárások közt. Míg a büntetőeljárásokban már bevezették az áldozatvédelmi intézkedéseket, a polgári perekben ezek szinte teljesen hiányoznak. Ennek különösen súlyos következményei vannak akkor, amikor például egy távoltartási határozatot nem vesznek figyelembe a polgári bíróságok arra hivatkozva, hogy erre nincs jogi lehetőségük és a „közvetlenség elve” miatt a feleknek egyszerre kell jelen lenniük a tárgyaláson. Így a bántalmazók még a távoltartás hatálya alatt is fenyegethetik és kontrollálhatják áldozataikat
Már az is javítana az áldozatok helyzetén, ha külön hívnák be őket és a bántalmazókat a bíróságra, illetve külön mehetnének el őket a tárgyalás után. Ez a változtatás csak minimális szervezési és költségvetési hatással járna.
A különleges bánásmódot biztosító intézkedések a büntetőeljárás során kulcsfontosságúak lehetnek. A Be. 81. §-a szerint a bíróság elrendelheti, hogy az áldozat meghallgatása külön történjen, a vádlott távollétében. Emellett számos bíróságon vannak tanúváró szobák is. Ezek a lehetőségek tehát adottak, gyakorlati alkalmazásuk azonban nem következetes.
Sok esetben a gyerekeket a hivatalos tárgyalóterembe viszik meghallgatásra, ami súlyosan traumatizáló. Hiányzik erre vonatkozóan az egységes szabályozás, ahogy a bírák sincsenek megfelelően felkészítve arra, hogyan bánjanak a gyerekekkel ilyen helyzetben. Az OBH közlése szerint 2013-ban elindították a „Gyermekbarát Igazságszolgáltatás” programot, amelynek keretében kialakítottak gyermek-meghallgató szobákat. Jelenleg 64 ilyen szoba van országszerte.
Ami a családjogi eljárásokat illeti: a nőkkel szembeni bántalmazás sokszor nem kap megfelelő figyelmet, ahogy ezt nem tekintik relevánsnak a gyermekek biztonságával kapcsolatos döntések során sem. Még ha be is bizonyosodik, hogy az apa erőszakot alkalmazott a nővel szemben, a bíróságok ezt a tényt nem veszik figyelembe arra hivatkozva, hogy nincs bizonyíték arra, hogy a gyerekek is bántalmazást áldozatai lettek volna. Ezzel figyelmen kívül hagyják, hogy a gyereknek már az erőszakkal való szembesülés is súlyos traumát okozhat. Spronz Júlia azt mondja: „Ha jogszabályba foglalnák, hogy az anya bántalmazása közvetett gyermekbántalmazásnak minősül, az segítene a káros joggyakorlat felszámolásában”.
Abban minden szakértő egyetért, hogy az igazi védelmet nemcsak a törvények biztosíthatják, hanem az azokat alkalmazó emberek hozzáállása is. Annak és Kata példája azt bizonyítja, hogy Magyarországon nemcsak a jogszabályok hiányával van baj.
A cikk a Transparency International Magyarország újságírói mentorprogramjának keretében készült.
Fotó: Unsplash